Néhány napja rápörögtem kicsit a harmincas években épült stadionunk történetére, és azóta motoszkál valami a fejemben. Illetve több dolog is, egymással párhuzamosan. Az egyik egy dalszövegrészlet, ami valahogy úgy szól, hogy nem kértem én egyebet, csak egy szöget, Krisztus vérző tenyeréből. Na, a szöveg nem pontosan így van, hanem ha lehet népdalnál olyat mondani, hogy helyesen, akkor: nem loptunk mi csak egy szöget, Jézus vérző tenyeréből.
Lényegi különbség, mert a másik motoszkáló dolog az lenne, hogy ha bontják, akkor szeretnék egy téglát eltenni emlékbe a tribününk falából.
Osztottam-szoroztam, sőt, osztottam és szoroztam is, és arra jutottam, hogy a mai Bozsikhoz bizony erősen kötődöm. 1980-ban jártam ott először, alig pár hónaposan, és bár azóta voltak rövidebb megszakítások a rendszerességben, párnál több meccset sorozatban sosem hagytam ki. Talán mondhatom, hogy második otthonom, és első azok sorában, amelyeket évtizedek óta használok.
Az Üllőin már rég nem az UV-k járnak a középső fapados kocsijaikkal, a Fórum moziban emberek laknak és nem filmeket vetítenek, a Traktorgyár pályáján szintén emberek laknak és nem emberek fociznak, a Bartók utcai OTP-t sem a Viszkis rabolja ki, mert közben film lett belőle, ahogy a szemben lévő ház faláról is eltűnt a mozaik. Gondolom RW-nek ugyanezek megvannak a túloldallal, strandolni biztos a Hattyúra jártak (ma lakópark) és nem a Május 1-re (előtte Szemere-féle lövölde, ma Zila kávéház), esetleg Csepelre, filmet az Adyban, később a Hunyadiban néztek. Vicces, hogy mennyire más világ volt a Lipták és a Wekerle, pedig Budapest legrövidebb villamosvonala köt össze máig bennünket.
Egy dolog azonban közös volt és van: a Bozsik. (És talán a kispesti vasútállomás, ahová rendszeresen vittek ki előbb sihuhut, majd vonatokat nézni, de ezt a témát még nem beszéltük át ismeretségünk röpke nyolc éve alatt, így lehet, a kis RW-nek más, tartalmasabb program jutott.)
Bevallom, amíg nem kutakodtam kicsit, addig simán azt gondoltam, hogy a tribün valamikor a háború után épült, esetleg akkor újítják fel, de legalább teljesen más, mint előtte. Erre kiderül, hogy a tető vonaláig, a felső sor feletti ikonikus lőrésekig ugyanaz az épület, amit 1939-ben adtak át.
Értitek, akkoriban olyan nevek játszottak Kispesten, mint Olajkárék, Kincses, Déri, Nemes (Nehadoma), a kapus Boldizsár, vagy a később a Fradiban karriert befutó Ónody. Kivétel nélkül válogatottak, a Kispest pedig negyedik helyen végez az év végén, ami akkoriban az Újpest, Fradi és Hungária mögött szinte felért egy kisbajnoki címmel. Ja, és az edző már idősebb Purczeld.
Történelmi téglák.
Amióta áll a tribün, vagyis csaknem nyolcvan éve, nyertünk 14 bajnokságot, és csak azért nem mindet a falai között, mert az ötvenes években nem siették el a sporttelep felújítását, és a következő renoválást, 85/86-ot is idegenben játszottuk végig. Számszakilag a tribün életében játszott bajnokságok 17,5%-át nyerte meg a Kispest, vagy a Honvéd. Nem rossz arány egy épülettől.
Talán furcsa, és visszakanyarodva az osztottam-szoroztam részhez, hogy a tribün az, amihez talán a legjobban kötődöm. Amikor épült, még meg tudták oldani, hogy a nézők rendesen lássanak, és a tetőt nem a lelátó elé helyezett oszlopok tartották. Az utóbbi húsz évben csak elvétve néztem onnan meccset, pedig előtte nagyfaterral fix helyünk volt, mint régi játékos kapta az éves bérletet, ugyanoda ültek sokan, aztán nagyfater egyszer csak nem volt, fater inkább szemben, az állót szerette, de aztán előbb sem a szembeoldali álló, sem fater nem volt, és ottragadtam a korzón. A tribün árnyékában.
