Miattuk tart itt a szakma és a közbeszéd

Én hivatalosan nem vagyok sportújságíró. Papíron egykor voltam, de aztán kiléptem, nem fizettem be a tagdíjat, nem akartam közéjük tartozni. Mármint szövetségileg.

Pedig szeretnék sportújságíró lenni. Valahol egy gyerekkori álmom. Viszont nem szeretnék csupán eredményeket közölni, nem szeretnék cerberusok (hálóőrök) robinzonádjairól írni a zongoracipelésre (vízhordásra) hajlamos luzitánok (Európa braziljai) elleni találkozók után, és nem szeretnék semmitmondó anyagokat gyártani tonnaszám, hogy meglegyen a karakter, az oldal, a kattintás. Nyilván, egy lapot meg kell tölteni, azonban ha nincs mivel, akkor nincs mivel. (Valahol itt kezdődne a hozzáértés és/vagy a tehetség, azonban most ne menjünk el ebbe az irányba.)

Kerényisen (imrésen) szólva:

Szöllősi maradt a sportújságírók szövetségének elnöke? Leszarom.

Egykor a magyar sportújságíró egy önálló minőséget képviselt. Magasat. A csúcsán pedig egyenesen nagyon magasat. Például mert tudtak írni-olvasni, értettek a lapkészítéshez, világlátottak voltak – és ráértek. Nem kellett beülniük hírügyeletbe, nem kellett tolni ki a mínuszosokat, az eredményeket, bőven volt idejük foglalkozni az anyagaikkal. És voltak a tudósítók, akik közben tudósítottak. Semmiképp se keverjük a kettőt, még ha volt is némi átfedés a két csoport (két szakma) között.

Aztán ahogy telt az idő, a magyar sportújságíró a silányság mértékegysége (zsinórmértéke, méterrúdja) lett. És itt, a saját szintjükön kénytelenek kiválasztani maguk közül a sztárocskáikat, a szinten, ahol a lojalitás fontosabb, mint a szakmaiság, ahol az idősek, valamiféle furcsa elismerésként doyenek lesznek és nem csak idősek, akiktől végre megszabadultunk, hátha jöhetnek végre a tájékozott, a modern technikákat használni képes, tágabb kontextusban gondolkodásra alkalmas új arcok. Akiket amúgy szívesebben fogyasztanak a fogyasztók, akikért az egész létezik.

Szöllősi például nagyon helyesen mondta 2022-ben Tusványoson (mármint szerinte mindenképp helyesen, és ezen lehet vitatkozni vele), hogy a

„Szabad és kell politizálnia a sportújságírónak.”

Hát igen. Szabad és kell. Például petíciót indítania a magyar sportért. Ilyesmit azért csinált korábban is a sportlap, azonban azok valóban petíciók, kezdeményezések voltak, mint például a húszas-harmincas években a magyar sportnyelv megújításáról szóló, és nem egy pártprogram szolgai lemásolása és átültetése a laphoz némileg passzoló szerkezetbe. Ahogy például az újságíró szövetségek is politizáltak alkalmilag, felszólaltak, élére álltak dolgoknak, elég például 1956-ra gondolni, viszont még véletlenül sem pártprogramot hangosítottak ki, mert hülyén is vette volna ki magát, ha egy szövetség vezetése egyértelműen pártvonalat képvisel. Ahogy hülyén is vette ki magát, amikor ilyesmit csinált.

Amíg Szöllősi György sportújságírónak nevezi magát és a sleppjét, addig ennek a szakmának itthon becsülete nem lehet.

És Szöllősi csak a jéghegy csúcsa. Azt most hagyjuk, hogy 800-nál is több tagja van a szövetségének, miközben sokan kérdezik hüledezve: mégis kicsodák? Az ismerősi körömben alig tudnék olyan sportújságírót, sajtóst mondani, aki tagja lenne az MSÚSZ-nak, és bár a mintám egyáltalán nem reprezentatív, az a 800-nál is több tag eléggé nehezen hihető, hogy mind valóban aktív, vagy visszavonult izével, sportújságíróval lenne feltöltve. Korábban, ha jól emlékszem, 400 körül mozoghatott a tagság (velem együtt), pedig korábban inkább jellemző volt, hogy belépnek az emberek az ilyen szövetségekbe, pláne, hogy a nemzetközi sajtóigazolvány kiváltásához kellett, illetve egyes szakszövegségek is megkövetelték a tagságot az akkreditációs gyakorlatuk során.

Ő például mit keresett ott a közgyűlésen? (Dér Stefi, ex-Megafon, pl.)

