kérik a nyomorért kiharcolt tiszteletkrediteket, amik igazából nekünk járnak
írta az imént Á. cseten a hungaropoolistákra.
Remek mondat, megérdemli, hogy átfordítsuk örökérvényűre. Egyrészt, ugye, itt van Kuttor, aki a semmiből jött Mezőkövesd edzőjeként fakadt ki az Új Magyar Futballra, hogy jajj, szegény mi, az egész világ ellenük, ez így nem fair, nem tisztelik a munkánkat, satöbbi.
Aztán ott van a liverpooli harminc év, és a magyar közösségi tér viszonya, ahol órák óta más sem olvasható, mint évtizedek nyomora, amikor nekünk semmi sem sikerült, pedig. Az mindegy, hogy ebből a harminc évből látott három BEK-döntőt és két angol bajnokit, az egyiket 2004 környékén, a másikat talán tavalyelőtt, de az is lehet, hogy egy évvel korábban, és nem is biztos, hogy teljes meccs volt, lehet, csak félidőben kapcsolt oda. Micsoda kín volt, micsoda kín. (A köcsög ébresztő rosszul volt beállítva.)
Eközben mi rongyosra áztunk Győrben, kilátástalanul bámultunk ki a fejünkből valami december eleji pápai meccsen, ami arról dönt, hogy ki lesz télen a tizenharmadik; Hévízen, Dabason és hasonló helyeken játszottunk bajnokit – magyarul átéltük a Valódi Szenvedést.
És mi a jutalmunk?
A megvetés, a lehülyézés, hiszen magyarfoci, meg is érdemled.
Fűtött lakás, százötven csatorna, akár oda is kapcsolhatnék, hiszen szurkoló vagyok, a szurkolónak pedig a szenvedés jár, hiszen mi nem barcások vagyunk, a könnyű siker, bár, akár oda is kapcsolhatnék.
Igaza van Á-nak. Mi tesszük bele a munkát, mi tesszük mögé a saját nyomorunkat, mi hozzuk létre a keserűség fogalmát, hogy a sikerben aztán mindenki más osztozhasson.
Komolyan, simán felbaszná az agyam, ha nem szarnék nagy ívben az egészre, mert itt van nekem a Honvédka, egy semmi máshoz nem hasonlítható életérzés.
El sem tudom képzelni mit kellett megélni az utóbbi évtizedekben, mit kellett átélni, az a megaláztatás, ahol a sötétség végén még csak nem is a fény, hanem az alagút bejáratának sziluettje sejlik fel. Sebaj, még mindig jobb, mint az átható szarszagot eregető siófoki vendégben aszalódni a negyven fokban. Jár érte a Hatalmas Riszpekt! (Ide kéne valami animgif, hogy átadjam a valódi riszpektérzést.)
Megyünk Felcsútra.
Az nem nyomor. Az magyarfoci.
Vagyis egy másik nyomor, amit sosem fognak megérteni a hungarobármicsodák. Gerrard elcsúszott? V.I.L.Á.G.V.É.G.E.! Prosser télen Felcsútra igazolt a bajnoki cím egyik esélyesétől? Világ vicce, hagyjál már a senkit sem érdeklő hülyeségeiddel.
De várjatok, a legjobbat még nem is mondtam, a Gerincet. Ahhoz például gerinc kell, hogy NE legyél kövesdi, várdai, felcsúti szurkoló egy teljesen másik városból, mert hiába a siker, érzed, valami azért visszás a dolgok mélyén. Ahhoz viszont már nem kell gerinc, hogy a szép foci miatt a világ végére is elmenj (a százötven csatornán végiglépdelni nem egyszerű), és bár eddig gránátvörös-kék volt a szíved, előtte talán piros-fekete, mert van Basten, azért mégis van Basten, most simán váltasz piros-fehérre, hiszen a múlt, a történelem, az együtt kiszenvedett siker, a narratíva, igazából mindig is ide húztál.
Még csak nem is szánakozok. Tényleg csak kíváncsiságból futottam ma egy kört a közösségi térben, hogy miként élik meg a szélesebb néptömegek a Liverpool bajnokságát. Csodálatos élmény, ajánlom mindenkinek, legalább egy röpke betekintésre.
Szánalmas, hogy közben mi Felcsútra megyünk? Biztos. Nekünk is az, hiszen a nyomor maga és a nyomor megélése általános emberi érzelem. A mi nyomorunk pedig Felcsúton van.
Igazából nem érdekel a szánalom, amivel ránk, a klubjuk mellett kitartókra tekintenek, hiszen ezzel olyan élesen húznak meg egy határt, aminek a ránk eső oldaláról tényleg nincs mit bizonyítanunk. Hétköznap este hazai meccs Szegeden? Van még kérdés? (Jó, de Gerrard tényleg elcsúszott. Gondolom Hercegfalvi is Újpesten.)
Húsz éve röhögnek rajtam, amikor előkerül Negrau fejese. Na, az a pillanat a valódi nyomor. Pagliuca ki tudja hány csodálatos, eredményekben gazdag évet vette el tőlünk. Helyette jött ugyanannyi kilátástalan.
Ott voltunk? Ott.
A futballvilág változik. Sejkek, oligarchák, politikusok jönnek-mennek, néha összeáll egy-egy remek eresztés egy utánpótlásban, állandó a körforgás, miközben egyre inkább kijegecesedett pár valóban nagy klub a világon. Ők lettek az állandóság, akiket le kell győzni, a szerepük tehát nagyon fontos, mert van kihez mérni magunkat.
