„Amíg élek, ezt akarom látni”…

…közölte jellegzetes érces orgánumán Gumó úr, a megkerülhetetlen kispesti szurkolói élő legenda a mögöttem lévő sorból a Nagyerdei Stadion vendégszektorában, én pedig csak vigyorogtam és bólogattam, mert ez a mondat, ez a hangszín és az épp aktuálisan indokolatlan jó kedvünk a megmagyarázhatatlan győzelmünk előtti utolsó percekben, szóval mindez együtt tökéletesen összefoglalta a kispestiséget, amiért még járunk a kritikán aluli módon szervezett és minőségű magyar bajnokság meccseire magyarfocit nézni. Ebben benne volt Nemes és Olajkár, Kovács Kálmán és Pisont Pista, a Bozsik korzója és az ország bármely benzinkúti WC-jében feltűnő Kispest-matricák, Hrabal és Rejtő, Nick Hornby és Moldova. Meg az életem fele.

Debrecenbe úgy indultam el, láthattátok-olvashattátok, hogy egy remek tavaszi napot kérek csak a Sorstól, semmi mást, ha kapunk egy négyest, hát kapunk egy négyest, de szabad levegőn akarok lenni, az aktuális ellenfél-városban szeretnék sétálgatni, érezve a genius loci-t, és a lelátón a meccs-bajtársakkal röhögni egy jót a saját hülyeségeinken és jó esetben izgulni kicsit a meccsen, de ha nem, most az se baj, tavasz, szabadság, ez a fő. Nem nagy elvárások, igaz? És persze ilyenkor mindig, de mindig a százszor leírt csapatom húz egy váratlant, és ma is ez lett, és most még az sem érdekel, ha a cívis focisták eltippmikszűték volna a mai délutánt (amúgy szerintem nem, és amikor félkomolyan felvetettem e problémám Öcsémnek, ő is csak annyit mondott: „Tippmiksz? Minek? Ez a DVSC, ahol egy Szakály lehet az alfahím, és egy Kondás kétszeres bajnok edzőlegenda, ott egy rendezett sorokkal felálló Kispest tud nyerni 3:0-ra„. És tényleg).

Úgyhogy most, frissen hazaesve a cívis tripről, csak mosolyogva ülök itt a laptoppal az ölemben és gépelek, olyan lett a nap, amilyennek kértem, sőt mégolyanabb. El vagyok képedve.

No, hogy ne legyen teli a pohár persze, a tavaszról azért annyit, hogy bár én már 15 fokos pulcsis időt vizionáltam képzeletben mára, ebből azért egy többréteges, kabátos pörformansz lett Debrecenben, és a csak díszítőkelléknek levitt oldschool Kispest-HFC-s sálam is simán, megkötve kúszott fel a nyakamba a stadionnál kiszállva a kocsiból. Bizony az idő minimálisan azért csípős maradt, így a tervezett monstre városnéző sétánk is leredukálódott a Piac utca középső szekciójának minimál-körzetére (ez, egy magamfajta urbanistától amúgy elég nagy szégyen, de a komfortérzet most erősebb lett, így egy Debrecen bestof-fal, vagy még inkább bestknown-nal kellett beérnünk nézelődés gyanánt, a kötelező Nagytemplom, Aranybika és hasonszőrű társaik részvételével). A város mindenesetre így is tartogatott meglepetéseket, szocreál-mániám is kielégülésre lelt egy messziről zseniális, közelről ellenben botrányosan élhetetlen épületcsoda megtekintésével, majd ezt ellensúlyozandó, a szecesszióba hajló helyi rendőrfőkapitánysággal, ami majdnem olyan nemesen tekintett le a homlokzata előtt futó utcára, mint a kispesti rokona a Wekerle szélén. Egy biztos: ha egy ilyen rövidke, szórópróbaszerű körséta is tud olyan hangulatkirálykodást okozni az emberben, mint az az üzletsor és házfal a Csokonai étterem mellett-fölött, ahol a legszebb kisvendéglős kajálás emlékeim elevenedtek fel lelki szemeim előtt, és ez csak egy random utcarészlet volt a településen – akkor még inkább hajlok arra hogy egyre szélesíteni kellene a Honvéd-túráinkat időhorizontilag, mert sok még a látnivaló ebben a kis országunkban is az olyan életérzés-fetisisztának, mint én.

