Ha lehet, egy dolgot semmiképp sem szeretnék megélni életem során: amikor érdektelenül megyek ki a Kispest egy meccsére. Közömbösen magamra öltöm a kabátot (pulcsit, pólót, időjárástól függően), kilépek az ajtón, unottan lemegyek a lépcsőn, kisétálok a buszig, ha kérik, felmutatom a bérletem, ha van hely, leülök, bambulok ki az ablakon, nézem az unalomig ismert utcákat. A stadion előtt köszönés az ismerősöknek, majd be a lelátóra. Nézés, esetleg ismét bambulás, és dögünalom: mi a toszt keresek én itt?
Ha semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem, hogy játszik a csapatom, akkor minek van az egész? Ott, abban a pillanatban abba kell hagyni, el kell felejteni, tovább kell lépni.
Legalább legyek dühös
hogy elvették tőlem, hogy bénáznak, hogy mindenféle komplexusok hatalmasodtak el az egyes szereplőkön, hogy csórók vagyunk, vagy kitartottak, hogy mi leszünk a Dunakeszi Külügy (én továbbra is a Kispest-Honvédot preferálnám a Bp. Honvéd helyett), hogy kitiltanak, hogy betiltanak, valami ok mindig kell legyen, és ha nincs, legalább túrjunk elő. Az sem baj, ha gyors ítélet, hiszen minden szép és jó a világban, Kormányunk, Pártunk a helyén (korszakfüggetlen, hiszen mindig a helyén volt mindegyik), legfeljebb sorozunk egy balhátvédet, ha nagyon nincs.
Dühösnek lenni szabad, tisztességes emberi érzelem, valami másban, egy külső körülményben keresni a nekünk rossz okát. Majd azt a külsőnek tűnő körülményt nem szeretni. Pár hete még Bódogra, most a sorban következőre, Urbányira zúdul a népharag, és biztos vagyok benne, nem Bepassz Pista lesz a sorminta vége.
Rég nem rúgtam bele kukákba,
utoljára talán 2003-ban, Zalaegerszegen. Azóta csak ülök, bambulok, és magamban kesergek. Tavaly, a kupadöntő után szinte utolsónak jöttem ki a stadionból. Iványi lefújta, én leültem, és néztem a pályát. Szar volt, na, azonban átéreztem, megéltem a vereséget.
És ez a megélés a fontos. Ha a megélés eltűnik, akkor te is elvesztél a klubnak. Ha valamitől, akkor ettől, a megélés elvesztésének képességétől komolyan rettegek. Nem akarok közömbös lenni, nem akarom azt, hogy ne jelentsen nekem semmit, de tényleg semmit a Kispest.
Ha úgy van, hadd röhögjem ki őszintén,
mert a kiröhögés ugyanúgy érzelem, ugyanúgy a kötődés egy megjelenési formája. Normál esetben manapság is röhöghetnékem kéne legyen, azonban nem, a sírás kerülget. A düh már megvolt, hamar rájöttem, nem ér semmit, ez az egész konstrukció úgy menthetetlen jelen formájában, ahogy létezik. Felesleges dühösnek lenni rá, esetünkben szó sincs átmeneti állapotról, vagy az alapoktól újraépítünk mindent egy normál világ szabályai szerint, vagy megyünk a levesbe.
A tehetetlenség bizony sírást szül. Rohadt szar érzés, de nyilván tudjátok, volt már része benne mindenkinek. Most tehetetlennek érzem magam, de legalább nem közömbösnek.
Veszélyes pillanatokat élek, élünk, az ember ugyanis gyakran úgy működik, hogy fejben old meg nehéz helyzeteket. Ha a tehetetlenségből fakadó sírás körüli állapot tartósan fennáll, és az számára rossz, akkor fejben megpróbálja átfordítani a helyzetet, és mi a legegyszerűbb az agynak? Elfogadni, bedolgozni a rutinok közé a tehetetlenséget, mint normális állapotot – vagyis jöhet a közömbösség. Akár a háborús veteránok elmeséléseiben a lövészárkok szenvedésének feldolgozása, a közömbössé válás folyamata.
Nem szabad elfogadni a tehetetlenségünket,
mert akkor vége, tényleg vége.
Nincs sok eszközünk, és a meglévő készlet hatékonysága is erősen kérdéses, mégis, csinálni kell, mert érdemes, legalább magunk miatt.
Én csak egy vélemény vagyok, sokszor minden koherencia nélkül, egyik nap ezt, másik nap azt mondom. Simán lehet. Ti is csak egy-egy vélemény, esetleg csak egy felböfögött félmondat vagytok, név és arc nélkül. A kettő néha összeér, valamiféle egységet képez, és egy távoli szemlélő akár azt is gondolhatja róla: a vita megtörtént, vagy legalább most történik.
A mi (és ebben a miben ti is benne van) egyetlen fegyverünk a klub vélt vagy valós önkénye ellen a társadalmi kibeszélés, a nyilvánosság ereje.