Itthon ugyanez menne kicsiben, de mégsem. Jegecesedik a Fradi és a Videoton, mindenféle jelentéstartalmakat kapnak. Aztán ott van a Felcsút, mindennel, ami Felcsút. Vannak még a többiek, a kitartottak, köztük talán mi, akiket azért tartanak, mert egy bajnokságba kell legalább tizenkét csapat, valamint, hogy egész biztosan ne szólhassanak bele a nagyok dolgába. 2020, utolsó forduló következik, a tabella pedig így néz ki: Fradi, Videoton, Felcsút, Mezőkövesd.
Sírnom kell.
Valahol nagyon félrecsúsztak a dolgok.
Lassan úgy érzem magam, mint egy egyszeri pogány valahol Somogyország közepén, amikor azt látom, hogy kilenc faluval arrébb valami nagy, nagy dolgot építenek.
Mi vagyunk a történelem kisemberei, akik hajlandóak megélni a történelmet. Nem ringatjuk magunkat álomvilágba, Messi tényleg jó futballista, de azért nem fogok egyészen a Nagykörútig vonulni a külvárosból holmi katalán függetlenségért. Nekünk Szöllősi Györgyök jutnak (vö.: a Szállj fel, szabad madár hamis papjaival), diplomatafutballistával fotózkodó futballistadiplomaták, Farkas Mihályok, és mindenféle hasonlók.
Jönnek az újabb és újabb hamis papok, mondanak mindenfélét, a Csepel-Kispesten pedig tovább szakad a hó. Akarja a franc Koppányt (vagy a Csillagok háborúja Birodalmát), viszont azt se szeretjük, ha fejünk felett döntenek, és hozzánk már csak a végrehajtó érkezik, aki megmondja hova kéne állnunk. Nyugi, pontosan tudjuk: a kandalábertől kicsit balra, az ülőhelyek fölött.
Bajnok lett a Liverpool harminc év után, erre felrobbant a magyar internet futballra fogékony szeglete. Kicsit sajnálnám őket, ha kicsit is érdekelne. Ugyanaz lesz velük, mint lett a Videotonnal, a Fradival, ahogy beálltak mögéjük az újak, akik tudatosan választanak (gondosan átmeneti időre) focicsapatot maguknak, mert vagy a sikert, vagy egy számukra szimpatikus narratívát szeretének átélni. Gondolom, ha egy-két év múlva felnéznék újra a közösségi tér magyar szegletének focira érzékeny részébe, akkor mást sem látnék majd, mint a végtelen faszméregetést, hogy ki mióta és mennyire ősliverpooli. Katt, profilkép, egyet scrolloz, ott a Barca, ott a Dortmund, ott a Fradi, ott a fél világ.
Sodródni vagy sodortnak lenni?
– számunkra ez az egyetlen kérdés marad. Mindenki maga választhat tetszése szerint.
A Liverpool az, ami a Felcsút soha nem lehet, bárhogy is erőlködik. A Liverpool mögött ott van a kisemberek, az én, a te, a liverpooli lakos munkája, aki felhalmozta az évek során azt a nyomort, amit mások sikerként élhetnek meg helyette. A Liverpool be fogja söpörni a szimpátiát. A Felcsútnak sansza sincs.
Amíg a Liverpool egy ténylegesen létező dolog, amit akár én is értelmezni tudok, még ha megélni nem is, addig a Felcsút létezése csak egy érzéki csalódás. Én lennék a legboldogabb, ha az új belépők, a sikerre vágyók, a győzteshez húzók feltűnnének a környékén, mert onnan, az ún. szurkolóval a háta mögött már futballklubként kéne viselkednie, még akkor is, ha csak szelfizni és vezért éltetni járnak ki a stadionba. Sajnálom, hogy lehetetlen küldetés, pedig úgy megnézném először az arcukat, majd a bukásukat.
Nincs az a nyomor, amit addig lehetne halmozni, addig lehetne feszíteni, hogy amikor elszabadul, kiszabadul, felszabadul, akkor a kiváltott érzelem pont a Felcsúthoz csapjon hozzá egyetlen földi halandót is. A szó, amit keresünk az utálat, hovatovább a gyűlölet, ami ennek a torzónak az éltető ereje. Minél jobban gyűlöljük, annál erősebb.
És itt a logikai huszonkettes csapdája. Halmozzuk a nyomort, érleljük a gyűlöletet, lenézetjük magunkat embertársainkkal, hiszen a magyarfocit követjük, mindezt azért, hogy a Felcsútok még nagyobbra nőhessenek, és hogy a Liverpoolok még több sikert arathassanak le. Konkrétan azért dolgozunk, hogy mindenki másnak legyen jó. A saját egyhelyben állásunkkal lettünk az általunk is megélhető sikerességek legnagyobb ellenségei, de legalább
a gerincünk köszöni szépen, jól van.
Igen, cseszettül irigykedek azokra, akik a mi és mások kemény munkájával megtermelt narratívákat aratják most le.
(Természetesen tisztelet a kivételnek.)
Felcsút – Kispest @ Felcsút, szombat 20h
Ejjj, hanta, ha lendületből próbálsz keseregni, akkor sosem megy neked. Kb. a harmadánál el lehetett volna engedni. A lényeg úgysem más mint, hogy mindannyian kisemberek vagyunk, tele mindenféle stiklikkel és berögződésekkel, némi megkeseredettséggel fűszerezve, és ezeket néha jó kiírni magunkból.
update // remek, erre megkaptuk Iványit.
Ha lesz időm, akkor lesz normális behari is, de a mai napom inkább erről szólt.
címlapkép // egy Pápa-Kispest előtt vagy után, Pápán, 2013 decemberében