És a Nagyerdő még csak itt következett. Szeretek idejárni, na, ezt már sokszor leírtam. Szerettem az Oláh Gábor utcai pálya bejáratánál a főtt kukkeres standot, szeretem az állatkertet, a Hunguesthotels-lánc ótvar szocreál tornyát, az Egyetem főépületét, és kispestiként ez tudom, szégyentelenség, de szeretem ezt az új Lokker-stadiont is, mert szép lett, remek a környezete és a Vérhódos 0:4-et leszámítva itt rendre jól szereplünk velem!

A lelátóra felérve sorjáznak az ismerős arcok (a hangfalakból közben szintén ők üvöltenek, de már nagybetűvel, tulajdonnévként). Apropó hangerő. Kicsit túltolja a cívis rokker marosjózsi, mert a Nirvana Smells like Teen Spirits-e olyan voluméval dörren a szinte tök üres arénában, hogy leesik a fél szemöldököm. Ezt aztán „A zöld, a bíbor és a fekete” opusz követi a helyi illetőségű P.Box-tól, refrénjénél Doki barátom örökbecsűje jut eszembe („kivert szemmel fekete minden”) és már megy is bele a boogie a lábba. TCs már szigorúan nincs, mióta visszavonták az indulójukat. Közben befut Ábel kollega is, aki ma hősiesen vonattal jött le Debrecenbe, miután csapatunk többi tagja besült, nálam meg lefele tele volt a kocsi, de hazafele már jó lesz egy fuvarra a derék gyáli hős, mindezt egy Heinekennel ünnepli és annak ígéretével, hogy trademarkos ábeli vonatútját egy posztban tárja a köz elé jövő héten, ha minden igaz. Legyen igaz.

A hangulat tovább fokozódik. Gumó úr Fatert faggatja, miért nem volt Dunaújban. „Hát, egyedül nem…” szabadkozik az Öregem, mire egy Tichy-bomba erejével jön az ukáz „Cseréljünk telefonszámot„. Ábel mellettem már capoeirázik, és széles mosollyal közli: Faterom révén ezzel a szakrális pillanattal mi is örökre a Kispest család állandó tagjaivá léptünk elő a levelező tagozatból. Könnyezek.

Kezdő sípszó, épp kezdünk beleringani a szokott hangulatba, tippelgetünk a kapott gólok számára, 2,3, 4? Eppelt cinkeli közben valaki, az alsó sorokból heveny csakakispestezés száll a levegőbe, a néhány kókadt kispesti zászló indulna lengeni, de mégsem… amikor Hidi szögletére érkezik Eppel Marci, fejel, nem túl erősen, de pontosan, a védelem alszik, gól, Marci nagyot csap a levegőbe, halljuk a legördülő köveket, kicsit ugrándozunk, de el se hisszük, valami zavar lehet, hát hogyhogy vezetünk?

Nálunk csak Eli bá tanácstalanabb a padnál, a kezdéskor valami jubileumért kapott ajándékfestményt percekkel ezelőtt vette át, Fater már vizionálja amint Kondás mester a spázjban két szikkadó szárazkolbász közé oktrojálja fel a képet, hát lehet ezen töri a fejét a kopasz debreceni tréner, de még valószínűbb, hogy azon, gólunkat látva: ez mi a dekk volt?

Tanácstalansága a csapatra is rávetül, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel a hazai alakulat. Látványosan szenved a kreativitáshiányos hajdúbrigád, mintha magunkat látnám a mindenkori Vasas/Szolnok/Békéscsaba ellen otthon. Mi magunk viszont a kontrásKispest üzemmódban toljuk, a remek napot kifogó Lovresz és Bobál uralja a tizenhatosunkat, Botka és Szilágyi Lóri becsülettel betonoznak hátul, nincs ellenszer, még Kamber sem hiányzik, Hidi rég látott precizitással rombol, nem hiszem el… azt pedig már végképp nem, hogy egy tizenhatoson belüli kavarodás után Eppel szerez labdát a Loki kapu előtt, addig forog, míg lefordul ellenfeléről, bár kisodródva, de így is lő – s milyen jól teszi, hisz a délszláv Loki-kapus mellényúl, 2:0 ide. MI VAN ITT???

