Segítünk: senki, vagyis csak nagyon kevesen. Persze van, létezhet az a lelkület, mindig lehet reménykedni, de innen árulom el, egy átlag huszonévesben viszonylag ritkán fedezhető fel az érett szervilizmus, és akkor még csak a rovarnál tartunk, viszont bogárnak, vagyis futballistának is kéne lenni. Maradnak tehát a külföldiek, akik azt sem tudják miről szól a Felcsút, és akik ugyan csodálkoznak a falu töküres stadionján, a mindenhonnan feléjük áradó gyűlöleten, de amíg havonta jön az sms a bankszámláról, addig elhitetik: szívük, de legalább a lábuk a klubé.
Még egyszer vegyük át Attila, hátha sokadikra megérted: csinálhatsz bármit, a képződmény, ahová kineveztek vezérbikának soha, de soha a büdös életben nem fog futballklubra hasonlítani. Zsoldosaid lesznek legfeljebb, sőt, kényszerzsoldosaid, hiszen tudjuk, a tegnapi kezdődben is legalább két olyan magyar játékos szerepelt, aki kimondta, hogy nem akar Felcsúton játszani, végül mégis ott találta magát.
Így nem lehet focit csinálni, lassacskán meg kéne érteni, és beelőzni a történelem ítélőszékét, csendben magunktól elbukni, visszamenni nevelőegyesületnek, ha már a bíróság is kimondta, hogy az bizony közpénz, amit a fürge kis mamelukok úgy toltak le talicskaszám hozzátok, hogy az m1-es és a régi 1-es mellett külön szervizutat kellett kiépíteni számukra, hogy ne akadályozzák a forgalmat.
~o~
Mielőtt a meccsről kezdenénk beszélni, mindenképp ejtenünk kéne pár szót a következő sormintáról: 3 – 3 – 4 – 3. Nyugi, nem a három kapusos rendszer elmaradását kérem számon EvdM-en, mert egyrészt Gróffal nagyjából elégedett vagyok, ráadásul átfutva a szabálykönyvet, észrevettem, hogy maximálták a pályára küldhető játékosok számát tizenegyben.
Ez a négy szám nem más, mint az elmúlt négy, Bozsikban játszott meccsen a kapott góljaink száma. 1-3 a Debrecennel, 1-3 a Fradival, 1-4 a Vasassal, 4-3 a Felcsúttal. Négy meccsen a tizenhárom lőtt gólban szép, kapottban viszont, pláne hazai pályán, elfogadhatatlan. Sőt, a nyolc hazain mutatott 15-18-as gólkülönbség egészen arcpirító, ilyen egyszerűen nem szabad, hogy előforduljon mifelénk, és egyetlen kivételnek is azt fogadnám el legfeljebb, ha mondjuk a BL csoportkörében hozzuk össze az újjávarázsolt stadionunkban.
Most is milyen gólokat kaptunk? A látványosan életunt, balbunkóba száműzött Balogh jön fel a szélen, laposan passzol három védőnk közé, Szakály, akinek parlamenti ciklusonként van egy jó meccse, és azzal eladja magát válogatottnak, köszöni szépen, egy érintéssel lövi el a hosszúba.
Három perccel később Lovric ragad be, simán kipasszolják a védelmet, Knezevic pedig fellövi a ficakba. Gólpassz: Szakály, az állás döntetlen.
Szétesünk. Állunk a lelátón, bambulunk ki a fejünkből, a Felcsút kettőt vág, mire mi válaszul fogalmatlanul elkezdünk menni előre, hajt minket a megszokás, valami tavalyról átmentett tűz, miközben érezni, a szitut a pályán belül, magukra utaltan kell megoldaniuk, mert a padról se játékosban, se bármiféle edzői dologban nem várhatunk segítséget.
Közben Salvatore azt mondja mellettem, ha három percen belül nem egyenlítünk, mert az valamiféle lélektani határ, gondolom tudja valahonnan, mégis csak futballedző, akkor nagy lesz a gond. Kamber fejeli előre, Lanza megindul belőle, kettő-kettő, megvan, és három percen belül.
