Évek óta nem használok Windowst, azonban emlékszem még a kék halálra. Amikor se kép, se hang, csak egy kék képernyő, egy csomó szöveg, valami hiba, és egy kód, amit ha felírtál egy papírlapra, akkor később rákereshettél: mégis, mi történt?
Soha nem tudtuk meg. Az oldal, ahová a keresőbe bepötyögött kód navigált, általában nem létezett, vagy annyira általános információt tartalmazott, amitől egyáltalán nem lettünk okosabbak.
Hamar elegem lett a szenvedésből, inkább Linuxra váltottam. Majd Macre a Linux mellett, de most nem ez a téma.
Hanem a restart, ami a kék halál (kékhalál) után következett.
Az MTK, nomen est omen, egy kék halál volt. Tettük a dolgunkat, működtünk, majd amikor éppen semmi nem utalt rá, elszálltunk. Első szögletgól. Újraindultunk, a gépezet döcögni kezdett, és bár úgy tűnt, minden rendben, egyszercsak (és nem csak egyszer!), ismét elszállt. Második szögletgól.
Innen már mindegy volt.
Lepörgött a munkanap, a gépet kihúztuk a konnektorból, hagytuk kicsit pihenni, majd amikor visszadugtuk, elkezdtük nézegetni a naplófájlokat. Miért? A hibaüzenetekben már rég nem hiszünk, mélyebb analitikára van szükség.
Szerencsére, péntek óta bőven volt időnk megvizsgálni a fájlokat, hátha válaszokra lelünk.
Ott van például az egyik processz, egy belsővédő, aki korábban egy másik rendszerben futott, onnan emeltük át, azonban az utóbbi tíz hónapban csak edzett, tényleges munkát nem végzett.
Vagy maga az egész környezet. Új processzek, új felállásban, összhangba kell kerülniük. A Nagy Fehér Könyvet átfutottuk, pontosan tudjuk, hogyan működhetnek együtt, milyen szolgáltatásokra, folyamatokra van szükségünk, mi kell ahhoz, hogy egy szerves, működő egész jöjjön létre.
Újraterveztünk, programozunk, és reménykedünk, a Nagy Fehér Könyv és a valóság összhangba hozható egymással pusztán a szabványok betartásával. Az apró finomítások majd később jöhetnek, most a működés az elsődleges.
Elsőre döcögött, jöttek a kék halálok, talán másodikra.
Ma.
Mostanában hallom, a Windows a 7-es, és még inkább a 10-es verzióval szintet lépett. Most már nem csak úgy tűnik, mint ami működik, hanem valóban működik is. Óriási a különbség.
Dolgoztál valamin, de jött a kék halál, és hiába a folyamatos mentés, valami mindig elveszett, legalább a belefektetett munkád. Ha határidő volt (vesd össze: eljött a lefújás pillanata), akkor nem volt mit mutatnod. Nyomasztó helyzet.
Mint az MTK ellen. Két kék halál, pár pontosításra szoruló folyamat, nem tűnik soknak, a vége mégis az, hogy buktad a belefektetett melót. Az egész heti felkészülést.
Nem jó ez így.
Persze, a futballban pont az a szép, hogy hiába a befektetett munka, hiába a jó felkészülés, egy meccsen bármi, de tényleg bármi megtörténhet. Lehetsz te a világ legprecízebb gépezete, rakhattak össze sokadgenerációs svájci órásmesterek, tervezhetett meg a zseniális Danny Ocean, mint pár kaszinó kirablását, a malőr, Demoklész sarka (amolyan komorásan) bármikor ott lebeghet feletted.
A futball nem úgy működik, hogy előre eltervezzük, majd megvalósítjuk, hiába nyilatkozza edzők sokasága a meccseket követően: nem azt játszották a srácok, amit megbeszéltünk. Sosem azt játsszák, hanem valami olyasmit. Mert a pályán van egy ellenfél, egy fekete doboz, ami pedig úgy működik, hogy beleraksz dolgokat, majd várod, milyen válaszokat ad rá. Széthúzod a mezőnyt, és várod, valahol felszabaduljon egy kis terület, amit bejátszhatsz; letámadok őket már a saját térfelükön, és vársz a hibára, amit kihasználhatsz. A fekete doboz azonban pont azért fekete doboz (informatikai és nem repüléstechnikai szakkifejezés), mert van egy olyan tulajdonsága, hogy nem ismered előre a válaszait. Tolod a gegenpressinget, de nem számolsz a drabális szélsőhátvéddel, akinek olyan tértölelő lába és indítása van, amire a gyors szélső, szigorúan átlósan, a pálya túlvégén, egy fenomenális légstoppal azonnal két méter előnyből indul a kapud felé, te pedig üldözheted sansztalanul. Talán a kapus, az utolsó védvonal, amivel a fekete dobozok se tudnak mit kezdeni.
Ma este egy újraindított, kielemzett Kispest próbálja megmutatni, a nyári fejlesztéseknek igenis kell legyen eredménye.
Ahogy a szoftveriparnak, úgy a futballnak is vannak törvényszerűségei, ami ha nem is teljes bizonyosságot eredményez, de kellően nagy valószínűséget.
És ebbe, a kellően nagy valószínűségbe kapaszkodhat edző, játékos – és szurkoló. (Jó, mi a saját nagyságunkba vetett hiten alapuló, olykor erősen túlzó elvárásokba is, azonban ez legyen egy amolyan kiváltságunk.)
Még egy apróságról kell beszélnünk, mégpedig az időről.
Az idő ugyanis a legkeresettebb hiánycikk a futballban. Egyszerűen sohasem lehet belőle elég, miközben tudjuk, az építkezés időt igényel. Végtelen időt. A tökéletesség per definitonem nem létezhet (hiszen Pisont visszavonult), azonban egy epszilon sugarú környezete elméletileg elérhető.
Az epszilon (sugarúság) nagyságrendekben mérhető. Például Puskásék nagyon, de nagyon közelítették az epszilont a nullához, és láttuk a kilencvenes éveket, amikor a Ghinda-Jovanovic csatársor vívott reménytelen harcot a tíz hatványaival.
Itthon, ahol kilencvenkilenc pont egy bajnokság, az idő sokkal relatívabb, mint az egy meccsbe beleszorított Európában. Ott ugyanis nincs idő. Egyáltalán nincs. Ott azonnal van, ami az időnek egy keresztmetszete, a most és rögtön. Európában csak az elmúlt idő számít, és az elmúlt időből kell a legtöbbet kihozni. Nincs még egy nap, nincs még egy hét, az van, amit felhalmoztál, amit tudsz, és amit képes vagy kihozni magadból.
Tehát.
Tehát ma össze kell szednünk mindent, ami a valószínűséget úgy állítja a szolgálatunkba, hogy a fekete dobozból (értsd: az ellenféltől) a lehető legtöbbször olyan válaszok érkezzenek, amelyek számunkra értelmezhetőek és kezelhetőek, vagyis lefordítva, az elmúlt időnek kell úgy azonnallá alakulnia, hogy kimondhassuk, a beletett munka eredményt hozott.
Továbbjutást.
Ma csak az azonnal létezik, arról pedig majd holnaptól folytathatunk egyeztetéseket, hogy a továbbiakban mennyi idő áll rendelkezésünkre a további azonnalokig.
Bp. Honvéd – Inter Turku @ Hungária körút, 21h
