Nemrég jelent meg, illetve kapták kézhez a megrendelői Sándor Mihály és Bács Zalán kétkötetes, monstre munkáját, A magyar sport lelátóinak világa című, hát, izé, valamit.
Ha nem tudnánk, hogy komolyan gondolják, akkor azt hihetnénk, hogy ez valami vicc, bár annak legalább annyira rettenetes, mint (ultra)históriának. És mondom ezt külső szemlélőként, közel sem az ultravilágból érkezve.
A könyv nem kisebb dologra vállalkozott, mint megírni a magyar (ultra)mozgalom, vagy inkább lelátók történetét a kezdetektől napjainkig, klubokra bontva, és minden olyan csoportot, szerveződést bemutatva, megemlítve, ami akár csak alkalmilag létezett.
Pontosan.
Sejthetjük, hogy egy ilyen vállalkozás bármilyen témában eleve halott gondolat, kiváltképp a szurkolók világában, ahol alap dolog a nem nyilatkozás, a nagyon megválogatott tartalmú kifelé beszélés. Vajon mennyi az esélye, hogy mindenhonnan lesz éremi megszólaló, olyan személy, aki rálátásával ellenőrizni tudná az adott fejezetet, témakört?
Igazából mindegy, mert nem használtak semmi ilyesmit, helyette – mint azt látni fogjuk – inkább csaptak egy nagyot a hasukra, és a hiányzó helyeket kitalációval, illetve totálisan oda nem illő és abszolúte érdektelen dolgokkal töltötték ki. Ha a hibákat nem is nézem, és elfogadom a létezésüket, akkor a kispesti fejezet tíz oldalából a felesleget kirántva, és a képeket nem számolva, a katyvasz ultrahistória talán ha egy-másfél oldal maradna. Ennyinek sem sikerült tisztességesen utánajárni.
A másik, hogy a könyv címében az évszámok, különösen az 1897 arra utal, a kezdetektől napjainkig vinnék végig a szurkolóságot. Ebből gyakorlatilag semmi sem teljesül. Az 1990 előtti részek vagy hiányoznak (ebbe kellett volna az igazi munkát beletenni), vagy megelégednek annyival, hogy valahonnan kimásolnak és összefoglalnak egy már megírt apró történetet, jelenséget, vagy csak simán felsorolják az adott klub pár korábbi, ismert szurkolóját. Mintha Koós János egyenlő lenne a fradizmussal a hatvanas-hetvenes években.
Tőlünk (nagyon valószínűleg), illetve pontosabban rajtunk keresztül a Nemzeti Sporttól konkrétan egy Sárkány-közepes részt vették át, de olyan ügyesen, hogy a hivatkozásban már Sporthírlap szerepel, ami nem lenne baj, mert valóban létezett a harmincas években ilyen címmel újság, azonban az általunk idézett anyag a Nemzeti Sportban jelent meg. Mindössze a mi posztunk címében szerepel a Sporthírlap, ahogy manapság ritkán nevezzük a Nemzeti Sportot, viszont a hivatkozásaink már helyesek, és a poszt végén a Nemzeti Sport megfelelő lapszámai szerepelnek.
házunk tája
Nézzünk rá részletesebben a Kispestről szóló fejezetre. Egész pontosan tíz teli oldalban lehetne sorolni a hibákat, mert nagyjából ennyi foglalkozik tételesen velünk. Érdekesség szinte semmi sincs benne, viszont tárgyi tévedés rengeteg, amit remekül fűszereznek az olyan teljesen érdektelen információk, mint a az ilyesmik:
Amíg búcsút nem vett örökre ettól a világtól, a Bp. Honvédért rajongott (…)
és innen kezdődik egy másfél oldalas felsorolás a következő minőségben:
a gömbölyded Csala Zsuzsa imádta a klubot, bár ő szimultán lelkesedett a Fradiért és az Újpestért is (Labdarúgás 1978. április), Pécsi Ildikó (K. S. 1972. december 26.), de csak addig, amíg férje, Szűcs Lajos a piros-fehéreké volt, mert egyébként a Ferencvárosért szorított (N. S. 2012. december 20.) (…) Kovács Kati táncdalénekesnő (Labdarúgás 1990. február), igaz, bő másfél évtizeddel korábban még „az egyik legszenvedélyesebb” fradistának minősítette magát (Magyar Ifjúság 1973. március 2), (…)
Értitek, nekünk szurkoltak, de valójában nem, mert fradisták voltak amúgy. Az ilyesmi mit keres egy, A magyar sport lelátóinak világa címet viselő, elméletileg a magyar ultra/szurkolói társadalom világát bemutatni szándékozó munkában?