Az utolsó bajnoki, amit részben fentről néztem, az a harmincadik szülinapom másnapján játszott, és a meccs közben kitört viharról emlékezetes Honvéd-Haladás 0-0 volt. Azóta ha szakad az eső, akkor sem megyek fel, mert ha én felmegyek, akkor a csapat kikap. Ha már nincs helyem a tető alatt, akkor inkább ázom. Félidőben a sört pont rá lehet tenni az ablakpárkányra, a korzón a tér beszűkül, ha valaki a mosdó felé indul, kénytelen megfogni pár kezet, köszönni pár embernek, erre mondják, hogy zajlik az élet.
Szóval nekem hiányozni fog a tribün. Ugyan még szó sincs új stadionról, csak ígéretek, mégis eljutottam magamban egy olyan pontra, hogy miközben értem, és szükségesnek is érzem, azonban egy teljesen új épület lesz, aminek mégsem fogok tiszta szívből ürülni.
Értem, hogy el kell forgatni, hogy a koncepcióba nem illik, mégis ott van az a kicsi, kopott, igazából kényelmetlen és rossz kilátást biztosító tribün, amit valahogy bele kéne építeni, mert nem sokkal több fizikai valójában létező dolog maradt meg a múltunkból, mint az a pár, még a háború előtt összehordott tégla.
Kicsit olyan a stadionunk, mint a Nagy Balaton-vita, hogy északi vagy déli part? Miközben ott a délit képviselem, a Bozsikban badacsonyi vagyok, és egy kicsit irigylem az állót, hiszen onnan jóval szebb a kilátás. (Mielőtt elbontják, megfogadtam magamnak, hogy egyetlen meccsre átmegyek, legyen onnan is emlékem.)
Ahogy a Parlament vagy a Lánchíd sziluettje Budapestet, úgy a tribün és a két kandeláber azonnal beazonosíthatóvá teszi a Bozsikot. Érzékeltetem két Kimmellel:
(sajnos a sziluetteset, – ami az ajándékbolt pólóján is szerepel – egyelőre nem találom, de ez is majdnem olyan jó. ha meglesz cserélem.)
A tribün elbontásával és széthordásával egyetlen fizikai dolog marad majd, ami a régi Kispesthez köthet bennünket: a sporttelep területe. A puszta föld, a helyrajzi szám. Ennyi. Sajnos tényleg nincs másunk. Nincs egy legendás épületünk a városban, ahol tudjuk, hogy történt valami, például megalakult az egyesület, vagy a kor szokásainak megfelelően, egy kávéház, ahol az üléseket tartották, esetleg egy lakás, ahol a klub irodája volt. Már a BKV pályája sincs meg a KöKi mellett, ahol 93-ban ünnepeltük a bajnoki címet.
Ilyen a külvárosi egyesületek sorsa, és ilyen Kispest sorsa is. Rohamtempóban fejlődő város, majd rövid megtorpanás, de jön a hetvenes évek és a dózer, és a kertvárosias jellegű kerületből panelvilág lett. A régi lakók elköltöztek, helyükre újak érkeztek, a kispestiség kiszorult, mert a Wekerle nem Kispest, sosem tartották annak, az egy másik, zárt világ – Kispesten. Csak itt, Kőbányán több szomszédom is az egykori kispesti Csokonai utca, vagy a Kispesti Centrum környékén lakott, eltelt negyven év, de még mindig visszavágynak.
Egyelőre nincs Kispest, csak van hatvanvalahányezer lakos, aki Kispesten lakik. Van egy Halászcsárda, van egy Városháza, van egy Templom tér, a Remíz már közért, a Stefánia mozgó helyén (a Centrum Üllői úti oldala, itt épült volna a Stefánia-ház) sokáig egy gödör és egy magányos daru állt, majd betemették, most egyszerűen csak gazos. A nyolcvanas-kilencvenes években még lakóházként működött, az egyik sarkán ÁPISZ, a kis Hantának mindig itt vették az iskolai füzeteket, a színes korongokat, és az egyéb értelmetlen tanítási segédeszközöket, mint az elpusztíthatatlanul fölösleges gatyagumis hőmérőt.
