Épp az utolsó 150 oldalra fordultam rá Moldova czukk 1970-es évek magyar textiliparának nyomasztó viszonyairól szóló riportkötetében a 194-es viszonylaton ülve, a Kossuth Lajos utca magasságában, amikor csakúgy, mint 2 hete, Fanta tűnt fel a soron következő megállóban, majd felszállva a buszra kérdés nélkül a kezembe nyomta a telefonját, hogy fogjam, amíg elpakol. Vele együtt természetesen jött egy helyiérdekű másik szurker is, sőt, egy megálló múlva KisBabar is feltűnt, azaz egy csodálatosan klasszikus „összefújja a szél a kispesti sz…-t” (maradjunk annál, hogy szakértőket) képpel indult útjára számunkra a hosszú 2023-24-es idény.
20 évvel az első kiesésünk után, 1-1.5 hónappal a klubtörténelmi léptékkel legundorítóbb keretünk csodás performanszát követően elkezdődik tehát a felkészülés a második vonalra. Jómagam 2 éve nem voltam edzőmeccsen, nem sok minden vitt rá a gusztustalan légiósok vagy Ugrai szerű szélhámosok stírölgetésére, tegnap mégis, ugyanis régóta először éreztem a boogie-t, az idő is szép volt, így a délelőtti wekerlei kertészkedés után zuhany, majd irány a Kós, 194-esre fel, a többit meg már írtam.
A Tichy sporttelepnél leszállva átosonkodtunk a többiekkel a sorompón, majd Hanta menetrend szerinti anti-konvencionális ötleteként nem az aszfaltozott bevezetőúton kanyarodtunk az Akadémia felé, hanem jóval előbb, egy susnyás csapáson indultunk jobbra. „Nyugi Faterom, ezzel levágunk vagy 200 métert és a bokrokon át be lehet sétálni”, jött a kikezdhetetlen ukáz, „én mindig erre jövök NB3-ra”. 10 perc múlva nyilván kiderült, hogy a „bokrokon át” persze nem lehet besétálni, mert felhúztak ott egy új kerítést, így Koncsik KLTE elnök és csapata előtt közröhej tárgyává váltunk, mikor dzsumbujból kilépve a vizesárok túlpartján velük párhuzamosan ballagva közelítettük volna meg a létesítményt, csak míg ők szépen beléphettek a kapun a betonút végén, mi még tehettünk egy laza fél km-es kerülőt kb. Erzsébet-alsóig, mire találtunk egy kis hidat, hogy visszajussunk a stadionig, ahol Fantát bejáratnál le is fegyelmezte egy szeku és egy szekina, amiért fémpalackban akart behozni 3 deci hideg vizet („Az ilyen renitenseket 40 évre tiltanám ki a Bozsikból” – jegyezte meg kéjes mosollyal Fantát végigmérve fél óra múlva Lovifotós).
A meccs megkapó jelenettel indult: a Kanyar fogadóórára hívta ki az edzőpálya kerítéséhez a tréningszereléses keretet, közölve velük valami olyasmit, hogy amíg megy a hajtás a kispesti színekért a pályán, mellettük állnak, ellenkező esetben viszont senki se számítson simogatásra – de alapvetően tiszta lappal indul mindenki, hiszen már nem a Balcan Alcoholics fantázianév alatt fut az első csapat. Így legyen, teszem hozzá.
KisBabarral szórakozottan nézzük az első félidőt: kis túlzással az Ajkából több arcot ismerünk, mint tőlünk. Itthon sok a „teljesen új” fiatal, Kocsis Dominik, Bocskay vagy épp Kovács Nikolasz kb. veteránnak tetszenek. A csecse uruguayi színekben nyomuló Ajka, a tavalyi NB1b bronzérmese stabilan hozza a semmit, mi pedig csikócsapattal próbálunk dominálni, de alapvetően szürkületes a játék. Mégis mennyire más ezt nézni, mint UGYANEZT pár hónapja, amikor megváltónak kikiáltott futballcsalók tettek ugyanígy a pályán, most viszont saját nevelések hozzák hajtva, látszólag is jobban elköteleződve ugyanazt. Az ék elöl nem flegmán folyik el önnön csodálatában, személyes sértésnek véve a futásra noszogatást a csevappal telt hassal; az Ennin helyén játszó fiatal nem az ellenfélnek passzol minden második szituban; a védelem nem támolyog az előző éjszakai budapesti bevetés után. Nyilván nem a 2017-es tavaszvégi show jön le a pályáról, de kiindulásnak ez most elegendő.
