…és eljött végre a nap, amiért annyit siránkoztunk. És meg kell hagyni, a Természet most visszaadott valamit abból, amit 3 hónapig kőkeményen megvont tőlünk, hisz pénteken verőfényes napsütés, március elejéhez képest abszolút vállalható hőmérséklet, budapesti kisrangadó, amiért még utazni sem kell fél napokat át az országon, és hát a Vasas az ellenfél, ahol szokásos bohócliger káosz volt az úr az uborkaszezonban, lecserélt kerettel/edzővel, új befektetővel aki jön, na de mégsem, na de mégis – minden adott volt tehát egy remek tavaszi focirajthoz, mind feelingben, mind eredményben.
Szubjektív visszatekintőnkben most kevesebb lesz a szakmázás (sajna a meccsteljesítményünk nézve nagyon nem is lehet szakmázni), és annál több a zsigeri benyomás, érzés és hangulat – ez most egy ilyen hétvége volt, és mi ezzel a poszttal ünnepeljük a tavaszt.
Péntek, tavaszi szezon, nyitónap. A meló ilyenkor nehezen megy, nehezebben mint egy átlagos forduló előtt. Kiéheztünk, na. És hiába vesztette el csapatunk a gerincének a játszósabb futballért felelős felét, az igazi arcainak egy részét, akkor is ott a kellemes várakozási kín a fejekben, amint telik az idő, és már csak 8, már csak 6, már csak 4 óra van a rajtig. A szokott brancsom nincs az irodában, így egy fiatalabb kollegával megyek ki kajálni ebédidőben, aki udvariasan megkérdezi, hogy mikor indul a szezon és ki ellen kezdünk, mert a melóhelyen persze mindenki tudja, hogy Honvédos vagyok, igazából én vagyok “A_KISPESTES” (csak 1 kolleganőm élt abban a tudatban, hogy ugye én a “Kőbányának” szurkolok), de nem az átlagos arc, hanem a makkantabb verzió. Hát, szegény srác, kár volt kérdeznie, kap is egy fél órás gyorstalpaló előadást, az ebéd végére már azt is vágja, hogy mi az a Híd Akvizíciós Zrt. és miért megy Abass Vietnamba (nem mondom hogy e tudásra szomjazott reggel óta, de hát ő kereste a bajt a kérdezősködésével…). A szobatársam az más tészta, ő már egész héten látta rajtam hogy jön a rajt, mire visszaérek az ebédből, vigyorogva el is nyomja nekem a youtube-ról a Hemy-féle indulónkat, “remek” alapozás a délutánra, mit ne mondjak.
3 óra, indulás, most nem viccelünk, nincs beragadás a melóba, a megmaradó munkát inkább hazaviszem, de nem késhetünk. Át a városon, a tavasz kezdőhullámai mindenhol ott zsonganak, még az Alagút is valahogy vidámabban tátja a száját a Krisztina tér felé, a Lánchídon áthaladva a Duna kétszeres erővel veri vissza a koramárciusi napfényt, a Deák tér már szinte a kezdőtizenegyünket suttogja. Budapest fölött ott lebeg a tavasz, a bajnoki rajt, a Kispest-érzés. Imádom ezt az időszakot, minden percét ki kell élvezni…
Az újlipótvárosi kocsma már most tele van, pedig Öcsémék még meg sem érkeztek. Kirendelem az első sört, remek dolog a vendégcsap intézménye, a 3 sztenderd csapolt cucc mellett minden héten más a 4. csapra vert hordó, most például egy igazi tavaszköszöntő mézes sör, de nem a belga túlédesített iskola, hanem a komlóba decensen belesimuló mézízzel dolgozó cseh. Csodálatos. Mire végzek, befut Öccs és a Doktor úr is, meg egy negyedik arc, s bár a meccsre majd csak a testvérrel megyünk tovább, azért a hátralevő 1 órában csak a foci a téma. Jöhet a második kör, hisz a többiek hamar behoznak, úgy isszák a sört, olyan lendülettel, mint ahogy egy jó Diego húzott kapura nálunk annak idején. Másodikra jöhet egy jó pincesör, igazi érett illatú műremek, a legjobb ivósör Pesten. Méltó lezárása a kocsmai intermezzónak, búcsú a többiektől, Lehel térre csapatunk ki, villamos, Fáy utca. A viszonylatról leszállva fotós kollegánk már csorog is ki az Éva presszó hatalmas AranyÁszok logója alól, jattolás, aztán gyerünk befelé. A gyülekező Kispest- majd Vasas szurkerek tömegén, illetve a biztonsági őrök szigorú arckifejezéseket próbálgató gyűrűjén át benn is vagyunk, ni, pont azon a kapun, ahol hétfőnként kocsival suhanunk át a heti focinkra igyekezve, most azonban nem kihalt a sporttelep, most tömeg van, most tavaszi focirajt van, vibrál a levegő, még ez a kicsit kisebb kicsit sárgább kicsit savanyúbb focink is ezt tudja adni, imádom a tavaszt.