Ha Kispest egyszer újra Kispest szeretne lenni, ha identitást szeretne találni, akkor lassan dönteni kell. Van egy út, a jellegtelen lakóövezet, legyen sok kínai étterem és hőszigetelés a házak falán, ez a könnyebb, mindig lesz mire pályázni, a többit meg oldja meg más kerület és a főváros.
Van azonban egy nehezebb, lassabb és drágább lehetőség, mégpedig újra kitalálni Kispestet. Bár alig másfél évszázados maga a település, mégis van hova nyúlni. A századforduló környékének rohamos fejlődése, a pár ezerből hirtelen ötvenezres város egy pillanatra se nyugodhatott meg, mindig volt mit tenni, hogy az emberek ne csak lakják, hanem éljék is a teret.
Ha 2018-ban azt adnák nekem feladatul, hogy helyezzem fel a térképre Kispestet, akkor minden hazabeszélés nélkül, elsőként a Honvédhoz fordulnék. Olyat például biztos nem tennék meg, hogy semmit sem szervezek a bajnoki döntőre, hogy nem segítem az embereket, akik ünnepelni szeretnének, mert ennél a klubnál és ennél a szurkolótábornál jelenleg nem sokan tesznek többet azért, hogy a kerület neve egyáltalán eljusson az országos médiába, hogy felfigyeljenek rá az emberek.
Kispestnek jelenleg a Honvédon kívül szinte semmije sincs, jövője a Honvéd nélkül meg pláne.
Sajnálatos, hogy a város elengedte ezt az egészet, odadobta koloncul az államnak, hadd húzzon az ott fel egy újabb jellegtelen stadiont, legalább lesz hely elvezetni mellette a villamost.
Tudom, évek óta tudható, nálunk is lesz építkezés. Az első bejelentés óta rendesen megcsúsztunk, így bőven volt időnk elmeditálni az élet értelmén, és arra jutottunk, látva a többi, már elkészült stadiont: talán lassítani kéne, jobban átgondolni a dolgokat. Stadionra igenis szükségünk van, a mostani egyszerűen elavult, egy más kort képvisel, a felhasználói igények évtizedek óta meghaladták. De vajon valóban szükségünk van egy nulláról felhúzott, rideg, tőlünk idegen új otthonra?
Évek óta fáj, hogy a tribün menni fog. Sokan szeretnénk, hogy megmeneküljön, hogy valamilyen módon beleépüljön az újba, hogy köré építsék az újat, de tudjuk, a világ nem így működik. Most erő van, és ha az erő építeni akar, akkor legfeljebb annyiban enged, hogy ne hupilila, hanem piros-feketék legyenek a vandálbiztosra tervezett székek. Amúgy kuss, örülj, hogy kapsz egy stadiont.
De milyen áron? 1939-ben adták át a tribünt, és kérdés, hány ennél régebbi, máig használat lelátót találunk országban? Nyilván az ESMTK, és eszembe jut még az 1911-ben épült kolozsvári Sétatéri stadion, amit 1960 környékén elbontanak, majd átszállítanak Aranyosgyéresre, hogy ott újra felépítsék. NB-s szinten ha nem is egyedülálló a Bozsik, de egy erősen kihalóban lévő faj utolsó képviselőinek egyike.
Mondhatnám, hogy mentsük meg, ami menthető, de minek? Pontosan tudom, hogy teljesen felesleges, jobb belenyugodni az elmúlásba. Ha klubot szeretnénk, akkor azt magunknak kell megteremteni, tértől, emberektől és időtől függetlenül, mert nincs az a talaj, amit ha lehetőség adódik rá, ne húznának ki alólunk.
Ezért szeretném azt kérni, hogy ha egyszer bontják a stadiont, akkor egy téglát a tribünből, ha lehet, eltennék emlékbe.
címlapkép: a Stefánia mozgó a harmincas éveben. fotó: FSZEK/Budapest-képarchívum. megjegyzés: a leadben a Vidámpark Olcsó himnusz című számának első két sora olvasható (mellékesen a folytatás is találó a helyzetünkre), és utólag jöttem rá, hogy nem először írok ezzel a felcsapással ide posztot.