De vissza a szétesett, fogalmatlan hajtáshoz. Ha létezne a léleknek, vagy valami ahhoz hasonló, megfoghatatlan hajtóerőnek fizikai megvalósulása, akkor – de inkább ne is így fogalmazzak, hanem pont fordítva: simán lehet, hogy létezik a lélek (vagy valami ahhoz hasonló) fizikai formájában is, mert ott van bizonyítéknak a meccsünk második félidejének közepe, és a lélek, vagy az ahhoz fogalmilag hasonló dolog fizikai formájának a hiánya. Tehát nem volt ott, nem volt meg bennünk, mellettünk, fölöttünk az a valami, ami szokott volt meglenni az elmúlt évben, ami összefogta a bandát, és egyszerűen képtelenek voltunk a birtokában vagy a közelségében hibázni.
A tegnapi Lovric-affér például egész egyszerűen felfoghatatlan és értelmezhetetlen jelenetsor lett volna pár hónappal ezelőtt. Eleve nem pattan vissza a combjáról az oldalvonal felé kifordulva átvenni kívánt labda, nem csetlik-botlik, nem kezd el reklamálni, amikor Szakály két kézzel ellöki, a labda sem pattan vissza a szögletzászlóról, mert a szögletzászló velünk kell legyen, mint ahogy a pálya összes tartozéka, kivéve Andó-Szabó. Gólpassz: Szakály, kettő-három oda.
EvdM egyetlen cseréje Danilo Lovric helyére a 78. percben. Vissza a gyökerekhez. Ha nem vezetünk az utolsó negyedórára, akkor sorra jönnek be a csatárok. Most egy volt a padon, behoztuk hát azt, és nyilván a leggyengébb láncszem, a két gólban is erősen sáros Lovric helyére, belsővédőből úgyis marad még kettő a pályán, legfeljebb kockáztatunk, Latifu és Holender csak minimálisan játszik majd hátrébb. Ilyenkor már mindegy, pár perc a végéig, a Felcsút vezet a Bozsikban, tényleg mindegy, csatárt be, hátha.
Hát ha az utolsó gól mondjuk Olaszteleken esik, akkor lehet, hogy aszontam volna: Dani, a lófő székely öt méterről befejelte a győzelmet a 93. percben. Vagy: itt most nem Dani volt a ló, hanem az általa (is) lóvá tett felcsúti védelem. Nekik pedig felcsút, azaz fel is út, le is út. Mehetnek haza.
Ezek már István barátom szavai. Olasztelek egy apró, Kovászna megyei falu, ahol valószínűleg futballoznak, miközben megkavarnak fogalmakat, hogy a győzelmet fejeljék be, nem pedig(len) a gólt. Ízes.
Bejött. Akkora kibebaszott nagy mázlija van EvdM-nek, hogy bejött. Lanza becsavarja; Banó-Szabó beadja, Danilo befejeli; Pintér bánatosan indul nyilatkozni. Közben Mevoungout kiállítják, Márkvárt csak csodával határos módon maradhat a pályán, ez a Felcsút, lehet majd nyüszíteni, ismét felvenni az elnyomottak sírós maszkját, hibáztatni mindent és mindenkit – vagyis Felcsútként viselkedni. Talán egyszer a köznyelvbe is átkerül, vélhetően a felcsútni formájában. Én felcsútok, te felcsútsz, ő felcsút, a jelentése pedig valami olyasmi, hogy én vagyok az összes üveggolyót és kisautót einstandoló óvodás a nagycsoportban, mégis egyedül találom magam, miközben látom, mindenki más jól érzi magát, szórakozik, legfeljebb nem üveggolyókkal és kisautókkal, hanem fabotokkal, de legalább egymás társaságában. Ha én felcsútok, akkor amiatt sírok, hogy miért hagynak ki belőle, miközben nekem ugyanúgy járna, sőt, jár.
Meccsvideó egyelőre az m4sport.hu oldalán, a fotók pedig a szokott helyről származnak: 1909fotó.
