Szomorú, de odáig süllyedtünk, hogy önerőből változtattuk nem rangadóvá a Fradit, MTK-t, Újpestet, hogy vágómarhaként futunk ki a pályára, hogy egyetlen kvázi rangadónk maradt egy évre: a Felcsút. Mert ez ugyebár elvi kérdés.
Mondom is, hogy mennyire:
Holnap Felcsuton elbucsuzok a Honvedtol idegenben. Nem leszek tovabb elo diszlet a @bphonved es az @MLSZhivatalos bohozatahoz :(
— Gazsó István (@cikoria) March 13, 2015
Részemről ezzel a mérkőzéssel könnyes pápát intek idén az idegenbeli túráknak. Ahogy twitteren is írtam, a fene se akar tízezrekért jópofizni a jelenlegi állapotokhoz. Szeretném megköszönni minden érintettnek, hogy negyedik generációs kispestiként én lettem az első a család férfiágában, aki bár megteheti, mégis önként lemond arról, hogy élőben nézze meg szeretett csapatát.
Miközben tudjuk, nem én vagyok az üldözött karlengető neonáci, a sörösüvegekkel dobálódzó rendbontó, a kisgyerekes családok között talpalatlan Symphoniát szívó paraszt. Egy egyszerű, hovatovább átlagos szurkoló vagyok, bérlettel a zsebemben, baráti körben, általában beszélgetve, jól szórakozva – a társaságukban.
Félelmetes, hogy ott tartunk, a klubom mellett akkor állok ki a saját értékrendem szerint a legteljesebb mértékben, ha elhagyom azt a hóbortomat, hogy kéthetente nyakamba veszem az országot és a helyszínen tekintem meg a meccseket.
Most majd marad a tévé, és ha ott sem leszünk láthatóak, akkor szívfájdalom, livescore mobilon és jöhet az ESMTK, vagy a BVSC, esetleg ha egyik sem jó, akkor egy III. kerület, mert tényleg első a becsület.
Viszont Felcsútot még lenyomom.
Lenyomom, mert ott a jelenlét nekem mindennél többet ér. Hogy felveszem a puskásos pólómat, hogy ott állok a vendégben, és felvállalom, Puskás: Kispest.
Itt most nem számít a Honvéd jelenlegi irányvonalának balfaszkodása, az MLSZ érthetetlen szabályozásainak tömkelege, itt most csak az számít, hogy engem, sőt, személyemben a Honvédot meglopták. Mondhatnók kevesebb dolgot gyűlölök most jobban az országban, mint ezt a gyomorforgató gnómságot.
És nyugodtan állíthatom, a Felcsút ellen minden tisztességes magyarországi futballszurkoló mellettünk áll, nekünk szorít. Nagyon idióta NER-kompatibilitás kell ahhoz, hogy valaki ne így gondolkozzék.
Egyszerű emberek, egyszerű elvek mentén.
Mert kellenek az igazodási pontok. Ha egy társadalomban azt sugározzák felénk, bármit szabadon megtehetek, mert én ülök a hatalomban, akkor a társadalom is elkezdi feloldani az értékeket, szétesik, majd az lesz, amit ma magunk körül tapasztalunk.
A mi igazodási pontunk Öcsi bácsi, és az, hogy Öcsi bácsi világ életében a Kispestet képviselte, ha klubban kellett gondolkodni. Igaz, Öcsi bácsi Kispestje már réges-régen nem létezik a maga fizikai valójában, viszont bennünk él egy legenda, amiről el tudjuk képzelni, az a Kispest ugyanaz a Kispest. És mi ehhez tartjuk magunkat.
Szegény ma okosok nehezen értik meg a szurkolói lelket. Stadionbarátság köt sokféle emberhez, akikkel a civil valónkban iszonyat távol kellene álljunk egymástól, mégis, ha összefutunk akár Pápán a stadion előtti büfében, akár egy isten háta mögötti kiscsapat pályáján a kupában, valahogy mégis megtaláljuk egymással a közös hangot, egymással érezzük jól magunkat, mert összeköt minket valami sokkal, de sokkal mélyebb dolog, mint a mindennapi politikai valóság, vagy viszonyunk mondjuk egy zenei stílushoz.
Kispestiek vagyunk.
A hatalom pedig ezt a közösséget robbantja szét minden egyes intézkedésével, hogy helyébe állítson valamit, amit családoknak, szurkolóknak nevez, csak épp sehol sincsenek most, amikor már bőven lehetnének. A renitensek már, az új típus pedig még nem lepi el a stadionokat. Sajnos az a sanda gyanúm, hogy az új soha nem is fogja, hiába az ingyenjegyek, az újsághírdetések, a buszoztatások.
Kérdem, létezhet-e nagyobb érték, mint az egymást választó és egymást vállaló közösségek szövevényes hálózata egy társadalomban? Ahol az egyes egyének egymást segítik, ha úgy hozza a szükség, akkor együttes erővel fel tudnak lépni, fel tudnak építeni valami értékeset?
Persze, a nagyszámok törvénye hozza magával, hogy minél több az ember, annál valószínűbb, hogy megjelenik közöttük is az olyan létforma, amit nem szívesen tűrök meg egy stadionban, mert az én szórakozásom kárára megy.
De ahogy a nyíltan rasszista, pofátlan, tahó, satöbbi embertípust gyűlölöm magam körül a lelátón, ugyanúgy gyűlölöm a nem kevésbé elítélendő tolvaj bandát is. Nevet, múltat lopni talán bocsánatosabb bűn? Legyünk oly’ bátrak, hogy kimondjuk: egyiket sem lehet a másik alá, vagy fölé helyezni, mindkettőt ugyanúgy elítéljük.
Majd ha nem lesz náci és randalírozó arc a stadionokban, akkor mi marad? A pofátlan tolvajok? A mutyizgatva gründölt, az állam csecsén lógó klubok teljesen érdektelen bajnoksága? Nyilván senki sem ezt akarja.
Szóval Felcsútra még le kell mennem. Ha csak némán állva is a vendégben, de meg kell mutatnom magam, hogy húzzanak el a picsába a futballunk környezetéből mindazok, akik szétvertek egy működő, bár némi javításra szoruló struktúrát, és a helyébe nem állítottak semmit, csak üres díszleteket, amiket már csak nem is stadionnak, hanem fedett, vagy fedetlen sportlétesítménynek hívnak.
Mérhetetlen gyűlölet fortyog most bennem, mert a gyűlöletem minden apró forrásának és alanyának csimborasszójához, a Felcsúthoz megyünk vendégségbe. Hosszú-hosszú ideje először várok nagyon meccset, és merem remélni, a srácok is így vannak ezzel. És azt is merem remélni, hogy amikor kifutnak a pályára, átérzik miről szól a következő kilencven perc.
Tudom, kurvára szimbolikus az egész, de nekem akkor is számít.
Mert ettől maradtam, és maradok örökké kispesti.
