Van baj

Ha egy mondatban kellene összefoglalni a tegnapi* meccsélményt, csupán annyit mondanék: a leguánok a szünetben a kezdőkörben, a csapat pedig egészében lángolt.

*_ egész pontosan: szombati, de csak most volt időm (vh) kitenni RW már vasárnap megírt posztját. illetve már tegnap feltöltöttem, de akkorát bénáztam, hogy nem nyomtam meg a publikálás gombot. amúgy pedig üdv Kolozsvárról.

Ha szeretek magamban valamit, az a következetesség. Miután a héten többször leírtam itt a blogon, hogy vigyázat, hiába a Lanzafame comeback, ez még nem jelent automatikusan visszatérést a mágikus 2016-os őszbe, más az öltöző, a kispad és minden kontextus – ehhez képest magaban meglehetősen vidám várakozásokkal sétáltam a MÁV vágányok melletti parkolóútról a stadion felé bérletet venni úgy háromnegyed öt magasságában, egy betonbiztos 3:0 előérzetével. Lanzafame ebből kettőt vállal, egy tizenegyes (kissé összekapva N’Goggal), és egy akciógól, de a végén N’Gog is betalál, úgyhogy öröm-boldogság – mondogattam magamnak. Úgy látszik, mindenkit meg tudok győzni /mindekit képes vagyok óva inteni, csak magamat nem, az elszállástól.

Merthogy a tegnapi este állatorvosi lovának bizonyult az olyan eseteknek, hogy hogyan ne építs csapatot impériumváltáskor; és hogy egy fecske a romokon nem csinál (rögtön) nyarat.

Nyilván senkit nem lep a most következő véleményem, mivel sosem rejtettem véka alá, hogy a szurkolótábor azon feléhez tartozom, akinek nem voltak ellenérzései Supka kispesti működésével kapcsolatban. Most mégsem azok kórusába állnék bele, akik rögvest visszahozatalát követelik az előző edzőnek. Kapaszkodjunk meg, de most ugyanúgy nem tenne ő sem csodát, mint ahogy hiába ültettük rá Lanzafamáét a romokban heverő morálú és önbizalmú keretre. Egyszerűen csak arra mutatnék rá, hogy mennyire felelőtlen butaság volt tavaly szezonvégi, már gyakorlatilag a színfalak mögött az utolsó fordulókban átvert váltás. Amikor vezetőváltás ér egy szervezetet (a sportnál maradva: klubot vagy szakági szövetséget) az esetek többségében az zajlik, amit nálunk is láttunk, egyszerűen képtelenek tanulni az emberek egymástól. Új vezető jön, új seprő, jól seprés = kiseprés, egyszerűen mindenki a farokméregetéssel és az ostoba szimbolikus döntésekkel kezd. Az MLSZ és a válogatottunk mintapéldája ennek. 1990 óta figyelem a nemzeti csapatot, sok jobb és még több rosszabb szövkap és MLSZ-elnök regnálása mellett. Nos, ott alapszabály az impériumváltásokkori tabula rasa, egyszerűen tökéletesen függetlenül attól, hogy épp miként teljesít az aktuális szövetségi kapitány. 2004-05 során Matthäus minden baromsága ellenére kezdett valamit összerakni, legalább tekintélye révén, ám jött a Bozóky-Kistuloki váltás, és persze az előző vezetés által hozott német beáldozása a „nekünk nem kell drága és külföldi edző” populizmusán, odaadva a válogatottat első ősbűnként előbb a se íze, se bűze Bozsiknak, majd (Istenem…) a Bajusznak. Mire Kisteleki is ráébredt, hogy ez kurva gáz így, és hozta Erwin Koemant, elment egy nem megoldhatatlan csoport a levesbe. A hollanddal aztán Bicskei óta és Dárdai-ig a legértelmezhetőbb csapat- és koncepcióépítés folyt, hogy jöjjön 2010 és annak az MLSZ-t is elérő fülkeforradalma, és futballunk új vezetői nyilvánhogy új szövkappal akartak kezdeni, mert az jelképes, meg mert csak. Második ősbűnként 4 évre bebetonozták azt a Sanci bácsit, aki max Lothar idején lett volna utoljára potens megoldás – mindezt ismét a nem kell nekünk külföldi edző butajelszava alatt. Nos, azóta tudjuk: ide külföldi annyira nem kell, hogy Dárdai után ismét egy német kollegára bízták az EB-kijutás és helytállás levezénylését, majd azóta mind a rommá égő Lékensz, mint a nálunk felépített Mister sem magyar útlevéllel rendelkezik.

