Speciális retrospektív sorozatunk ötödik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 5. epizódunkhoz érkezvén Kispest-történelmem első Janus-arcú évéhez lesz szerencsénk – bajnoki álmokat ígérő erősítésekkel a nyár folyamán, szép és kevésbé szép élményeket hozó UEFA meneteléssel, de alapvetően egy kiemelkedő keretű, erős csapatot mutató ősszel, majd vezetőségbeli váltást hozó téli szünettel és lassú amortizációval (2 edzőváltás, elköszönő sztárok) tavasszal. Hajtás után belekezdünk.
A ’94-es nyár ezúttal is VB-lázban telt (USA, Romario, Sztoicskov, Kenneth Anderson, Szaid el-Ovairan, Lecskov, Yekini, SiaSia, doppingos DunDiego, etc.). Mindezt jó ómennek vettem hiszen az Italia ’90 után bajnokok lettünk s az Euro’92-t követő idényben sem adtuk alább. Világverseny után bajnoki cím- szép sorminta, vártam a folytatást. Nyári mozgásaink a játékoskeretben több mint biztatóak voltak, s már az alapokkal sem volt baj hisz ’94 tavaszán Davidovics érkezése felrázta a csapatot. Igaz, az ezüst a telhetetlen drukkerek (s így szerzőnk) számára nem csillogott annyira szépen, azért mégis csak a 2. legjobb csapat stigmáját vetette ránk, sőt ha nem szerencsétlenkedünk olyan Honvédosan bizony nekünk lett volna kitalálva a ’93-’94-es arany, csak nem tudtuk leszakítani a fáról az érett gyümölcsöt…
A keretből mindenesetre 4 szép és eredményes idény után távozott Vincze Pilu. Nekem nem volt különösebb kedvencem, persze nem is volt vele bajom (hogy lett volna, ennyi góllal) így akkor még nem sírtam utána különösebben, főleg hogy (őt, illetve a Fehérvárra kölcsönadott Tóth Misi kiválása okozta csatárdeficitet pótlandó) a támadósorba érkezett egy jónak mondott újvidéki muskétás, Puhalak Antal, valamint… Na igen, valamint (fanfárok felharsannak:) Kovács Kálmán. Róla már értekeztem az 1991-92-es résznél, hogy mit jelentett akkor a hazatérése számomra, és most ugyanezt éreztem. Bár már nem ő volt a válogatott tuti kezdőékje, számomra továbbra is megmaradt A HONVÉD CSATÁRNAK. Legutóbbi hazatértekor is hintett egy kosárnyi gólt, most is ezt vártam tőle. Ráadásul utolsó kisgyermekkori sztáridolom már csak ő maradt egyedül Détári egy évvel ezelőtti, számomra hazaárulással felérő Fradi-kalandja után. (Emlékezhetünk: a derék Döme egy adag „számomra itthon csak egy magyar klub létezik, az pedig a Honvéd” jellegű nyilatkozat után 1993 nyarán a Fradinál jelentkezett edzésre és egy fél évet húzott le a zöldeknél. Indoklásánál /„a Kispest-Honvéd már nem az a klub (értsd BpHonvéd) ahonnan én eljöttem anno”, csak idei, pár héttel ezelőtti coming outja volt neccesebb Détárinak mikor közölte hogy ő bizony tévedésből lett kispester, szíve mélyén mindig is Fradista volt. Ez nem bűn, persze. Csak hát egy vörös-fekete legenda szájából hallani mindezt… Thanx, öreg. Döme nekem 8 éves korom óta a világon a kedvenc játékosom volt, nem csoda hogy Kálmánnak e nyártól a Döme spontán öngyulladásával keletkező űrt is be kellett töltenie.)
További szerzeményeink közt találjunk a bajnok Vác megbízható jobbhátvédjét, Hahn Árpádot, aki akkor igen kurrens árunak számított a hazai átigazolási piacon (mára pedig befutott golftréner lett…lifelong learning rulez), illetve az utolsó bajnoki címünkben elévülhetetlen érdemeket szerző ’93 tavaszi vészkapust, Vezér Ádámot. Végül, de nem utolsó sorban Davidovics mester még egy jugó kollégát hozott a középpályára: Zoran Milinkovics személyében. Az itt töltött fél éve alatt Milinkovics nálam az addigi kedvenc légiósommá lépett elő, zseniális szűrő volt. Játékintelligens, ám kőkemény harcos. Igazi plávi. Azóta is csak egyvalakit helyezek elé a kispesti légiósrangsorban, nicknevemre pillantva azt hiszem ez nem nagy meglepetés. Az egy éve felhozott 3 fiatalból csupán Mátyus maradt a keretben , Tóth Miska mellett Dragóner is távozott, a Sopron vitte el tőlünk, ha jól rémlik. Feltűnt a keretben azonban még egy süvölvény, aki a fent említett triónál eggyel későbbi korosztály első hírnöke, ő már bemutatkozott az előző idény végén is 1-2 meccsen, s most állandó meghívót kapott a felnőtt kerethez. A hihetetlenül tehetséges irányító neve hamarosan összeforr a klubbal, hogy évek múlva mindent leromboljon meggondolatlan viselkedésével. Ő volt Bárányos Zsolt, a „Bari”.