Nekünk kötelességünk, amíg a közömbösség nem uralkodik el rajtunk, hogy beszélgessünk, hogy felszínen tartsunk témákat, hogy értékeljünk, hogy vizsgálódjunk, és igen, hogy dühösek legyünk. Ha mi, és a hozzánk hasonlók is elengednék a témát, ha a közömbösség uralkodna el, akkor ők nyertek,
és elmartak a klubtól, vagy ami még rosszabb, fogyasztókká tettek minket. Utóbbitól pedig isten ments mindenkit. Az orwelli kisember is egy szabadon gondolkodó, független entitás a futballból ismert fogyasztóhoz képest. Az orwelli kisember mélységesen lenézné az arcfestett, a pálya szélén szelfiző, totálisan a klub brandéjbe öltözött izéket. Nekik ugyanis minden jó, és nem csak az hagyja hidegen, hogy Óceánia ellen sosem viseltünk háborút, hanem egyenesen Óceánia létezéséről sem tud.
Nagy szó lenne azt használni, hogy történelmi időket élünk? Itt van velünk egy láthatatlan ellenség, a koronageci, aki miatt nem járhatunk meccsre, aki miatt nem ordíthatjuk együtt és hangosan bele az éjszakába: elég volt, ez kurva gyenge! Ha a koronageci nem lenne elég, akkor másik, és szintén láthatatlan ellenségként nyakunkba szakadt egy teljesen új, és láthatóan működésképtelen klubmodell a maga irgalmatlan mennyiségű változójával és ezen változók kiszámíthatatlan hatásával a produktumra. Most épp Urbányi van a célkeresztben, de ahogy mondtam, volt és lesz ez még másképp is, a dolgok pedig gyorsan változnak mostanában.
Plusz a totális eredménytelenség és kilátástalanság, hogy a sportoldalról is essék végre pár szó.
Most kitartani nagyon nehéz, valóban szurkolót próbáló feladat. Az oda-vissza hatás megélése a klubunkkal néhány hónapja még szinte mindennapos élményünk volt, most viszont egyre többektől hallom vissza: már a tévében se nézik meg a meccseinket. És tényleg, a franc se akar egy képernyővel vitatkozó nénikére, avagy bácsikára hasonlítani. Az nem is úgy volt! Bezzeg a Gyurcsány alatt! Milyen les? Ez is hülye. A fotel ilyenkor a világ közepe, ahol az élet császára és a mindent tudás ura épp uralkodik. Ez a sorsot szeretnénk magunknak?
Bocs.
Nem akartam ilyen hosszan, azonban nekem is kellenek a megerősítések, hogy nyugi, megéri, ne légy hülye, csak úgy ne dobj el évtizedeket az életedből. Nem erre neveltek otthon, nem ezért örököltél nyolcvan-kilencven év Kispestet. Tartom, én uralkodásra születtem. Mint a királyok, úgy nőttem fel, hogy nagyfater, fater folyamatosan tolta belém a Kispestet. Az iskolában a hasznos tudással jöttek, otthon a Kispesttel. A Habsburg gyerekek a spanyol etikettet kapták orrba-szájba, én a Kispestet. Mindenkinek megvan a maga feladata, és ha egyszer eljön a pillanat, hogy szükség van rá, akkor képes legyen ellátni. A Habsburgok birodalmakon uralkodtak, én legfeljebb magamon, mert erre készítettek fel.
Rohadt nagy feladat mostanság megmaradni Kispest-drukkernek, és ilyenkor érzem, hogy miért volt fontos az a kőkemény alapozás, amit otthon kaptam.
Ha egyszer majd újra mehetünk, akkor nem szeretném közömbösen magamra ölteni a kabátot (pulcsit, pólót, időjárástól függően), kilépni az ajtón, unottan lemenni a lépcsőn, kisétálni a buszig, ha kérik, felmutatni a bérletem, ha van hely, leülni, bambulni ki az ablakon, nézni az unalomig ismert utcákat. A stadion előtt köszönni az ismerősöknek, majd be a lelátóra. Nézés, esetleg ismét bambulás, és dögünalom: mi a toszt keresek én itt?
Ez, vagyis én (mi) vagyok (vagyunk) az egyik oldal. A másik a csapat.
December 23., garantáltan az év utolsó meccse. Mikor, ha nem ma lenne ildomos megmutatni, hogy jóval több van bennük, mint amennyit eddig idén összehoztak?
Mint a részeges férj, aki egy kósza józan pillanatában még vesz egy csokor virágot hazafelé, abban reménykedve, hogy hátha. Budafok lenne a mi virágcsokrunk. Mondjuk gerbera.
Hogy érezzük: nem vagyunk közömbösek számukra, és nem közömbös számukra a Kispest sem, ami egyébként szintén mi vagyunk.
címlapkép: Karolina Grabowska/Pexels.com
