Teljesen mást kerestem, valójában az egykori Erdős Café történetét, amikor a következő szövegrészletbe sikerült belefutni a Józsefvárosi Újság archívumában:
„A rendszerváltás környékén a Tilos az Á Belső-Józsefváros megkerülhetetlen intézménye volt. A zenés szórakozóhely a hajdani Bakony étterem helyén működött a Mikszáth tér és a Szentkirályi utca sarkán – ma a Zappa Bistrót találjuk itt. 1989 novemberében az alapítók – egy végzős bölcsész egyetemista, egy könyvkötő, egy másik egyetemista, aki később diplomata lett és egy műszaki mérnök – elindultak moziba, megnézni a Brian életét. Előtte betértek a Bakony étterembe egy sörre, ahol rajtuk kívül csak a két felszolgáló ücsörgött, akik elpanaszolták, hogy hamarosan el fogják őket bocsátani, mert a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat nem kívánja tovább üzemeltetni a Bakonyt. Az akkor 27 éves Németh Vladimír másnap ellátogatott a magyar származású amerikai milliárdos üzletember, George F. Hemingway – aki később a Honvéd FC tulajdonosa is volt – által frissen alapított Orient Rt.-be, ami a rendszerváltás környékén száznál több egykori vendéglátócéget privatizált, és két nap alatt üzletet is kötöttek. A négy alapító letett százezer forintot, amit felújításra fordítottak. Kalákában nekiálltak székeket festeni a haverokkal, ácsoltak egy galériát, és külföldi példák – leginkább az amszterdami de Kroeg kocsma – alapján kialakítottak egy helyet, ahol hideg a sör, meleg a kávé, jók az italok, és izgalmas kulturális kezdeményezéseknek ad teret. Ez lett a legendás Tilos az Á, ami szilveszterkor nyílt meg.”
A Tilos az Á. Itt alakult és innen kezdett el egykor sugározni a Tilos Rádió, ahol röpke huszonhárom évvel később mi is készítettünk adást. És ahol annyira kedvet kaptunk a beszélgetéshez, podcasteléshez, hogy lett belőle egy saját műsor, a Nekünk a Kispest.
Azt itt nem részleteznénk, hogy a Tilos mennyire befolyásolta a zenei ízlésemet, mert nagyon. A tartalomfogyasztásomat viszont egyáltalán nem, vagy csak nagyon szőrmentén. Emlékszem, mekkora szembenállás volt a kilencvenes években a középiskolánkban a narancsosok1 és a hávégések között. Én egyértelműen az utóbbihoz tartoztam. Nemrég dobtam ki vagy húsz-huszonöt évnyi, sokáig gondosan gyűjtögetett lapszámot. Aztán mi lett a vége? Úgy blogolok, mintha a klasszikus narancson nőttem volna fel.

Egyetem alatt, egy sörrel vagy kávéval az asztalomon, az akkoriban mindent átható dohányfüstben elmerengve hányszor, de hányszor bámultam, már nem a Tilos az Á-ban, hanem a helyén nyílt Zappában azt a csodálatos, falra festett New York-i utcaképet. Előttem feküdt valami szöveg, amit fel kellene dolgozni, viszont én csak bambulok és bambulok. Minden apró részletet. Az eredeti, 1996 körül bezárt Tilos az Ában szerintem sosem jártam.
Az új Tilos az Á-ban pedig még nem jártam. Valamiért nem vonz, ahogy Aperolt szürcsölő emberek bambulják a Liverpool–Newcastle meccset egy egykor legendás helyből gyakorlatilag viccet2 3 csinálva. Persze, megértem, 2026-ban már rég nem a kilencvenes-kétezres évek poszthurráhangulatát éljük, a tömegek rendszerváltást követő rácsodálkozását a nagyvilágra, a kísérletezést, a kurvajó zenéket (hol van ma egy Korai Öröm?), viszont bisztrót csinálni egy legendás névből, teljesen kiüríteni, az nekem valahogy nehezen fér bele.
És igen, itt már nem véletlen az áthallás a Kispestre. Tartalom (kispestiség) nélküli, végletekig leegyszerűsített forma, igazi semmitmondás és sokszor – számomra nettó – kellemetlenség.
Vagy az öregedés. Ami nekünk valamikor fontos volt, legendásnak, nagynak gondoltuk, az a mai világban, a mindent átható tömegkommunikáció korában csak úgy lehet eladható, ha nem mond semmit. Ha ugyanolyan műanyag, mint minden más, és csak akkor van a többiekhez képest egy kicsi előnyben, ha legalább a neve kapcsolódik egy ismert, korábbi történethez.
Sokszor azt érzem, mi még meg tudtuk élni a Kispestet, a kispestiséget, mert akkor voltunk fiatalok, amikor az ország és az országban minden és mindenki a kiutat kereste. Manapság azonban hiába kutajuk, egyszerűen nincs meg az érzés, ezért mindenféle mással vagyunk kénytelenek pótolni – és végül a közösség lett a mi Kispestünk, miközben lehet, mindvégig csak és kizárólag az volt. Lehet, most kezdjük felfogni a valódi értelmét? (Ismét körbeértünk.)
Igazából nem is a fiatalságunk hiányzik (nyilván az is), hanem a korszak érdekessége. A rácsodálkozásunk minden újra. Végre nem az unalomig ismételt Illés, Neoton Família, nem az állami szinti pop, hanem valami más. Végre nem Hajrááááá, Hooooonvéd, hanem valami más. Minden nagyon, de nagyon megváltozott, minden forrongott.
Aztán valamikor, nem tudom hogyan és miért, egyszer csak úgy eltűnt az érdekesség.
Már nem ülünk be egy hegedűvel az egykori Incognito hátsó részébe, nem kapjuk az sms-eket a fél-, vagy egyáltalán nem legálban szervezett bulik helyszíneiről, nem szállunk csak úgy vonatra egy vidéki fesztivál miatt, ma már nem hálózsákban töltjük az év jelentős részét, és a franc tudja mikor csocsóztunk egy jót utoljára. Ötvenes (azzal megy még?) le az asztal sarkára, a győztes kihívni, majd ha jó napunk van, órákig ellenni, és sorra verni a próbálkozókat.
Érdekességnek maradtak az új meccshelyszínek, néha egy-egy találat, ha feldobja az Apple Music mert pont odafigyeltem, és – és ennyi. Olvasni csak nagyon ritkán, és csak a biztosat, inkább hosszabb cikkeket. Filmet már alig, inkább sorozatok, bár meg nem tudnám mondani, melyiket néztem végig utoljára. Bezzeg, huszonöt éve mennyire vártuk, mikor jön egy új Tarantino, mikor jön ki egy új Colorstar (ki fogja átmásolni a CD-t?), és játszik még valaha a Vidámpark?
Szar ez így. (Te vén f*sz.)
Viszont azt nem tudtam, hogy Hemingwaynek, ha csak távoli is, de köze volt a magyar underground egyik legendás helyéhez, a Tilos az Á-hoz. Már csak az hiányzik, hogy előkerüljön egy felvétel a régi Yukból, amin egy Kordnadrág nevű alkalmi punkbanda énekeseként f*ckot mutat a tőkés világnak.
A környék továbbra is a szívem csücske, ha sörözni, kávézni szeretnék, és épp nem a törzshelyeim egyikén esz a fene. A mindenféle belső udvarok kerthelységei, a még ma is létező, bár azóta már más néven futó helyek megidézik a régi nagy kedvenceket, az egykori Darschant a sarkon, az Apacukát a Horánszkyból, a kiskocsmákat a Bródyból, a még kisebb kocsmát a Puskinból, a helyeket a Fészek környékén, a Gólyavárból a Bölcsit, a régi Holdudvart, vagy a hajnali órákban bekkelést az éjszakai buszra várva a még mindig nyitva tartó Rákóczi cukrászdában, hogy a Múzeum cuki burgonyasalátájáról ne is beszéljünk, vagy a népitató Krúdyról, ahol simán megnézhettünk péntek délutánonként egy jó Pápa–Nyíregyházát. A Palotanegyednek valahogy mindig irigylésre méltó4 vigalmi egységei voltak.
A. A. Milne – Micimackó (részlet)
„Malacka nagy kunyhóban lakott egy nyírfa közelében, ez a nyírfa az erdő közepében állott, és Malacka a kunyhó közepében lakott. A háza közelében, rúd tetején, egy darab törött lécen ez volt olvasható: „TILOSAZ Á.” Amikor Róbert Gida megkérdezte Malackát, hogy ez mit jelent, Malacka szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy ez az ő nagyapjának a neve, és évek óta egyben az ő családi nevük.
Róbert Gida vállat vont, és olyasfélét próbált megjegyezni, hogy egy embert nem hívhatnak Tilosaz Á-nak, de Malacka kijelentette, hogy igenis hívhatnak, mert például az ő nagyapját így hívták, ez volt a neve: Tilosaz Á. Az ő nagyapjának igenis két neve volt arra az esetre, ha az egyiket elvesztené. Tilosaz, ez volt az egyik neve, amit egy nagybátyjától örökölt, és Á, vagyis Átjárás, ez volt a másik neve, amit egy átjárótól örökölt. De lehet Ákos, vagy Ábrahám is.”
Megjegyzések, olvasnivaló
- A Magyar Narancs akkoriban egy, a Tilos az Á. holdudvarához tartózók által szerkesztett lapnak számított. Ebben a korban még a Fidesz egy liberális párt volt. ↩︎
- Sajó Dávid 2021-es cikke az újranyitásról, amiben megszólal az eredeti alapítók egyike, Németh Vladimir (Vova). ↩︎
- Itt pedig egy hosszabb anyag a hvg.hu-ról Némethtel, szintén 2021-ből. ↩︎
- Egy 2019-es cikk az egykori Puskin utcai sörkertről. ↩︎
címlapkép: a régi Tilos az Á bejárata
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
„Ötvenes (azzal megy még?) le az asztal sarkára, a győztes kihívni, majd ha jó napunk van, órákig elleni, és sorra verni a próbálkozókat.”
A mai genderfrusztrált világban ez a mondat mindjárt kiveri (hehe) a biztosítékot. Bizonyos női, vagy jelen esetben nőstényi princípiumok ily módon történő félreértelmezése könnyen lázadást szíthat. Ejnye…
:-)
ahahahhaha, köszi, javítom.