Felcsút – Honvéd @ Felcsút, 17h
Csak a szokásos: utolsó kör, tehát Felcsút.
Tököm tele az egésszel, azonban úgy tűnik, korunk meghatározottságai között ez a jelenség egyszerűen kiirthatatlan az NB I-nek a környékéről, és félő, még nagyon sokáig együtt kell élnünk vele. Valójában nem is a magyar futball szégyene a jelenség, hanem a magyar társadalomé, azonban ezt az aktát inkább nem nyitnánk ki – tudjuk pontosan, hogy miről van szó. Pár címszó azért: legendát nem lehet venni, ahogy történelmet sem érdemes hamisítani, mert a kollektív emlékezet pont arra való, hogy emlékezzünk. Ugye, kedves csuhásozókból lett turbókeresztények?
Vagyis az van, hogy ma a Tisztességes Magyar Ember, illetve a Tájékozott Európai Futballkedvelő is mind nekünk szurkol, hiszen Felcsútra látogat a Kispest, és innentől felesleges bármit ragozni. Soha nem múló gyűlölettel a névválasztás miatt, és akkor az irreális mennyiségben odaáramló lovettáról még nem is beszéltünk – mert ott is tudjuk pontosan, hogy miről van szó.
Feláll, taps, ováció, őszinte rajongás, bár kicsit fintorogva, mert azért nem értünk mindennel eggyet. Ilyenkor rendre Moldovától a Színházi vegyes 1. jut eszembe, ahol Alfonzó egy igen erőteljes példával illusztrálja, hogy ami nem tökéletes egészben (a közel tökéletes nem elég!), azt bottal sem érdemes megpiszkálni. Pláne, ha a tökéletestől való távolságát jellemző epszilon sugarú kör valami egészen undorító kis apróság. Értjük a példát, ugye?
“A nap, amikor minden eszköz megengedett: Felcsút – Kispest” bővebben