Elegendő. MOST. KIINDULÁSNAK.
Mert bizony az is látszik, hogy egyből feljutáshoz ez (finoman szólva) nem biztos, hogy elegendő. Nyilván: ez egy edzőmeccs, hosszú távra nem levonhatók a következtetések, nem végleges a keret, stb., ismerem az összes kötelező nyilatkozatot. De az biztos: egy 4-5 igazolás még kell. Nem csillagászati fizus fazonok, nem giganevek, hanem ezen az eddigi Nikolasz-Adorján vonalon még további, a gerincet megadó fazonok. Lovrics cséká mellé továbbra is egy másik megbízható szekundáns (igen, akiről az NS meg az egyéb orgánumok pletykálnak, a volt hátvédünk erre tökéletes lenne, emberileg is, játékerőben is); az elsőre azért elég visszafogott Adorján és a még mindig inkább tojáshéjas Bocskay mellé-közé egy passzolni is tudó szűrő (tudom, hogy soha nem hozzák vissza őket, de Vadi vagy Geri a típuspélda); előre pedig egy tankszerűbb csatár évi 15 góllal (erre is van jelölt, ex-válogatott, igaz én akkor már simán Eppelre szavaznék, de az MTK-ból most leselejtezendő arc se vész, hacsak nem járókerettel jön, ugye), és még egy évi 10 gólos valaki (ez lehet egy NB2-es rutincsatár tőlem, pl.egy Prosser-szerű valaki, csak nem ő).
A második félidő ugyanezeket a gondolatokat erősíti meg bennünk, bár verünk még 2 gólt, azért az látszik: brutális tudatosság még nincs a csapatban. Most jól jöttek ki a fordulópontok, 2:0 után bátran támad is a csikócsapat, de pl. amíg nincs gól, addig nagy a nyögvenyelés, az ilyen időszakok átvészeléséhez-feltöréséhez pedig kelleni fog bizony a rutin, ami átsegíti a srácainkat a nehézségeken. Ehhez pedig kelleni fog az a néhány, ahogy múltkor írtam, idei Bábik, Vén, Drobnjak.
A második félidő vége kissé unalomba fullad, csak Gyuri úr tartja bennem a lelket montenegrói válogatott túrás beszámolóival, fotódokumentációval igazolva, hogy milyen balkáni hús- és seafood-orgiákat rendeztek két hete a Monarchia egykori déli érdekzónájában. Irigykedem.
Közben hármas sípszó, a lelátóról vastapsot kap a csapat, külön névskandálást Lovresz apó, aki szerényen, meghatva fogadja mindezt, hm, gondolkozok el egy pillanatra, mennyire a 2000-res évek Plókai-ja lett a hórihorgas spliti kedvenc, meg is érdemi (hányan és hányszor akarták nyugdíjazni, és még mindig a klubot szolgálja, most a feljutásért adva majd bele mindent, miközben ilyen Csirkovics, Petkovics féle féregarcok zsáknyi pénzeket kizsarolva távoznak a klubtól. Hülye világot élünk).
Hazafele már a betonutat választjuk, a pillanatokkal azelőtt a reménybeli jövőt fotózó Hanta sem ellenkezik. Aztán irány a hazafele tartó busz, Fanta a követőivel ő a Fő utcánál le is száll, gondolom a Guriga vagy a Ház a cél hűs söröket vételezni. Én Gyurival és Viktorral buszozok tovább, ők a Határ útra, én Wekerle szívében pattanok le, és poroszkálok haza a fél év után első nyugodt hétvégémen. Hosszú menet lesz ez, fut át az agyamon, Csákvártól Zuglóig, és még a 2003-as nyárnál is bizonytalanabb a kimenetel. Esetleg a kispesti karma segíthet. Hogy mire gondolok ez alatt, azt majd legközelebb kifejtem. De addig is még jön egy Soroksár elleni próba, most már a centeren.