Javíthatatlan álmodozók, igen, ezek vagyunk mi, szurkolók és köztük én is. Annyi csalódás után is az ember mindig hinni akar, hogy megint jönnek majd a sikerek, hogy egyszer visszatér huzamosabban egy jobb éra, és a drukker megy a Bozsikba, megy a csapat után vidékre, és imádja dicsérni a csapatot, imád együtt örülni a játékosokkal hazafele valamelyik IHM benzinkútnál valamelyik 1, 2 vagy 3 számjegyű utunk mentén. Most is ez van: az év elején EL-ről álmodoztunk, majd bőszen ekéztük az igazoláspolitikánkat, nihilbe taszítódtunk, jó egy hónapja kieséstől féltettük a csapatot, most meg jött 3 siker zsinórban, közte a nagyon-nem-mindegy Fradiveréssel, és máris egy még nem is látott Pereával a farzsebben arról költünk ambiciózus víziókat, hogy hogyan lesz az idei tavaszinak a lekopírozása a jövő március-májusi periódus. Nagy hülyék vagyunk mi, szurkolók, és javíthatatlan álmodozók.
Szóval Fehérvár jön, és olvasom a kommenteket nálunk meg az 1909-en, hát ha nem is hurráoptimizmus tombol, de a hetekkel ezelőtti borúlátás már sehol, nagy a készülődés, kocsik szerveződnek és átszerveződnek, ő megy vele, te jössz velem, várj, még az unokaöcsém is leugrana, Bicskénél fel kéne venni, vonattal is jó a túra, gyerekek, szóval leérünk azzal is, lehet sörözni, de várjatok, mert a Géza kisbuszt is tud hozni, akkor viszont sztornó a Nándi csoffadt 20 éves Astrája, hányan lettünk volna ott, négyen, akkor mindannyian a Tranzitba – és így tovább, tele az éter a kispesti szervezkedéssel, és nem lenne ez, ha legalább halovány reménysugarat nem érezne a drukker a sikerre.
De menniyre halovány vagy erős ez a reményfoszlány? Józanul nézve: nem annyira. A Videoton idén még veretlen otthon, és a montenegrói önalázás óta bizony szépen menetelgetnek itthon, José Gomes a tavaszi “én vagyok a játszó Sousa, akivel gólokat is lövünk a bekkelés mellett” diszciplinájáról átváltott egy, az újságírófegyelmező honfitárs előd programjának 2.0-ás változatára – darálnak, darálnak unalmasan aztán lőnek egy, vagy néhány gólt és viszlát. És nem csak a gyenge ellenfelek ellen megy ez a séma, a Fradit is ütötte többek között a Vidi, csak Kondás Eli Debrecenje volt nagy falat a Nagyerdőben, de hát ott nekik az mindig nagy falat, lenyelhetetlen, mint nekünk a kecsói pörkölt, bármikor.
Szóval ez a Vidi erős – de az is igaz, hogy olyan hűdenagy csatákra nem volt még kényszerítve idén – ez lehet az egy halovány esélyünk. Ha úgy játszunk, mint a Fradi ellen -sőt, jobban, mert hibázni nagyon nem lehet, ha itt is bekapjuk a szokásos meccsenként bealvós hülyególunkat az elején (Szabi, itt az idő megrázni magad, és végképp magad mögött hagyni az elmúlt hónapok bakijait, bízunk benned) akkor a kontrakirály fehérváriak ellen kb annyi a meccsnek. De ha fegyelmezetten védekezve próbáljuk hozni a tavasszal látott kullancskispest fikcsit, akkor talán lehet keresnivaló.
Nem egy izmos szalmaszál ez, amibe kapaszkodunk, kapaszkodok, de az a baj, hogy kénytelen vagyok ezt tenni. Kapaszkodó kell, anélkül nem lehet elindulni, valami indok kell, amivel kilőjük magunkat az M7-esen a koronázóváros felé, valami, amivel a javítathatatlan álmodozásunkat fűtő legalább pszeudo-optimzmusunkat tápláljuk, a kazánházába ennek az optimizmusnak dobáljuk be a vaskos akácrönköket, addig, míg már izzad a homlokunk, amin visszatükröződnek a remény vörös-fekete lángjai, és nagyokat sóhajtva várjuk a vasárnapig tartó idő lepergését.
Ejj, de pátoszos az RW – szólhat az olvasói verdikt, és valóban, sőt, reméljük nem lesz erős a kontaszt egy esetleges hétfői telesírt poszttal amiben megint minden rossz és minden szürke lesz ha esetleg orrunkra koppint a hispán kommandó a Sóstóiban – szóval a csapathoz csak az a kérésünk, hogy tegyetek meg mindent, hogy a szurkolóitok tovább fürdőzhessenek a javíthatatlan álmodozások egyelőre még kissé hűvös vizében, no nem azért mert akkora elvárásaink vannak a szezon felé, hanem mert álmodozni jó, és ha ennek piciny valóságalapot adtok, Kispest, akkor még inkább segít ledobni a hétköznapok szürkeségét. Hát így várjuk mi a vasárnapot.
Fotó: lelektrening.hu.