Igazából egyáltalán nem akartunk foglalkozni a könyvvel, bőven elég volt annyi, hogy okozott pár kellemes, eleinte behugyozásig röhögős percet, ami sajnos gyorsan átcsapott bosszankodásba, mert elég lett volna bárkit, de tényleg bárkit megkérdezni a Kispest közeléből, és máris ugrott volna a végül megjelent sületlenségek alsó hangon 90 százaléka. Igaz, ezzel a Kispestről szóló tartalom 90 százaléka is repült volna, de legalább nem nettó baromság, mint az olyasmik, hogy
Basildon, a tábor korábbi fotósa maga is egy drapival rendelkező csoport, vagy a legnagyobb kedvencünk:
Mai csoportok: Puskás Army [leírni sem sikerült, helyesen: Puskas’ Army, ami ráadásul nem egy csoport, hanem egy brand – a szerk.] (…) Nouva Guardia (1997-, a lellei lövöldözés miatt hamar időszakossá vált), (…) Borghetti Kispest [ez egy kisebb kétrudasunk – a szerk.] (…)
Szóval tényleg nem akartunk vele foglalkozni, azonban felcsapva az internetet, és látva, hogy mind a szurkolói szubkultúrával foglalkozó oldalak, mind az egyes szurkolói közösségek ki vannak rá akadva, mégis úgy gondoltuk, hogy akkor mi is szóvá tesszük: ez mégis mi a fene? Kitalációk, nem létező csoportok, láthatóan régi videofelvételekről leolvasott és csoportnak gondolt feliratok, vagy egyszerűen más klubokkal összekevert csoportok (nálunk például a Honvéddal és a kispesti női kézisikkel), már ha ott léteznek, léteztek egyáltalán. Rettenetes hivatkozások, szóbeli közlésekre hagyatkozások, de a kedvencünk a rendszeresen előkerülő: hu.wikipedia.org. Így: wikipedia. Semmi aloldal, csak wikipedia. Taps, bazmeg, taps. Nem tudom ki tanította ezt a hivatkozást, azonban az ilyesmit jó esetben a Ripostnál fogadják el, mert már egy általános iskolai beadandóban is mínusz egy jegy. Ez valami kurvaciki:
Vagy várjál, ha azt hitted ebben ennyi van, és nem lehet tovább fokozni, akkor tessék:
Igen, a Facebookra hivatkozva felsorol négy további szurkolót. Külön fontosnak tarja odatenni egy Richárd mögé zárójelbe, hogy Ricsinek becézik, ahogy általában a Richárdokat szokták. Igaz Ricsit pont Richmondnak a Ricsi mellett, mert neki mozgalmi neve is van. Sebaj, le van hivatkozva a Facebookra, ha tévedés esete forogna fenn, akkor az a Facebook hibája.
Aztakurva, de tényleg: aztakurva.
valakinek csak ki kell mondania hangosan is:
ez a könyv rettentően kellemetlen,
magyarul: szar.
Nincs mit szépíteni rajta. Érdektelen, pontatlan, rosszul szerkesztett, tele van hivatkozás nélküli (és valószínűleg engedély nélkül felhasznált) képekkel, az időrendek nem stimmelnek, a tények képlékenyek, vagy egyszerűen kitaláltak, Csala Zsuzsa pedig gömbölyded és amúgy sem Kispest-szurkoló.
Vállalhatatlan. Pláne 28.000, igen, huszonnyolcezer forintért. Nyilván nem láttam mind az 1400 oldalt, de ami hivatkozást eddig olvastam a kötetről, mindenhol kiverte a biztosítékot. Most már tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy a debreceni részt (a szerzők debreceniek, a Lokinak szurkolnak) is sikerült elbaszni, vagy legalább azt az egyet megugrották?
Igazából azokat sajnálom a legjobban, akikre a kötet hivatkozik, vagy szöveg közben, vagy az egyéb fejezetekben. Rájuk most vajon hányan írnak a vásárlók, az innen-onnan befotózott könyvlapokat látók közül? „Figyu, hogy mondhattál ekkora baromságokat? (…) Ja, hogy te sem láttad az anyagot, és mostanában nem is kerestek? És nem is te mondtad, vagy nem ebben a kontextusban? (…) Akkor miért van benne a neved a könyvben?” Akivel beszéltem, értetlenül áll a jelenség előtt.
összegzés
Dísznek a polcon kellemetlen, mert pontosan tudod mi van benne, és aki megismeri a gerince alapján, az is tudja. Ágylábat pótolni viszont rettenet drága mulatság.
címlapkép: hivatkozások nélküli képek, amikről azt sem tudni mikor és hol készültek, mert nincs semmi odaírva, ráadásul alatta elképesztő sületlenségek a külföldi ellenlábasokról (muhahaha)
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
Ha már hivatkozások, azért régen is tudtak. Csala Zsuzsa többirányú érdeklődéséről egy ’78-as Labdarúgás cikkben nyilatkozott. Három évvel később szinte szó szerint ugyanazt lehozta a Kelet-Magyarország riportere is mint egy aktuális beszélgetést a nyíregyházi fellépése előtt :-) részlet:
Zseniális :D