Mi a tanulság? Ostoba lózungok mögé rejtett hangzatos döntések (Supka esetében ugye a „nem illik bele a szakvezetés koncepciójába” – kérdezem, az idei élmények alapján: MIBE?) , melyek egy lényeg eleme csak annyi: azért váltok, mert megtehetem, mert nekem saját ember kell, leszarom, hogy a csapatnak jó- e mindez.

Nálunk pont ez történt. Míg az e téren szintén sokszor meredeket húzó Hemynek is volt annyi esze 2006-ban, hogyha rögvest nem talál új embert, legalább addig hagyja Dolcettit működni, míg meg nem lesz pár hónap alatt a saját edzőjelöltje, így biztosítva némi folytonosságot. (Bár, az igazsághoz külvárosi legendáriumok szerint hozzá tartozik, hogy ha Détári azon a nyáron felveszi a telót az Öregnek, akkor Dolcetti azt a pár meccset se kapja meg 2006 közepén). Idén én biztosan így kezdtem volna: ha már EL-indulás, várhatóan átalakuló keret, akkor mindehhez legalább a kispadon legyen valami stabilitás, és ha nem tudok tényleg együttműködni az edzővel, vagy ha véletlen (egyezr az életben tényleg) szakmai okok döntenek, azaz továbbra is zavar a szürke játék, akkor elküldöm télen. És akkor a 12 csapatos bajnokságban iszonyat könnyen beköszönni képes alsóházi élet-halál harc rémképe nem köszönt rá a keretre.

A srácokkal pont azt beszéltük a meccs alatt tegnap a lelátón, hogy egyre több aggasztó jel mutatja egy ilyen negatív spirálba csúszásnak a veszélyét, és más sem hiányzik, minthogy egy a pályán széteső csapat és elszabadult hajóágyú kispad mellett a lelátó is felvegye klasszikus kispesti arcát, ami mindent segít, csak az egységet nem. És bizony már jöttek ilyen jelek bőven tegnap is, zúgó kurvagyengével (amivel amúgy nehezen tudok vitatkozni), Horváth Andrist fröcsögve szidó egyes, és Lanzafaméval finoman távolságtartó másik úriemberekkel, és e két típus menetrendszerű összeszólalkozásával.

A megoldás? Múlt héten még magam részéről is türelemre intettem Beppe úrral kapcsolatban, elvileg ez a türelem nálam sem illanhat el egy hét alatt, de az biztos, meg sem erősödött. A Zalgiris párharcot csak tévében láttam, a többi meccs nagyjából megvolt helyszínen, de a tendencia több, mint aggasztó. Egy vállalható diósgyőri félidő, és egy legfeljebb bekkelési és akaraterő szempontból értékelhető Craiova visszavágót elszámítva a lejtmenet már egyre inkább trend. Pakson szarabbak voltunk, mint Miskolcon, tegnap pedig még Paksnak is alámentünk. Sanninónál nem látok eddig túl sok koncepciót. Hol Morales (Craiova), hol a sajtfejű Erik kapkodása tűnik elő, legtöbbször azonban Vérhód színtelen, szagtalan semmije. Ettől még egy oldalon igaz: három bajnoki az nagyon kevés. Simán lehet, hogy több van az öreg kopítóban – de az eddig látottak alapján még simábban lehet, hogy max ennyi. Utóbbi esetben viszont nagyon kell figyelni a még időben történő váltásra – és ésszerű váltásra. Mert azt még mindig nehezen rakom össze, hogy ki volt az az ötletcsászár, aki idehoz egy, az eddig pályafutása alapján egy olasz Lékensz papát – egy veterán arcot, aki kb. félévente vált klubot. És ne mindig az egyszer kurvára bemákolt Rossi legyen a hivatkozási alap, akit szintén szegényes CV-vel kukázott ki a Papa (=sózták rá ebéd közben). A következő két hét választ kell adjon e téren sok mindenre, ha Beppe apó nem kapja el a fonalat, tovább nem nagyon érdemes várni – a válogatott szünet talán elég lehet egy újonnan beiktatott stáb láb-megvetésére.

