Ha van valami, amit nagyon szerettem a újságírásban, az az ún. négykezesek írása. Alapvetően a két ember által közösen írt cikkeket hívják így, és szemérmesen elhallgatják a valódi működési elvet. Elmesélem.
Egy átlagos hétköznap délután, munka után két újságíró elmegy meginni egy kilépő sört. Három-négy óra múlva, a semmiből jön egy ötlet, a cikk, ami megváltja a világ újságírását, és olyan lesz innentől, hogy volt az eddig, majd jött valami teljesen más. Gyorsan kikérnek még egy sört, néha rövidet is hozzá, hogy ott helyben kidolgozzák az ötletet.
Másnap a szerkesztőségben két véreres szem néz egymásra a kávégép előtt: te, emlékszel még mit találtunk ki tegnap? A standard válasz a kérdésre így hangzik: valami rémlik. A napindító értekezleten ettől függetlenül – egymást erősítve – szemérmetlenül behazudják, hogy egy Valódi Vezető Anyag van készülőben, mindössze pár óra kell hozzá, de este nagyot fog futni.
Újabb kávé, dohányzás, belecsúszás az ebédidőbe, majd délután valamelyik (általában a kevésbé másnapos) csak elkezd gépelni valamit a halovány emlékei mentén. A másik (a másnaposabb) később átveszi a már szinte cikkszerű normaszöveget, és kiegészítgeti a megfelelő helyeken, például azért, mert speciel az adott részhez jobban ért, vagy csak van egy jó ötlete, humoros félmondata.
A cikk pattog még kettőt-hármat, valami kép is kerül hozzá, majd jöhet a diadalmas bejelentés: elkészült! Mindenki nagyon boldog, miközben mindenki pontosan tudja: ezek ketten bevetették a legaljasabb megúszós fegyvert, és ketten hoztak össze egy olyan anyagot, amilyenből nem másnaposan kettőt-hármat illik megírni.
De ugye, kérem, a zsenialitás, az ötletelés, ebben aztán tényleg minden benne volt, ne nevezzük már átlagos anyagnak!
Ádival például nagyon jó volt négykezeseket írni, és most is egy ilyen következik. A különbség mindössze annyi, hogy a másnaposság helyett az ún. lustaság vitt rá a megoldásra. Amikor megtalált egy, amúgy vidista, de már gyógyulófélben lévő ismerősöm, hogy hol a poszt a holnapi meccsre, akkor visszaírtam neki, hogy azonnal lesz, ha megírja. Elutasította, pedig amúgy jó tollú gyerek. Viszont ott van a csetben a diósgyőri Ádika is, aki azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy végre publikálhasson a Csakblogon. (Alig tizenpár éve újságíró, nagy dolog, hogy ilyen hamar eljutott a szakma csúcsára.)
De ennyit az újságírásról és a miértekről, jöjjön inkább Ádi vendégposztja, benne dőlt betűvel pár szerkesztőségi megjegyzés (tőlem).
Ahogy telnek az évek, úgy lesz egyre erősebb és megölhetetlenebb hagyománya a Kispest-Diósgyőr meccseknek számomra: az élet úgy hozta, hogy egyedüli meccsként itt nem a saját, és természetesen mindent felümúló miskolci táborba megyek be szurkolni, hanem a hazaiba, ahol a jól megrendezett forgatókönyv szerint szidjuk egymás szüleit Hantával (nekem Pista), és ebben a menetrendben most is csak annyi eltérés van a Leghagyományosabb Menetrendhez képest, hogy a Bozsik építése miatt nem a Guriga, hanem a Netovább előtt kezdjük el ezt a rettentő felnőttes szórakozást.
Bár diósgyőriként természetesen logikus lenne, hogy a poszt további részében elkezdek röhögni a Honvéd nézőszámain, vagy felhozhatnám a sérelmeimet, amiért az előző rendszerben mesterségesen hízlalták fel a pesti focit a vidékihez képest (igen, Kispest 1950-től tartozik Budapesthez, tehát elvettek 14 bajnoki címet a vidéktől! – szerk.), de hát ez mégis csak egy Kispest-blog, szóval inkább azt írom le, hogy a magam módján megszerettem ezt a csapatot. Már amennyire meg lehet szeretni a kedvenc csapatomon kívül másikat, hiszen ugyebár minden csapatot utálok, ami nem a Diósgyőr. De a kispestieket ezen az univerzumon belül mégis kedvelem.