A Lokomotív szétesőben, mi szárnyalunk. Vaszke előbb egy szenvtelen emeléssel, majd egy remek tekeréssel téveszt csak alig célt. Pár percre a leírtakra Szilas oldalról lő, blokkol a hazai védelem, de a kipattanó Hidi elé kerül, pont szögben állunk a szűrőnkkel, a kapu jobb oldala jobban kínálja magát, mint rőt sportújságíró a szolgálatait a hatalomnak, és Patrik pattanás előtt, kapásól… hát bazzeg BEZÚDÍTJA ODA! GÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!! 3:0, MI VAN ITT?

MI

VAN

ITT?!

Fieszta van, gyerek, az van. Meg szünet.

Gyors eszmecserék, Ábelünk újabb Heinekenért osonkodik, Balázs kollegám közben e-mailben kérdez, mi a fene van veletek Atesz, ő se érti, én sem értem, de kit izgat ez. A derék Balázs még arra is emlékszik, hogy tegnap melóban megjósoltam. ha új cipőt veszek, győzünk, az új cipőt, jelentem, megvettem péntek délután. Tesó le is gyalázta indulás előtt, hogy kaláf-színe van. Mindegy, a szerencsét úgy fest meghozta…

A második játékrész már örömjáték. Vaszke még lőhetne két forduló gólját, de a második félidőre megébredő hazai portás pagliucázik kettőt. Tisza szabadrúgásból büntetne, de hiába áll fel tré módon a sorfalunk az elkóricáló Filip és a sorba beavászkodó Sidibe miatt, Horváth bár verve, a hátrasprintelő Boti a léc alól fejeli ki a labdát…Extázis! Skandálja is a derék hadfi nevét a tábor, Boti idén végleg kispesti hőssé lett.

10 perc van hátra, mikor mindez történik, Gumó úr ekkor rikoltja el a címben idézett credóját mögöttem, és legszívesebben megölelném, ahogy az egész bennem élő kispesti univerzumot is. Sidibe közben nem enged elvégezni egy kirúgást, Fater szinte szeretettel feddi meg, olyan kedves hangsúllyal, ahogy az ostoba mopszod okítod, miután voluntarista alapon negyedszer fejeli meg az ajtófélfádat: „De Szidike, mit csinálsz?… Takarodj onnan„. Csodás pillanatok ezek. Ennél már csak az a szebb, mikor hazaindulásunkkor az út előtti búcsústöccölésből a férfiWC-ről visszaérkező Ábel fuldokolva a röhögéstől közli élményeit: beszámolójából értesülünk róla, hogy a mellékbe beérve egy zárt fülkéből kiszűrődve csak a jellegzetes borizű érces bariton tölti meg a rötyit: „Olyan mintha megint a ’80-asokban lennénk, CSAKAKISPEST„, majd beront egy másik lelátói legenda és nemes egyszerűséggel beleordítja az éterbe: „sz..nom kell„. Cs.o.d.á.l.a.t.o.s.

Hazautunk szokás szerint 2x olyan gyors, mint lefele, Ábel mester csúcsformában tolja szarkasztikus súlyosságait a hátsó ülésen, két ízben már a kocsi is szlalomozik alattam, annyira átterjed rám is a vidámság. Ha hőmérsékletben még nem is, hangulatában ez már igazi, hamisíthatatlan debreceni Kispest-túra volt: a népszerű dél-pesti bonmot-t idézve volt itt minden, k*rás-kacagás-autósüldözés… mondjuk praktikusan-gyakorlatilag az első meg az utolsó nem, de kacagás az bőven, tényleg. És, amit nem hittem volna, őrült csapatom a két nem várt betli után mikor gálázik megint, két héttel az első helyezett legyalázása után? Hát az aktuális második ellen.

Kispest, tavasz, imádlak!

---

Az osztályozókönyvet itt lehet kitölteni.