Szokásos péntek, szokásos törzshely, ezúttal laptop helyett tablet, a zene most mindegy, betettem egy Ligetit, onnan nem fogok nagyon szöveget idézni. A sör talán érdekes, de inkább nem, viszont felsorolom a mai szortimentet, amin tervezek végigmenni: Drink the Christmas Tree (fenyős pale ale a Fehér nyúltól), Stróman (New Englad IPA az UGAR-tól), Beet Bloot (sós-savanyú, céklás gose a HopToptól), és a végén valami kilépő.
Bokrétaünnepség, korzó, modernitás
Tartalmas nap volt a mai. Nagy tisztesség az nekem, hogy ott lehettem az új Bozsik bokrétaünnepségén, hogy ott aljas és számító módon, mielőtt a széles néptömegek először egy jegy közelébe kerülhetnének, kiválasztottam az új helyemet az új stadionban.
Egyértelmű utasításokkal érkeztem. Kimondva ugyan nem voltak, de tisztában vagyok mind a saját, mind a közvetlen társaságunk igényeivel: korzót kell találni!
Fent a közlekedő nagyon keskeny, két ember alig fér el egymás mellett, vagyis ha lesz is korlát, és lenne min támaszkodni, igazából a támaszkodót ha nem is lehetetlen, de kifejezetten nehézkes lenne megkerülni. Mást kell találni, ami elsőre adta magát, az most bukóra áll.
(Vajon a wordpress appja miért nem scrolloz, ha új bekezdést kezdek? Mindig a szerkesztőléc mögött akar írni. Régen nem volt ilyen, viszont az is igaz, hogy az appban a közelmúltignem a webes Gutenberg nevű szerkesztő futott, hanem a régi, gondolom valami TinyMCE fork, vagy hasonló. Most minden bekezdés előtt kézzel kell egyet görgetni rajta. Béna.)
A terveket nézegetve sokan rávágták: sok és nagy kijárat lesz a lelátóra, és az minek? Jelentem, pont jó az eloszlás, jók a méretek, a kijárók előtt is van pár hely, a kijárók igazából teraszok, a teraszokon lehet ácsorogni, nem lesz ebből semmi gond. A kapu mögött semmiképp, bár ott talán a kijáró teraszáról a lelátóra forduló hely nekem szűknek tűnik, egy-két ember kényelmesen eltorlaszolhatja, ha oda gondolja magát tartósan.
Szóval a kijárók. Éreztem, hogy a környékükön kell keresni a megoldást. A kijáró kétszer nyolc lépcsőfok a büfétől, a kijáró oldalán további pár lépcsőfok, és máris a kijáró tetején vagyunk. A kijárók teteje egy-egy mini szektor lesz, pár sor szék, nagyjából hét-nyolc méter szélességben. Mondjuk 60-70 ember elfér oda. Lehet több, lehet kevesebb, most ennyit tippelek.
Szóval a terem az, hogy a táborhoz legközelebbi, de nem a kanyarban lévő kijáró feletti pár sort kellene elfoglalnunk, mert a kijáró teteje egy mintegy tizenhét centi széles betonizé, amin kényelmesen megtámasztható a sör, ha lesz rajta némi korlát, akkor támaszkodni is kényelmesen lehet, igaz, a beton sajátosságai miatt a lábtámaszról le kell mondanunk. Gond csak a mögöttünk esetleg ülni szándékozókkal lehet, de pont ez a lényeg: valahogy rá kell beszélni a régi korzós közeg büfé előtt terpeszkedő részét, hogy tessenek ide helyet váltani, és akkor az ülőkések gondját is szertefoszlattuk.
A Hengermű ennyi volt, háttal állunk majd neki, a nap is a szemünkbe fog sütni, vagyis összességében nagyon sokat kell engednünk azért, hogy szép, új stadionunk legyen. Ilyen ez a modernitás, könnyen a f*sz rosz végére lehet kerülni, ha az ember ragaszkodik a jól megszokott dolgokhoz. Valamit valamiért.
Debrecen, jövőre, Pagliuca
A debreceni meccs nagyvonalakban arról dönthet, hogy melyik klub szurkolói érezhetik majd kevésbé elcseszettnek az őszüket. Ha nyerünk, akkor az Újpest után majd érezzük magunkat valahogy, ha kikapunk, akkor ennyit erről, nem lesz egyszerű a tavasz, ha nemesfémben gondolkodunk (vö.: Diósgyőr).
