… hogy eldőljön, vagy legalábbis elinduljon az az út, melynek során el kell dőljön, hogy milyen idénynek is nézünk elébe. Egy, a tavalyi-tavalyelőtti nyögvenyelést folytató szenvedéstörténetnek? Egy minimálisan jobb, de így is csak szürke alsó-középmezőnyös semminek? Egy meglepetésre a felsőházba betolakodó überraschung-idénynek? Most ezt még nem tudjuk, a komment-közvéleménykutatás ingája valahol az első két verzió között állt meg, az utóbbit csak a reményeink táplálják. Megjegyzem a reménynek a foszlánya is régen járt már e blogon, szóval örüljünk az apróságoknak is.
Az előbb reggelizés közben néztem a rajtoló M4 sportcsatorna önszopkodó felvezető műsorát (tudom, bejött nekem az élet), amikor is a focitematikához érve Bozsik Péter szakértőmogult kérdezték az NB1 idei esélyeiről. Nyilván ő is szajkózta a hivatalosan legnépszerűbb álláspontokat. Pl. “a Fradi kiemelkedik mind szakmailag, mind keretileg“, stb., stb., -itt már annyira nem tudtam figyelni, mert beleszédültem a teámba az émelygéstől; aztán “a zöldeket követő harc nagy lesz a dobogóért, Vidi, Loki, Diósgyőr” (?,?), a mester szerint egész pontosan “nagy lesz a harakiri“, gyanítom, inkább a “hirig” szóra gondolt itt); majd a potenciális kiesőkre ráérve, hát nyilván említette a 2 feljutót, plusz “aki még oda sodródik…Honvéd? Haladás?“.
Régen, ha ilyet hallottam tévében, tele szájjal fröcsögök fél órát a képernyőre, most azonban a régi reflex vagy fél nanoszekundumig tartott csupán. Utána csöndben feltettem a kérdést magamnak: ha mi hónapok óta kiesésveszélyről sírunk, más, aki kívülről néz minket, és azt látja, hogy a tavalyi keretbe jött 2 (3) védő, és slussz, mitől nézné optimistán a kispesti bajnoki (úgy értem bajnokság-beli) esélyeket? Hát igen.
Valahogy az egész idény előtt igazából ebből fakadóan jön a tanácsom a csapatnak és magunknak is, Bástya elvt. nyomdokain: “Szerénység”. Ne legyenek nagy elvárások (mondjuk olvasva a blogra érkező kommentárokat, ez a veszély nem is nagyon fenyeget), inkább legyenek apró célok, apró lépések előre, amikre koncentrálunk, aztán ha történik valami pozitívum, örüljünk, ha nem, akkor pedig legalább nem lesz pofára esés. Kis kispesti minimálprogram – de hát ez van, most ilyen időket élünk.
(MTI, Fotó: Kovács Tamás)
Viszont ami pici örömök sorjáznak esetleg az úton, azokat kiaknázni ezerrel! Így a mai várható jó meccshangulatot is, amire, ha nem is emberemlékezet, de már majd’ másfél éve nem volt példa nálunk. Sőt, továbbmegyek, igazi jó, felpezsdítő meccsélmény itthon utoljára nekem a 2013 tavaszi hétközi Kispest-Fradi volt, amikor egy beCsámikázott góllal tartottuk itthon a 3 pontot a Bödét kivégző Ignja-Tandia duó vezérletével, illetve pár hétre rá a Győr ütése szintén itthon az őrült bronzhadjáratban. E meccseken nem csak közönség és hangulat, de siker is volt. A siker esélye ma azért -valljuk meg- nem olyan egyértelmű (hű, de píszí vagyok).Viszont a hangulat jó eséllyel az – hacsak nem rámol be hármat a Vidi 10 perc alatt. Csak nem… Akkor viszont élvezzük ki azt, hogy végre nem a kilencvenes évek-béli Szőnyi út, Hévízi út, Czabán Samu tér köszön vissza a Bozsik lelátóiról, hanem maga a ’90-esek-beli Bozsik. És ha mindezt ráadásul hosszabb ideig is tudnánk tartani, az például egy faktora lehetne annak, hogy a stadionnévadó gyermekének biggyedt ajkú jóslata ne igazolódjon be.
Ma hattól gyülekezés a Templom-téren, aztán vonulás, aztán meccs, különösebb elvárások nélkül, szinte az esélytelenek nyugalmával, de egy korántsem legyőzhetetlen Vidi ellen – ha a csapat hangulata okés lesz, önbizalma dettó, és ezekre utaló jeleket azért látni az elmúlt hetekben, ha Gyula úr formája kitart, ha Szabi végre úgy jön ki a beadásokra, mint ahogy énekelt szerdán, akkor…
…akkor inkább nem mondok semmit. Mondom, minimálprogram. De már az remek dolog szerintem, hogy most azt érzem: de rohadt messze van az este. Ilyen pedig régen volt!