Aztán felhígult a mezőny, jött az online, jöttek a blogok, jöttek az influenszerek, videósok, tiktokkerek, miazmás (és mentek, kényelmesen állva hagyva minket, hiába számítunk mi is viszonylag újmédiának), meg jöttek a klubsajtósok és a minden egyéb. A Hagyományos Szakma persze közben úgy nyúlta le hivatkozás nélkül a tartalmainkat, hogy a szellemi horizontjára lefektetett Erika írógépén pötyörészve küldött el minket a vérbe, hiszen halvány büdös fogalma sem volt arról, miről beszélünk, és neki miért kell mindenféle útszéli bloggal foglalkoznia, amikor – és hát, igen, az amikor mögött valójában nincs semmi, mindössze a puszta státusza, a munkaszerződése. Egyszerűen képtelen (volt) felfogni, hogy elrohant mellette a világ, ahogy elrohant mellettünk is. Mi ugyanúgy nem fogunk rövid, állóformátumú videókat gyártani telefonos fogyasztásra, ahogy a beírónőhöz szokott nemzetisportos sem fogja elfogadni például az xG létezését. Amit ráadásul büszkén hirdet is.

Viszont mi merünk beszélni és írni arról, ha valami nem tetszik. Az újságírás (blogolás) alapvetően egy kritikai műfaj. A mindig mindennel egyetértést propagandának, pártsajtónak nevezzük.

A magyar sportújságíró legfőbb jellemzője viszont minden ellentétes rágalommal szemben a végtelen szervilizmus.

És nem csak a szövetségben, a Nemzeti Sportnál és a lapcsaládjában, ahol ráadásul a párthűség, vagy legalább a párt nem kritizálása, a személyekhez hűség ugyanúgy elvárt, mint a kötelező smúzolás, hanem minden téren. Bakker, de szar lehetett minden nap Szöllősivel, és basszus, mennyire hitelesek azok, akik most felszabadulásként élig meg a távozását, miközben éveken át, akár a nyilvánosság előtt is vígan jópofiztak vele?

Soha, egyetlen rossz szót sem lehet senkiről írni, mert akkor legközelebb nem fog nekem nyilatkozni, legközelebb nem engednek be a rendezvényükre és így tovább. Ebből lesznek aztán az érinthetetlen Szent Tehenek és a Semmitmondó Cikkek. Olvasott bárki mostanában Csakfocit? A böngészőm előzményei alapján március óta mindössze háromszor (!) kattintottam rá, és mégsem érzem úgy, hogy bármiről lemaradtam volna. És a Csakfoci csak egy példa a magyar sportmédiában a végtelen semmismondásra, illetve szervilizmusra. (Nekem ne magyarázza senki, hogy így vagy úgy nem lekötelezettei egyes menedzserirodáknak. De ez most ez sem téma, és még véletlenül sem a Csakfocit akartam kipécézni, mondhattam volna bármelyiket, mint semmitmondó, szervilis lapot.)

Ennek a sportújságírásnak, amit valamiért a lakosság nagy része is sportújságírásnak gondol, szóval ennek a valaminek Szöllősi úgy lett a címerállata, hogy egy rettenetesen erős mezőnyből kellett kiválasztódnia.

És közben nem csak felnőtt, hanem lassan kipörgött egy olyan generáció, akiket valóban érdemes volt olvasni, hallgatni. Például a valahol még a régi rendhez tartozó Kálnoki-Kis Attila amilyen rossz volt a Nemzeti Sport főszerkesztőjeként, olyan jól találta meg a saját hangját a 24.hu Ziccer podcastjében, vagy Csillag Péter, – és vele mondjuk úgy, terhelten indult az ismeretségünk, de nem is ez a lényeg – aki szintén megtalált egy hangot és egy területet egy olyan térben, ahol nem lehetsz bárhol szabad, esetleg a mindig és minden témában a legaprólékosabban felkészült Marosi Gergely, és még páran. Vannak ma is olyan arcok, akik felfogták az őket körülvevő világ kihívásait (az ún. megváltozott fogyasztói szokásokat), és képesek reagálni rá, vagy éppen képesek valami egyedit alkotni, és ahhoz kialakítani a fogadókészséget.