A személyes kapcsolatokon túl azért, mert rettentő jól szórakoztam Hemi bá szinte minden megnyilvánulásán, visítva hallgattam a történeteket Sunnyboyról vagy a pornósnak (escotrfiúnak – szerk.) állt Abdou Tangaráról, ráadásul igazán masszívan utálni épp elég a Fradit és az Újpestet Budapestről, a Kispestre egyszerűen nincs elég energia.
Közben ott van a bárki által megélhető harc a Felcsúttal Puskásért. Ez egy közös ügye a teljes magyar focinak, viszont a történet teljes megértéséhez Kispesten tudok a legközelebb eljutni egészen addig, ameddig a miniszterelnök úr nem akarja rátenni a kezét Vitelki Zoltán örökségére is. (#todo magamnak: az olvasók kedvéért linkeljem majd be ide Vitelki Zoltán Wikipedia-oldalát, hogy értsék, kiről van szó. – szerk.)
A viszonylagos szeretethez kicsit közelebb hozott az is, amikor a bajnoki szezonban szinte minden nap láthattam Pistát. Szó, mi szó, kurvára idegesített, hiszen mi abban a szezonban a változatosság kedvéért a Paksnak köszönhetően maradtunk bent az NB I-ben (ahogy a következő évben a Balmazújvárosnak, valamint az MTK-nak – szerk.), ez a szarházi meg minden héten számolgatta nekem a dohányzóban, még hány pont kell a bajnoki címhez. (Hazugság! Nem a pontokat, hanem a meccseket számoltam, és azt szoroztam fel hárommal. – szerk.) Az elején röhögtem persze, hiszen hogy lenne már ebben a rendszerben bárki bajnok a Videoton-Fradika duón kívül, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak megszokásból hurrogom le, a szezon végére pedig azon, hogy hát, bazmeg, akkor most már nyerjétek meg!
Kicsit én is örültem, és nem csak azért, mert a 2010-es évek végtelenül igazságtalan magyar focijának egyik szimbólumát sikertült elintézni, hanem azért, mert ha a Kispestnek ezzel a háttérrel kicsúszhatott egy bajnoki cím, akkor végül is nekünk is kicsúszhatna. Vagy legalább egy kupa, vagy valami.
A Kispest-Diósgyőrökön viszont nyilván nem szeretem a Kispestet, hiszen idegenben általában tőlük is ki szoktunk kapni, másrészt meg csak nem lehetek megengedő ilyenkor. Bár néha eszembe jut, hogy a két klubot összeadva pont kijönne egy rendes klub, veretes hagyományokkal, szép eredményekkel és sok nézővel, de ennél tovább nem megyek (persze csak én nem, hiszen korábban olvadtunk mi már össze a Balatonnal is) (cégjogász legyen a talpán, aki megtalálja az almanachokban az Eredeti Kft-t, vagyis azt a klubot, amelyinek a jogán ma a Diósgyőr NB I-es – szerk.).
Beszélhetek persze a fociról is, de azt úgyis látni a pályán: ahogy hagyományosan, úgy most is erősebb a Honvéd (kiemelés tőlem – szerk.), a fogadóirodák több, mint négyszeres pénzt adnak a győzelmünkre. Amiben mi bízhatunk, az a menetrend szerinti megváltó, akit most éppen Feczkó Tamásnak hívnak: nem is emlékszem, mikor nyertünk előtte három tétmeccset zsinórban, és ez még akkor is nagy szó, ha az egyik a Dabas elleni kupameccs volt. De hát ez a Kispest éppen összeállt, ráadásul egy hete épp a gyűlölt ellenséget verték meg az összefoglalók alapján elég jó játékkal, viszont én javíthatatlan optimistaként azt mondom, minimum egy ikszet, de akár egy mázlista győzelmet is elhozunk.
Ha kikapunk, akkor sem fogom igazán gyűlölni a Kispestet, hiszen a három pontnál is sokkal többet ér az, ahogy Pistával egyre összeakadtabb nyelvvel elemezzük ki néha a játékot, néha egymás származását, illetve az ezekből fakadó problémákat.
Ráadásul ahogy minden kibaszott évben 15 éves korom óta, én idén is a kupagyőzelemre hajtok a hagyományosan tragikus bajnoki helyezés mellett, meg persze arra, hogy legalább azon az egy napon végre a Pista irigykedjen rám a szezon végén.
Ennyi. Egészen meghatódtam. Szerencsére épp lomtalanítás van az irodánk kerületében, el is teszek neki néhány szép, közepesen fényes ereszdarabot, egy fél konyhaszekrényt, és pár kilencvenes évek eleji Füles újságot.
A meccsre vonatkozó elvárásaim a szokásosak: győzelem és jól érezni magam.
címlapkép: pixabay
