Legutóbb nyáron rándultunk le a Civitas Fidelissimába (majd a töriszakosok kijavítanak, ha rosszul írtam), és akkor egy szokásos megfáradt, szürke idényre készültünk lélekben. Azóta ez a szezon minden lett, csak szürke nem, így a jól megszokott punnyadt tavaszközepi hangulat helyett most megint összeszorult gyomorral ülhetek autóba… és ez nem csak azért lesz így, mert Old Babar Kratelli Dzsozefinnel és K.O. Lacival tölti fel (Hantát boldogítva) az autós daltárat.
Naná, hogy nem ezért. 9 forduló van még vissza, és mi csak nem akarunk (egyelőre) leszakadni. A kis szűk keretünkkel megyünk előre, begőzölve, mint a benyesett skót szakik azon az őrült vesenyen, amikor beszeszelve futnak versenyt egy 60 fokos lejtőn a legurított sajtkorongjuk után, jó kis lábtörésekért állva (rohanva) sorba.
Tényleg csak ismételni tudom magam, ez már a Hegyiiváni verdikt újraéledése a spanyol Honvéd 2014-es tavaszáról. “Bírni fogják?” “Nem fogják bírni?” “Bírniuk kell- nincs más választásuk“. Igazából már nálunk is ez van. Menni kell azért a rohadt dobogóért, nemzetközi kupáért (most hagyjuk, hogy ott mi lesz, melyik környékbeli Vojvodina csapná ki a 2. körben a legobbjainktól megfosztott keretünket… de legalább utazhatnánk), most már nem szabad gondolkozni semmin, hogy meddig bírjuk, hogy van e még levegő – összeesni ráérünk majd május végén is. Mert legközelebb szép eredményhez ilyen közel talán újabb 20 év múlva leszünk. Vagy sem. Inkább sem.
Elképesztő, hogy ezeket írom most. Teljesen itt van előttem a nyári túránk. Ábel vállalt vezetést, mert én nem tudtam autót hozni, Viktorral és Andrissal négyesben zúztunk tehát, ráadásul korábban, mint szoktunk, legyen városnézés is, ami lett is, Kecske-templom melletti sörözéssel és penetráns röhögésekkel egy freakshow esküvőn a szemünk előtt, majd -vigasztaltuk magunkat- “a meccsen röhögünk tovább, egy újabb szar idény újabb szar állomásán“, de “legalább az idő szép, a nyár szép, nagy csapatunk meg nekünk már úgyse lesz soha“.
A meccs aztán hozta is, amit kellett, gyér döntetlen, erős unalom, erős szürkület. (Utóbbi nem az égen.) Ha valaki odajön akkor hozzám, és azt mondja, hogy a következő soproni Halimeccsünkre ilyen remegő gyomorral indulunk, és nem a kiesésveszély okán, körberöhögöm.
Erre mi történt? Ez.
Úgyhogy mondanám, hogy már ennek is örülni kell, hogy a bajnokság 2/3-ánál még nem vagyunk outsiderek, hanem legalább papíron (míg ki nem végez a bíráskodás, vagy a saját elfogyó erőnk) még odapiszkíthatunk a végelszámoláskor a tervek szerinti dobogósok zártkörű játékába… És mégsem tudom ezt mondani, mert evés közben jön meg az étvágy, úgyhogy menjünk csak vissza négy bekezdést, és azt mondom: “Bírni fogjuk? Nem fogjuk bírni? Bírnunk kell- nincs más választásunk.”
Hanta legutóbb a Fradi ellen a korlátnál még azt közölte, hogy Hidi, Baráth kipontozódtak, hát, nem egyszerű, de bízom a méltatlanul jegelt Nagy Geriben, vagy akár Kambi előrébb vezérlésében (bár utóbbira, ha Boti sincs, kevesebb az esély). Mindenesetre Geri és Dávid előtt talán most megint nyílik kezdőcsapat-esély, és emiatt nem feltétlenül sírok.
Update: közben jelentkezett Hanta úr, hogy Holender pontozódott ki, nem az általam elsiratott két delikvens, ők 4-4 lapnál dekkolnak jelenleg. Így az előző bekezdésem sztornó, de Rossinak üzenve protestből benn tartom Bobál és Geri hypeolását, csakazértis :)
Ennek ellenére valahogy fázok egy döntetlentől. Annyira tipikus lenne a Fradi hősies leverése után egy papíron picit könnyebb feladatnak tűnő Szombathely elleni kisebb botlás (vereségről még beszélni SEM vagyok hajlandó, pedig…), hogy… mindegy, ezt a vonalat most hagyjuk is.
Akárhogy is, egyetértek Gróf Dáviddal és (kapusunk elmondása szerint az ezt nekik hangsúlyozó) Rossival: 9 kupadöntő vár még ránk, az első holnap, úgyhogy hajrá!
És ehhez még a KO Lacit is elviselem (max felkúszik majd a fülhallgató a fejemre az In Flames Depeche átiratával, az Everything Counts-szal, mert most már tényleg minden pont számít). Sopron. Holnap!