És igen, van az új, vagy még újabb generáció, akikre érdemes figyelni. Podcastekben, Facebook-oldalakon (szinte kizárólag miattuk használom már csak a Facebookot), blogokban, Substacken, videókban, egyéb felületeken. Legfőbb fegyverük a long format, magyarul nagyon hosszúak, tehát tldr, bizony sokszor tényleg sokat kell olvasni, cserébe mélyebben megérted az adott témát. Hogy értsetek, egy példával próbálom illusztrálni:

• Nemzeti Sport: Egy nyúl átfutott a mezőn (Munkatársunktól cikke)
• Csakfoci: A közismert négylábú váratlan húzása (videó!)
• (például) Tükörszélső: [nem cím, leírás következik – a szerk.] Hosszan elmagyarázza, hogy mi a nyúl viszonya a mezőkhöz, a sebességhez, hogy működik a futása, milyen ismertebb más futók vannak, hozzájuk képest a nyúl hol helyezkedik el, majd rátér a bejegyzés tárgyára, a nyúlüreg belső szerkezetére, külön figyelmet szentelve az izlandi ugrónyúl téli raktárának, majd végigveszi, hogy ez, mármint a gyűjtögetés miért jó, miért érdemes követni, és milyen egyéb európai minták vannak, ahol hasonlóval próbálkoznak. Mindezt jó stílusban, színesen megírva.

Esküszöm, irigy vagyok egy csomó ember tehetségére!

És legalább ki merem mondani. Nem bástyákat kell védeni, és fenntartani a szánalmas fost, hanem felfogni a saját határainkat, és megadni az elismerést annak, akinek jár.

Na, ehhez képest a sportújságírók szövetségének közgyűlésén, ahol nem ment át a Szöllősi ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány, olyan méretben tobzódtak a konkrét senkik, akikhez képest még én is valakinek gondoltatom magam, hogy arra egyszerűen nincsenek szavaim. Nyilván nem létezhet a teremtésben 800 magyar sportújságíró, még akkor sem, ha a határon túliakat is beveszik a körbe, viszont mindig lesz száz ember, aki képes Kamaszukaként bármeddig harcolni Japánért. (Egyáltalán miért nem nyilvános a tagság névsora, legalább a tagság számára? Régen legalább vállaltuk a nevünket. Nem én kérdezem, hanem Munkatásunktól.)

Mindegy, csapongok.

Néha bekattan, hogy ez az egész micsoda körülöttünk, hogy miért fontos egyáltalán, hogy mi a sajtó, mi nem sajtó?, hogy Szöllősit igazából ki nem szarja le?, hogy a hivatalos magyar sportsajtóban alig maradt oldal, amit érdemes lenne követni, hogy itt van 2026, és valahogy reagálni kellene a világra.

Én nem fogok „megkérdeztem a ChatGPT-t és azt mondta” emberekkel vitatkozni, mert annyira fogalmatlanok, hogy a nyilvánvaló hülyeségeket is védeni kezdik, miközben úgy állítják be magukat, mint a Minden Dolgok Tudói, hiszen ők megkérdezték a mesterséges intelligenciát, és az márpedig ezt mondta, tehát igaz. Ennek a közegnek tartalmat gyártani teljesen felesleges. És még hány olyan közeg van, akikbe tényleg kár a tartalom.

Marad a specializálódás, a saját hang megtalálása, a valóban szarni Szöllősiékre és bandájára, akik tényleg valami olyasmit védenek utolsó leheletükig, aminek már rég vége: a lakosság lakossággá hülyítését. A munka egyrészt elvégeztetett, ott a széles körű lakosság, viszont az is kiderült, a lakossági fogyasztó nem az a fogyasztó, aki piacról is fenn fog tartani egy lapot, másrészt akit nem nem lehet lakossággá hülyíteni, az már rég nem követi Szöllősiék felületeit. Végük, bár ne akarják észrevenni.

Ebben ennyi volt.

Sosem fogom sajnálni őket, mert szétbasztak mindent, amit csak lehetett, szétbaszták a lapokat, szétbaszták a szakmát, elhülyítették a fogyasztót, a szurkolót, ahol lehet romboltak, miközben kinyalták a kormányzat(ok) seggét, pedig lett volna lehetőségük a sportbeli kapcsolataikból kiindulva jobbá tenni, hiszen megvolt az információ és megvolt a felület is, ahol publikálni lehetett volna. De nem, nem tették, inkább védték a saját seggüket tovább, és húztak le mindenkit, aki ki merte mondani: nem csak szar alakok vagytok, de zömében tehetségtelenek is.

Na, kihőbörögetem kicsit magam a Miattuk tart itt a szakma és a közbeszéd tárgykörben.

Jól esett. Köszöntem a figyelmet.

---

címlapkép: az elnökség. fotó: fb/sportujsagirok

✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.

---

---