Persze lehet itt álmodozni, Supkát visszakövetelni – az a vonat már elment, és ne gondolja azt senki, hogyha ez a vezetés tette őt ki, majd most mea culpázva visszahívja – ez soha nem fog megtörténni. És mint a posztkezdés táján írtam, nem is biztos, hogy totál siker lenne, egy más által, más szempontokból összegründolt keret élére hívva vissza az egyszer már bizalmunk elvesztéséről „biztosított”Attilát. Részemről roppantul sajnálom őt, ő lett most a mi Koemanunk, vagy mondjuk ki: most ő járt úgy, mint Dolcetti vele szemben 2006-ban. És nem is az a fő itt, hogy ő nem ezt érdemelte, hanem a csapat lehetett volna egy átmeneti évben stabilabb, és nem kéne nagyokat nyelve most arra gondolni, hogy csak nehogy elkezdjen kapkodni a szakvezetés / vagy épp ellenkezőleg nehogy túl sokáig bízzon abban, akiben nem kéne?

Siralmas volt a tegnap, ráadásul hatalmas öngólként a vergődő csapat egyetlen ellenpontjának szánt csinnadratta is inkább lett olaj tűzre, a kispesti klubethosztól fényévekre lévő frizurakirályok dobos szupergroupjától kezdve, az azt a számot bezrityózott kiskakasként elzengő Varga Miklósón át (nagy metal-arcként meglepő módon az egyik kedvenc dalom, minden giccsessége ellenére, de hogy ennek mi köze hozzánk?) a /legalább egy katonazenekar által megtámogatott/ Lángoló Leguánokig (anyám borogass), mindezek egy TV2/RTL Klub kaliber kalapos hoppmester konferálásában. Elképesztő élmény volt, főként a második félidő eleje, mikor a kivonuló csapatok közel 10 percet melegítettek az oldalvonal mentén, kínlódva nézve végig lemerevedő-félben lévő izmaikat tapogatva, ahogy a két, ledes karokkal hadonászó fiúleguán között a lányleguán tolja kis táncát a kezdőkörben. Tisztára áltisi 7.-es évzáró ugrott be, amikor az osztálytársnőim bicikligatya-fehérpóló akkor-divatos-szettben libegtek valamit a Go Westre. Az sem volt kevésbé kínos.

Van tehát baj, de üröm az örömben, hogy ezt nem a 13., és nem is a 23. forduló után mondjuk, hanem csak a harmadik után. Javítani tehát még bőven lehet, csak muníció is legyen hozzá fejben. A keret azért korántsem a legszarabb az NB1-ben, szerintem szűken felsőházas, a szörnyű rajt ellenére, innentől már csak a kispadon kéne megtalálni a kulcsot a sikerekhez. Vagy a kispadnak magától- vagy fölülről belenyúlva.

Bocs, a kései posztért, de közben elutaztam, RW meg valamiért nem fér hozzá a szerkesztőfelülethez. Az osztályozókönyv is ezért marad el, bár nem bánom a meccset látva. | a fotó továbbra is az 1909fotóról jött