A pálya füve igazi, télutói sárgászöld, a naplementével az éterben az uralmat átvevő alkony fényeinél az ilyen fűszínnek mindig olyan sejtelmes a hangulata, remek díszlet a meccshez. Az első félidő csupa élvezet – focihangulat van, fociérzés van, fociszag van. Igen, a tavasznak ez a friss illata, amikor keveredik a mezek, az izomlazító krém, a szotyola, a tökmag, a lassan kieresztő talaj illatával – a lelátón ha nem is direktben, de valahogy mégis érzi az ember. És hozzá a tétmeccs varázsa, igen, ezek már nem a hagymaszagú edzőmeccsek, itt élesebben csattannak a stoplik a sípcsontokon, délcegen dalol a vendégtáborunk, és a Vasas-függők is próbálják tartani a Kanyarunkkal a lépést, több-kevesebb sikerrel. Gege közben 2 tizit értékesít, váratlanul nyugodt hát ez első félidő vége.
A második aztán felejtős. Nekünk nem szabad elmenni 2:0-ra, ez már lassan evidencia. A csapat ilyenkor leül, besül, megáll, Supka sem találja az ellenszerét ennek, nem értem. A második 45 percben igazából csak a Vasas van a pályán, még jó, hogy Sánta extázisban véd, még jó, hogy velünk van a kapufa, és jó, hogy Szabó csak a 85. percben szépít. Meleggé tesszük a végét, az utolsó percek görcsösek, megint jön a Kispest-para, ezt bírom, kijövök pihenni, kikapcsolni a meló stresszéből, de ez sokszor rosszabb mint az, itt a tavasz, itt a stressz, remek, no de végre sípszó, lefújják, vége.
…vége. Behúztuk amit be kellett húzni, igazából Honvéd-helyzet nélkül. Kettősek az érzések belül. Riasztó a tudat, hogy a csapat egy épkézláb támadást nem hozott le, riasztó a kapkodó középpálya. De a tény, hogy így is sikerült nyerni, hogy a győzelmet nem kell magyarázni – azt tényleg sose… hogy a kötelező győzelmek a legnehezebbek de mi behúztuk, hogy jó csapatnak van szerencséje stb., és még sorolhatnánk a lózungokat. Most mégis ebbe kell kapaszkodni, vagy a pesszimista verzió mellett törve lándzsát marad a keserű szájízű várakozás, hogy még egyszer nem lesz ekkora szerencsénk. Jómagam alapjáraton az utóbbi lelkiállapot felé szoktam hajlani, most viszont szeretnék a másik felé fordulni. Mikor máskor bízzak abban, hogy a győzelem okozta pozitív töltet segít a csapatnak átlendülni a kezdeti nehézségeken és (bármilyen utópisztikusan hangzik is ez, de) tovább pörgetjük a jó idényünket? Magam se hiszem annyira, de ettől még próbálom – mikor ha nem most, amikor itt a tavasz?
Hazafele keretes szerkezettel zárnánk, vissza a Lehelre, beugrunk hát a sörözőbe, beugornánk, de már minden talpalatnyi hely foglalt, nem csoda, szomjazik az értő pesti nép a jó sörre, úgyhogy Combino, Rákóczi tér, igaz ez kerülő hazafelé, de hát ott a másik törzshelyecske, két pardubicky Porter kirendel, nagy mocskos guiness-es súlyosság, már maga a potrohos korsó is ezt sugallja, a fekete sör benne pedig csak mosolyog decensen. Mosolygunk mi is, ahogy leöblítjük, hisz itt a tavasz, itt a Bohócliga, itt a Kispest. Megjöttek.
Már nagyon vártuk.
Fotók: Lovi – 1909.hu
