Hát, nem mondom, hogy a blog csúcskorszakát éli az optimizmusfaktor tekintetében. Mind a posztírók, mind az olvasók körében igaz a hegyiiván-díjas megállapítás: se kedv, se ihlet, se vanton. Pedig három forduló óta nem látott vendég Kispesten a vereség, VW délczegen nyilatkozza, hogy összeállóban a csapat, Cordella a héten végre egy értelmes igazolás-mézesmadzaggal ijeszt be (ugyanitt 2-3 percig él a remény, hogy a kis Torz megy a Haliba, de végül Illés lövi le a vadkacsát), és még a gösseres idők is visszatérnek halványan emlékeinkbe, ha a szombati vendégszerelésünkről szóló híreket olvassuk. Most akkor mi van? Mi vagyunk lehetetlen pesszimiskák, vagy jogos a kiakadás?
Én már nem tudom.
Amit tudok, azok a következő:
- Tény, valami kezd összeállni. Valami elképzelés a nagycsapat “játékában”. Más kérdés, hogy sok öröm nincs ebben a Morales:Újratöltve masszában, a (2:0-ás) vezetések utáni masszív visszaállásokban, a lassan 11 légiós/kezdőcsapatban. Nagyon-nagyon kéne most egy olyan váltás, mint ami nagyobb léptékben a Vidinél ment le most nyáron, egyszerűen harapni lehet ott is a drukkeri örömöt, hogy végre tudnak azonosulni a saját nevelésekkel / míves bohócligerekkel kiegyensúlyozódott csapatukkal, sokkalta jobban, mint a Texeira X, Santos Y, Gomes Z jellegű kezdőik korszakában. Mi pedig, akik büszkék voltunk az egyre több (és szisztematikusan!) bedobott juniorra, most hetente ismerkedünk új délszláv / afro arcokkal a kezdőben, miközben jön a kioktatás, hogy miért vannak elküldve a tavaly bizonyító ifjoncok… Nem örülök továbbra sem.
És mégis, valahogy eddig a hét egy kicsit pozitív. Persze jöhet a tromf, mi van veled RW, megvesznek kilóra, neked elég egy sárga-fekete mezkombináció, elég egy Chevanton meglebegtetése és már lemész kutyába a cupákos Fabio előtt? Nem, persze, hogy nem – de akkor itt is most megint leszögezem, hogy még egy 34 éves Chevanton is kurva nagy nyereség lenne, írhatunk itt levitézlett emberekről, csak könyörgöm, ne keverjük össze a Diarra-Zsivány-Bendebende-Odia-Diakite vonalat a Lanza-DelPi-Chevanton-Perea sorral… bár – ha arra gondolok, hogy az ilyen arcok 2-3 meccset bírnak itt ki (lásd a duckó kolumbánt), akkor egy csapásra mégis igaza lesz a károgóknak, és már nem is károgásnak minősül a mondandójuk, hanem realitásnak.
Ugyanazokat a köröket futom…futjuk…
Na akkor szombat. Vasgyári túra. A Szombathely kispesti vendégeskedése előtt axiómákkal jöttem, a tuti döntetlenről – nyertünk. Most ismét azt tudom mondani, ami a szokásos – a Dós ellen a szokásos kép pedig az, hogy itthon verjük őket 10-ből 9-szer, Miskolcon meg ugyanilyen arányban kikapunk, simán. Minden idény így alakul – illetve 10-ből 9. Mert ugye a tavaly tavasz… mert ugye a Sisa-ősz… Mert ugye? És ezért a mertugyé-ért képes az ember autóba pattanni és nekivágni az M3-nak, és hallgatni a srácokat a hátsó ülésről, hallgatni a sok baromságot, amin persze tele szájjal vigyorog az ember, főleg, miután Old Babar kontráz a volán mögül, hogy hogy csináljuk meg a hazai szektort… 
…idilli kép. Kár, hogy kicsit retusálom. Mert a tényleg idilli állapothoz, a Bohócnak ahhoz a bukolikus bukéjához amit én szeretek, oda nagyon kéne a csapat-érzés bennem, az, hogy tudjam, van csapatom, és mostanság ez mállik szét egyre jobban. Hol van a 2011-es ősz, a bejárati plakáthelyre kipingált játékoskarikatúráinkkal? Hol van a 2013-mas tavasz a jobbnál jobb túrákkal? Most kéthetente van egy kongó Bozsik, kéthetente pedig egy-egy félig-meddig hangulatdeficites túra, ahol lehet nézni, ahogy bekkelünk.
Nem ezt vártam én VW-től.
Vagy csak megfáradtam, mint egyszeri Dolcetti a második félidényében? Lehet kéne egy pár hét szünet, és megint frissülne a piros-fekete tartóselem?
Az a baj, hogy nem tudom a választ. És ez egy ilyen kurta-furcsa posztlezárást eredményez.
Most kérem a csapatot és mufurc edzőnket, hogy rúgjanak seggbe, hogy térjek észhez – de ez a seggberúgás nem egy idegenbeli 0:0 vagy szoros vereség… hanem egy kisebb csoda. Sokat kérek?
Címkép: popscreen.com, vasgyár: mek.oszk.hu