Tegnap a beszámolóban már annyit lelkendeztem a legalább minimál városnézéssel kibővített túrák szépségeiről, hogy most némi fotódokumentációval igyekszem alátámasztani az elhangzottakat, hátha legközelebb más is kedvet kap a kaland kiterjesztéséhez a meccsnézésen túl. Lássuk!
Mielőtt az elvárások az egekbe szöknek, még egyszer hangsúlyozom: a tegnapi tényleg minimalista nézelődés volt, jó, ha másfél-két órát tett ki, én is messze vagyok már egyetemista önmagamtól, mikor az első sörig alsó hangon is 4-5 órát képes voltam róni az utcákat és dűlőutakat jó fotótémákért a barátokkal. Úgyhogy Debrecenre most ennyi jutott, az is egy szűk, pár belvárosi háztömbnyi területre korlátozódva, de a hangulat elcsípett és itt és most el a lényeg. Fotók amúgy: RW, kivéve a czukk-rászdát, mert az varoskozpont.hu.
Első képünk, ha már Debrecen, akkor adekvát módon a Nagytemplom, ami művészi okokból került megdöntve e felvételre, a kötelező villamossínekkel. A templom tehát művészileg lett megdöntve, két órával később a Loki meg sportszakmai okokból, írhatom, és ezzel mehetnék ösztöndíjasnak a MSúSZ-hoz. Ja, nem.
A debreceni “city” éke még mindig a megkopott mivoltában is megkapó Aranybika szálló. Olyan patinásan kopott a jó Bika, mint itt Budapesten a Gellért, vagy az Astoria (vagy Németh Norbi nálunk az utolsó kispesti idényében), engem meg különösen emlékeztetett Wes Anderson remek filmjének hangulatára ezekkel a külsőségekkel. Sajnos mikor 2009-ben konfra jöttem a Cívisvárosba, nem itt szállhattam meg, hanem egy Péterfia utcai panzióban, mondjuk az se volt vészes, azt leszámítva, hogy szerintem ilyen kéjlak-szálló lehetett, de a reggeli tojásrántotta finom volt.
Villamosfotó egy valamikori geográfushallgatótól mindig várható, egyszerűen minden geografata évfolyaban van ugyanis 1–2 kötöttpályásfetisiszta hallgató (gy.k. vonatbuzi), aki aztán még az olyan, a téma iránt semleges arcokat is megfertőzi, mint jómagam. Úgyhogy ha villamost látok idegen városban, azt pavlovi reflexből le kell fotózni, ezt belémnevelték. Mondjuk, van hangulata. Remélem, Ábel az ígért posztban majd írásban is kifejti a villamosszámozásról letolt hőzöngését, ami valami zseniális volt.
A nagy nézelődésben megfáradva némi étrendi bűnözés is belefért a meglepően finom süteményekkel támadó Gara cukrászdában, az Aranybika alatt. Tesóm barátnője nagyon délczeg nugátos krémest tolt, Öcs ellenben középszerűnek, bár finomnak titulálta a sajttortáját. De volt a teakínálatban megkancafülézett rooibos, ezért 10 pontot én adok a helynek.
Klasszikus mezővárosi városközponti cívis épületek között bújik meg RW szocreál mániájának tegnapi kielégítője. A messziről zseniális, közelről praktikusan vállalhatatlan épület a bájos betonelemeivel, melyek csodás desginjuk ellenére pont a fényt nem eresztik be a lakásokba, elvitte a a nap építészeti pofonfája díjat.
Az ilyen utcarészeknél, elnézve a homlokzatot, a kis üzletet, a 20 évvel korábbi miliőt tükröző kirakatokat és beleszimatolva a levegőbe érezve a kapualjból a belső udvari étterem felől érkező csodás kisvendéglői illat-áradatot, szinte úgy éreztem, egy cseh kisvárosban járok, ennél nagyobb dicséret RW-től pedig nem jöhet. Aztán a rozsdás “Söröző” felirat visszarántott a magyar valóságba.
A színházzal szemben magasodik a megyei kormányhivatal, ami annyira mintaképe a debreceni településképnek, hogy akár brandnek is állíthatnák. Furán keveredik benne a klasszicizmus, a múlt századfordulós historicizmus (?) meg egy adag egészséges sztálinbarokk (ez csak érzésvilágilag, mert nyilván nem akkor épült), hogy na. A sok felsővezeték meg úgy behálózza a várost, mintha egy romániai településen járnék :(
A valamiféle szecesszió-utánérzés épület már leparkoláskor tetszett, aztán körbesétálva kiderült, ez a helyi rendőr-főkapitányság. jellegében hasonló az épület, ahogy szigorúan letekint homlokzatával az alatta futó útra, mint kispesti rokona, amely a Wekerle szélén vigyázza zordan a rendet.
És akkor irány a Nagyerdő, meg a stadion, a vendégszektor, ahol az utolsó fotó a melegítést követően levonuló csapatok után kiürülő gyepet kapta lencsevégre.
A WC-ben pedig hangulati elem vár a siratófal feletti falon – reméljük Kondás Elömér nem ennek a remekműnek a reprodukcióját kapta meg a mérkőzés előtti átadón :). A homályosság oka a konstans röhögőgörcs, ami a fotózás közben 2 percen át rázott, nem tudtam jobb képet csinálni…
A képekhez tavaszkodási felhanggal ajánlom háttérzenének: