Furán ment el ez az idei (újabban egész rövid) téli szünet,nem is szoktam igazán hozzá, hogy alig van vége a januárnak, és máris kezdődik a show. Máskor ilyenkor mentünk még csak a török edzőtáborba, még klasszikusabb években a Fáy utcai sátrakba. Idén pedig? Holnap rajt. Haj-jajj.
Pár hete a BKV-n összefutottam egy élő drukkerlegendával, aki nélkül nem nagyon rendeznek Kispest-meccset (tét-, edző-, egyaránt; és nem csak Kispesten, sehol). Ő kezdte azzal a párállomásos utazáson át tartó beszélgetést, hogy annyira azt se tudja, merre hány méter most a kerettel, hogy nem ismer magára. Próbáltam vigasztalni, hogy végül is, nem kell kiégni, mi az, amiben most más a helyzet, mint az anblokk kispesti szürkület?, de aztán nem voltam túl meggyőző. Hiába, én is bizonytalan vagyok.
(Amúgy néha hatalmas arcok vagyunk: a bajnoki csodaév után lett két, picit nyögvenyelősebb, dobogó körüli szezonunk, és már szürkületként minősítek én is, meg sokunk. Persze a gyerekkorhoz képest ez szürkület, de az más világ volt. Ezzel nem azt mondom, hogy jöhet bármi, nekem nincsenek igényeim, mert perszehogy a saját NAGYHONVÉDOM (1990-1995) az igazi nekem is, (másoknak meg a ’80-asok, a ’60-asok, vagy az ’50-esek csapatai) de ma már sajnos tényleg annyira mások az inerciarendszerek, hogy ebben értelmezhetetlen a régi szerepkörünk. És ez persze még jobban felértékeli a 2017-es, minden NERsport-ésszerűségnek ellentmondó évünket).
Pont ezért sajátosan kettős hangulatban várom a holnapot is. Mert azért csak várom, csak elindul a szezon, rangadóval kezdünk, sorolhatom az összes közhelyet, amik tényleg közhelyek, de ennek ellenére mi mást mondhatnék? Tényleg így van. Szóval kettős hangulatban vagyok – valahol ez a “rangadó“, “ott vagyunk elöl“, “utóbbi 2-3 szezon” érzésvilág-morzsák miatt néha elhiszem, hogy holnap egy igazi, szoros, háromesélyes meccsre megyünk az Üllőire. Máskor (többször) viszont az jár át: ugyanolyan ruha lesz ebből, mint tavaly az 5 gombócos hóeséses szofoklész. Hiszen az amúgy is erős kiváltságosok még tovább erősödtek (papíron, de bakker a paír sokszor igazat mond); az NB1 egyik legjobb támadója továbbra is ott árulja magát a csatársorukban (csók, tudom, miért nem engedem el a témát, elengedem én, de ez most kicsit jól esik), Rebrovot szidhatjuk sokan, de nekem olyan edzőnek tűnik, mint amilyen csatár volt (igen jó, megbízható), jobb mint Dolly volt – akivel amúgy szintén agyonvertek tavaly.
Agyonverés… persze ez is érdekes. Tavaly az a meccs a fordulópontokon ment el – vezettünk, aztán rossz időben jöttek a védelmi ostobaságok, rosszkor hagyta ki az olasz a tizenegyest, szóval más is lehetett volna minden akkor – persze semmi sem véletlen. Az a baj, hogy hosszútávon kijön az igazság. Ezért lett bajnok a 2017-es keret, és ezért nem nyert MK-t a fejben már mindenhol járó tavalyi – és ezért félek az idei tavasztól is, hisz Gróf, Danilo és Holcsika már ki-nem-mondva is fél lábbal kinn, 3 kulcsember, kb. mint tavaly Eppel és a másik csatár, meg King és Bobellinó. Hát, sok itt a kérdőjel.
