Ahogy már beharangozónkban jeleztük: keretes szerkezetbe foglalta a hosszú hétvégével egybekötött nagyerdei vizit az idei Honvédos utazó-évünket – és abban is bíztunk, hogy számszakilag is igaz lesz ez, azaz (legalább) egy döntetlennel térhetünk haza a cívis katlanból. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy mindez így is történt, és egy küzdelmes, fogcsikorgatós meccsen elértük, hogy a szezonban az első klubként pontot szerezzünk az igazi oroszlánbarlangnak számító Oláh Gábor utcában.
Már a találkozóra megérkezve és átküzdve magunkat a rendőrkordonok során, látszott, hogy szépen özönlik a nép a sporttelepre. Az akkreditáció perceit követően a fotóskollega a pálya széle felé vette az irányt, mi pedig a sajtópáholy irányába igyekeztünk, ahol helyet foglalva az is kiderült: ha telt ház nem is, de combos nézősereg várja a forduló rangadóját. Köröttünk a főlelátón decens cívisek sora köszöntötte lelkes tapssal az övét, a szürkületben markáns őszi lombszíneket produkáló fák a szembeoldalon pedig olyan hatást keltettek, mintha valami ódon olajfestmény adná a tájképi keretet a sporttelepnek. Valljuk meg, azért van egy hangulata ezeknek a nagyerdei focifiesztáknak – főleg ha Kispestünk nem alárendelt szerepért jelentkezik be, s ponttal-pontokkal távozunk, hogy a supkai credó-t idézzem.
Hát, alárendelt szerepnek a közvetlen startnál nem sok nyomát láttuk. Már a 2. percben tetszetős támadást vezettünk, Danilo indította Abasst, a szélvész szenegáli beadását követő kis kavarodás végén pedig Hajdú Norbi lőhetett tisztán – fölémellé. Kár volt ezért, főleg a következmények tükrében.
Ugyanis 6-8 perc elteltével a Loki átvette az irányítást, gyors akciók sorát víve végig a térfelünkön – csak az indiszponált Coulibalynak köszönhettük, hogy nem húzott el a DVSC. Szakály és Bódi is alázták a védelmünk, mint csúcsformás Gyárfás Tamás egykoron a bohócligereket, érett sajnos a debreceni gól. S ami érik az előbb-utóbb be is teljesül. Szokásos védelmi rövidzárlat, Lovrics, Debrő mit csináltok, s Szakály már belsőzi is a vezető Lokigólt. Jajj.
Ezen időszakában a meccsnek a pontatlan passzok, bosszantó ostobaságok és herélt megoldások sora jellemezte csapatunkat, s bizony bennünk is felrémlett: csak nehogy diósgyőri méret alapján készüljön ránk az újabb Loki-zakó. Szerencsére azonban a hajdúsági szabómesterek bealudtak, mint Garami Józsi bá a meccsek 20. perce tájékán a Hungária körúti kispadon, így a félidő már nem hozott újabb szodomizációt. A lelátón közben a találkozó elején még nyájas cívisek kezdtek szolidan megposszanni: mindezt az is jelezte, hogy Sanyika folyamatos szidalmazása mellett a hozzánk legközelebbi ülőszektorból a másik fő konklúzió az a borízű megjegyzés volt: „Kassai, de kurva nagydarab vagy”.
A második játékrész előtt az volt a kérdés: tud- e valami olyannal előállni Supka, ami kiveri a játékosok fejéből az érthetetlen védelmi zavarokat előidéző hitetlen, önbizalomhiányos megoldásokat – kiemelten védőszekciónk, illetve a Marshal-Abass-Gege-Hajdú sor tekintetében. Hát, úgy nézett ki igen: valamelyest stabilabban kezdtük a második félidőt. Az igazi változást azonban az jelentette, amit már fordulók óta tudunk, hogy végre, évek óta először van egy NB1-es szinten magasan kiemelkedő hasznosságú ikonunk. Sanyi az első félidőben is nagyot küzdött, ám ekkor még kevés kézzelfogható eredménnyel. 
Viszont ahogy a 2. félidő elején megtámadta majd szerelte Simac-ot, a kapuig gyalogolt és önzetlenül Danilóhoz tálalt, miközben a megszégyenült szerb hentes úgy vadászta le őt, mint egy fénykorát élő Molnár Monyó aktuális áldozatát, s mindez Sanyinak meg se kottyant, már ugrott is fel fogadni az őt ünneplő társakat. Igen, a gól Sándorunk érdeme volt, sokadszor is bebizonyosodott tehát, mennyit nyertünk ezzel a sokak által már leírt, fröcsögő rádióhuszárok által kritizált kispesti sráccal. Ma például 1 pontot.
A hátralevő időben még megúsztunk egy tizit, ami mint kiderült, jó ítélet volt Kassai részéről, így a már fél órája a meccseleji „Szevasz Attila” köszöntések szeretett alanyából permanens anyázás objektumává váló Supka Attila mellett Kassai játékvezető is feliratkozott a cívis feketelistára. A hangulat forrott, a játéktér szintúgy, a túlpörgő Lovrics és Hajdú Norbi kapcsán már a piros laptól féltünk nagy erőkkel, mikor Ivant lekapta edzőnk a pályáról. Norbi maradt, noha ekkor mi a sajtószekcióban már vagy 15 perce behoztuk volna helyére druszáját, Némethet, ám Supka inkább eredményt tartott, Akassou és Hidi érkeztek, a gutaütés előszele pedig több cívis homloka köré, mikor a bíró hármas sípszava végre véget vetett a rangadónak. Vége, kész, megvan az egy pont.
Debrecenből elhozni egy pontot, onnan, ahonnan ez idén még senkinek sem sikerült, megsüvegelendő teljesítmény. Második félidei ámokfutásunk a debreceni sérülések fényében már kevésbé, a tizin viszont hiába őrjöngött az öltözőfolyosón a Kondás Eli bá’, azt kár számonkérni Kassain – hisz nincs mit számonkérni.
Supka elédgedett volt a pontszerzéssel, de nem maradéktalanul: a Botis-visszafejesről éppencsak lemaradó Torghellére, vagy Hajdú korai ziccerére gondolva neki kicsit „félig üres” volt ez a mai pohár. Debrő viszont vidáman összegzett – a pontszerzés bravúr-oldalát hangsúlyozva. A csapat tehát vidáman indult haza és így tettünk mi is, miután előhalásztuk hanta szerzőtársat is a stadionkörnyéki krimók egyikének hívó öleléséből. A sötét sztrádán hazafele csapatva pedig elégedett érzés járta át bensőnket: keretes szerkezetet kértünk a sorstól, és megkaptuk. Minden téren. Már csak azt sajnálom, hogy egy főtt kukoricát nem vertem be a meccs után, mint tettem azt tavasszal. Most viszont, végre itthon ülve, a volán mellől kiszállva bontok egy jó Delerium Tremens-t a csapat egészségére. Sok ilyen keretű évet még magunknak!
* * *
A mai beszámolót Öcsémnek ajánlom, akivel az események összjátéka eredményeképp együtt kötöttünk ki a sajtópáholyban, s aki, akárhogy is nézzük, még mindig a kedvenc meccspartnerem evör.
Fotók: Lovi (1909foto.hu)
