nem tudok mit mondani. ma csütörtök van, holnap péntek, utána szombat, majd vasárnap, azon belül is vasárnap délután, és eljön a gnóm.
ott fog állni, terpeszkedni a stadionunkban, szívja a levegőnket, büszkén, mosolyogva felül, fogadja a parolákat, kihasználja, hogy vendég, és a vendéggel illik szívélyesen bánni.
vendég, miközben otthon van, csak épp ellopta saját magát.
melldöngetve még büszke is rá. „ide nézzetek, én loptam el magamat!” – üvölt mindent tele újra és újra, mert nem látja, nem érti a gyűlöletet, ami felé irányul, képtelen felfogni önnön csúfságát.
először jön haza amióta kitörölte a saját múltját. tolvajai kezét fogva betipeg oda, ahol született, ahol lett, ahol volt, de pszt! – erről most tilos beszélni.
csak szakaszokban lehetett fiatal. hétköznapjai például nem voltak az új történelme szerint, csak olimpiai döntője, londoni győzelme, fájó veresége bernben. az mindegy mit csinált, hol volt, kikkel és miért ezek között.
férfiként aztán újra lettek hétköznapjai, de akkor már távol volt, kényszerből, mégis hirtelen oda került a fókusz.
ki látott már olyan tolvajt, aki ellop egy világhírű festményt, és még büszke is rá, hogy bajszot rajzolt a mona lisára, majd visszaviszi eredeti helyére, de már a saját tulajdonaként, saját termékeként?
vasárnapig még van néhány nap.
bevallom, hatalmas gyűlölet van most bennem, mert ilyen arcpirító, elképesztő dolgot csak keveset láthattunk. nehezen emésztem meg, nyilván nem is fogom soha. egyszerűen ilyen nem történhet meg a világon.
és mégis, létezik ilyen mértékben is emberi aljasság.
pafc, a büdös ármány