Vérfarkas például, a labdabiztos blog ex-humorpápája, miután elküldtem neki az újfent klasszikusra sikerült Hemy onemanshow-t a sajtótájékoztatót bemutató videóból, röviden ennyit írt vissza: “Csak az érdekel, elhangzott-e a tételmondat; ‘Már csak egy balhátvédet akarunk!’ ?” és ez vahalol sokat mondó. Nem -írtam vissza -, mára finomodott a keresőmotorunk fókusza, az új szlogen a “ballábas, gyors középső védő”. Gondolom most pár szezonon át ezt keressük, miközben félévente hozunk egy-egy új Kukocsot, akiket aztán 6 hónap után érdemei elismerése mellett menesztünk. Kicsit elszomorít az, hogy fiatalszabály ide vagy oda, volt egy jó receptünk – éveken át játszatott fiatalokra (minden évben beépítve 2-3 újat), és kevés de jó légiósra és/vagy tapasztalt magyar arcra épített keret. Ez a stratégia 2015-2017 között mekkorát ment! Kamber, Lovrics, Vaszke, Eppel, csak néztem a párhavonta hozott 10 új tucatkülföldi helyett idecsábított kevés, de bevált arcra, és ha volt is néhány mellélövés, mint Rossi Laczkó-ötlete vagy a nálunk régi formáját nagyítóval kereső Pölő, összességében remekül sikerült a keret-kreálás. Tavalyi interjúikban Geri és Boti sem győzték ezt hangsúlyozni. Erre amint vége a juniorszabálynak, szemérmetlenül dobjuk ezt az utat a búsba, és jöhet megint vissza a régi jó bolhapiacos korszak. Mondjuk, legalább a dagi CorDELLA még nem jött vissza. Ez is valami.
Remélem érthető, amit írok. Én nem a Vidivel és Fratyival versenyző igazoláspolitikát szeretnék. Ha valaki pénzzel tud csak nyerni, az is egy út, nekem jobban bejön a mi utolsó aranyunk, vagy a ’96-os MK, mint pl. a ’93-mas magyar galaktikus bajnokcsapatunk. Annak örültem, a 2017-eset imádtam! És nem csak a fiatalok miatt – miattuk IS! És az okosan összerakott csapat miatt is, a jó érzékkel kiválasztott gerinc miatt is. Ezt simán vihettük volna tovább. Banóval, Temesváriékkal, Pisont Patrikékkal, stb. Ha valaki meg nem válik be, jöjjön a következő évben a következő, úgyis kirazolódik, hogy ki lesz az új Gazdi, meg Geri, meg Boti. Lehet, hogy vannak hullámvölgyek, mert most már nem (társ-)egyeduralkodó az MFA, mint 2007 fele volt, de azt se magyarázza már meg senki nekem, hogy mostantól csak nyomorékok jönnek ki onnan.
Persze Supkát is értem valahol, elmondta hétfőn is, elvárás a fiatal-beépítés is, de emellett minden évben a kupaindulás is – hát igen. Azt pedig 11 Tömössel nem éred el valszeg. Mondjuk emlékeim szerint Rossi is csak akkor fiatalított, mikor kötelező volt (2015-17), de legalább ő 2015-16-ban kapott egy türelmi évet. Ilyet azért Supka mesternek is adhatna a Boss.
Szóval engem se vet fel az az extázisba hajló kedv, mint 2 éve tavasszal, vagy a tniédzseréveimben, de ennek ellenére azt se kell kihallani a posztból, hogy minden szar. Szezon indul holnap, és az, hogy azért megint gond nélkül tolok el minden programot holnapról, az, hogy már várom a wekerlei kisétálásom a Határ út felé, hogy kellemesen megborzongok, ha a lassan megtelő Kökire gondolok (a már legalább nem JÉGhidegben), a buszút annyiraótvarhogymárjó hangulatára, majd a meccs előtt bedörrenő vendégszektorunkra, a bizakodó, vagy pikírt dumálásokra, akkor már azt mondom magamnak: megéri a holnap minden percéért.
Aztán majd a bíró a sípjába fúj, és kétségem nincs afelől, hogy a 60. percre már gyűlölünk mindenkit, sőt, Hornbyt idézve, legfőképpen magunkat, hogy mi a tejfeles tokányért jöttünk már ki megint, ennek semmi értelme, a bajnokcsapat szétesett, mindenkit eladunk, ez már nem igaz, szar az idő, vargarolandhogynézmá’ki, mércsakegybüfévannyitva, elegünk van.
Majd hazasétálunk, és két nap morgás után neten megvesszük a jegyet a Hungáriára a Gyaka ellen.
Ja, nem. Bérletem van.
Amúgy meg az is lehet, hogy holnap valami csoda történik, és úgy játszunk ellenük, mint ősszel, csak közben a zöldek besülnek, Lovreszék valahogy elkerülik a futóversenyeket, Danilo végre passzol, Holender meg szakít egy mesterhármast.
Én pedig vasárnap megírom, hogy mennyire kurvajók vagyunk.
Hát, én se leszek már jobb, valljuk meg.
A címvideó a colorStar zenekar első albumának első száma, mely az idén január 16-án adott remekbeszabott MüPá-s koncert nyitótétele is volt, úgyhogy a tavaszi szezon startjának is megfeleőnek találtam.