A Loki amúgy dettó, annyival súlyosbítva, hogy ott azért nem hiszem, hogy komolyabb reményekkel futottak neki az évnek. Egy jó, langyos középmezőny, pár fiatal beépítése, hátha az új eresztés beválik, és akkor majd talán, talán valamikor a közeljövőben összejön megint egy bronz, mint a rettentő szerencsés tavalyi idényükben.
Mondjuk ki: a Debrecen gyenge.
Hatalmas különbség, mert mi alapvetően balf*aszok vagyunk. Gyengék semmiképp se, hektikusak talán, rossz napunk is lehet, de ne csináljuk már, hogy ezzel a kerettel olyan meccseket játszunk, mint a Kisvárda ellen, hogy esélyünk sincs? Hogy az egyetlen helyzetünket be kell rúgni ahhoz, hogy egyáltalán reménykedjünk? Méltatlan. Ennél több van bennünk.
A Debrecen-Kispest tehát egy tökéletes mérkőzés a tökéletes pillanatban, amit ennek ellenére a hátam közepére kívánok: világvége, hideg, általában nem nyerni járunk oda, még nem hevertem ki Kisvárdát, megszoktam a győzelmi szériát és rossz szembesülni a valósággal, etc.
Ha az ilyen meccseket képtelenek vagyunk megnyerni, mindegy hogyan, akár paksi módra, akkor tényleg felejtsük el ezt az idényt. Mindegy mennyire erősítik meg a keretet a télen.
És itt jön a duplacsavar! Ha nem nyerünk és erősítenek télen, akkor jöhet a szöveg, amit éveken át hallottunk a Fradikától: a következő idényre készülünk (ennek ellenére éveken át inkább nyáron igazoltak, szóval a mondás és a valóság hozza a megszokott szinkront az Üllőiről).
Én pedig utálok mindig a következő idényre készülni. Szinte egész életemben ezt csináltam, legyen szó válogatottról, Kispestről, oktatási rendszerről, bármiről.
Volt bármelyik kedves olvasónk életében olyan pillanat, amikor azt mondta, és nem röhögte ki saját magát, hogy ez az, bzmg! Ezért készültünk erre már tavaly óta! Ugye, hogy nem? Természetesen csak az ismétlődő feladatok játszanak, tehát a kislányod/kisfiad nem, mert ott nem volt előtte próbajáték. (Én például első gyerek vagyok, és nyilvánvalóan tökéletes!)
Ha vannak dolgok, amikből elegünk van, azok a Negrauk, amikor Pagliuca kivédi, és az elmúlt huszonpár év nagyon máshogy alakul, mint azt elterveztük tizenévesen. A Debrecen ne legyen Pagliuca! Szoros a bajnokság, az elejét elengedtük, talán magunk se gondoltuk komolyan, hogy azzal a kerettel vérmes reményeink lesznek, de mindegy, elment.
Tényleg nem akarok még egy – szigorúan – utólag origónak tűnő pillanatot, amikor egy eredmény majdnem elérésekor visszaszámoljuk: igen, ott, akkor és ezen ment el! Köcsög, Pagliuca, istenem, de gyűlöllek. Alig egy életre nyomorítottál meg egy generációt.
Múlt héten arról beszélgettünk, hogy el kellene fogadnunk 2019-et, és 2019-el együtt a Kisvárdákat.
Mai mondandók pedig arról szól, hogy meg kell tanulni elengedni pillanatokat – utólag. Ma még kimondom: a Debrecent verni kell, ha bármit el akarunk érni, és akarom, hogy nyerjünk (mikor nem?*), mert nem akarok szembesülni jövőre a saját mondataimmal, hogy igen, ott, Debrecenben majdnem megvolt. Tehát: a saját magammal szembesülés elkerülése végett kéretik nyerni Debrecenben, különben újra és újra kiderülne, mennyire könnyűnek találtatok.
*_ ezt elmesélem: kedden kint voltam az MTK-Diósgyőr kupameccsen, és egy emtékás cimborám mesélte, hogy életében egyszer szurkolt a saját csapata ellen, és hogy az mennyire nehezére esett. El sem tudtam képzelni a szituációt, mindketten szurkolók vagyunk, hogy a picsába állhat elő egyáltalán ilyen helyzet? MTK-Vasas volt Dunaújvárosban, és jött a hír, hogy mi égünk Felcsúton. Vagyis, ha az MTK kikapna, akkor a Vasas marad bent és nem a Felcsút. Mekkora dilemma? Sosem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. (K*rva, Felcsút!)
Kellemesen káromkodós poszt lett belőle, bocsi.
Debrecen – Bp. Honvéd @ Debrecen, 17h
címlapkép: Kimmel Photos