Összességében a keret nem gyengült, sőt, erősödött véleményem szerint. Bizakodva vártam hát a bajnoki rajtot és az amúgy is súlyosnak ígérkező, gimis felvételit és utolsó áltisis szezont hozó évet. Ellenfeleink közül Fradit úgy ítéltem meg, hogy gyengült hisz elvesztették karizmatikus edzőjüket és a Novák által hozott új játékosok (Neagoe, Czéh Laci meg egy dél amerikai csoda a védelembe…Carlos? Vérfarkas, plíz.) nem tűntek túl acélosnak, vagy amelyik igen az meg épeszűnek (lásd Kopunovics Szuperkupa-döntős kerítésmászós gólörömét élete első FTC-tétmeccsén majd zuhanását és féléves hosszra rugó sérülés-kihagyását. Grat.) A Vác tavaly is öreg volt, most is alig frissítették a keretet. A DVSC meg a Békéscsaba részéről pedig kifulladást vizionáltam. Ez csak részben jött be, viszont az idényben feltűnik a kellemetlen ellenfelek közt az Újpest ahol Garami Józsi bá „Pécs Reloaded” cím alatt futó műsorszáma több mint sikeres lesz az ősszel. Extremitásnak számított az MTK hiánya: a kék-fehérek ekkor a II. oszályban próbálkoztak. Színkombinációjukat pótlandó, a friss feljutó, első magántulajdonú hazai csapat, a Stadler viszont érdekes színfoltnak ígérkezett.
Az idényt ismét a Vác ellen kezdtük, a Bozsikban, csakúgy mint egy évvel korábban. Ám az eredmény ég és föld. A csapat úgy játszott, ahogy mindig is látni szeretem kedvenc csapatomat: a 4000 végig őrjöngő néző előtt a fővadászéknak esélyük nem volt. Vadiúj Diadora szerkónkban, a számomra azóta legendássá vált fehércsíkos- osztásokkal tagolt vörös-fekete mezcsodában az obligát Gösser hirdetéssel szétziláltuk a Vác maturus gárdáját: máig előttem van a belső szűrőkettős, a lobogó fekete hajú Forrai Rambó és Milinkovics duója, akik mellett Pisont és Illés keni a fazont, elöl pedig Sallói oldalán a jó öreg Kálmi rögvest egy mesterhármassal köszön be (Béla hinti a 4.-et). Nem gyenge indítás! EZ IGEN! Hegyi Iván ha akkor Honvédos lett volna, mondta volna: „hát igen….ezúttal Kispesten működik a Nagy Színház” (vagy inkább visszasírta volna Puskásékat, hehe). Brockhauser-Hahn, Bánfi, Mátyus-Forrai, Pisont, Milinkovics (Csehi T.), Illés, Duró- Sallói (Hamar), Kovács K. a győzők névsora. A 4-es szám bejött a csapatnak, mert az UEFA-kupa selejtezőkörében a Magyarországon tétmeccsen akkor először járó kisinyovi Zimbrut is ennyivel küldjük vissza a Kárpátok mögé. Szegény bölények nem bírtak két karmesterünkkel, Pisont és Illés mellett a 4. gólt Hamar „Emszí” vállalta. A visszavágó formalitássá silányult, szerencsére.
A bajnokságban némi torpanás következett. A Vác után Csepelen a Kordaxot is reguláztuk (kezdtem nem érteni hogy a korzós öregek miért is mumusozzák a szigeti csapatot), ám ezt követően otthon Pécs és idegenben a Vasas is gondot okozott, 1—1 pont a jussunk, noha az utóbbi meccsen Kálmánunk ismét dupláz (a Vasasból eredményes a kiesett MTK-tól menekült Jován). Még jó, hogy a Sopron ellen jön a 3 pont, ami azért javította a szájízt é a ráhangolódást az első UEFA-körre. Közben Sallói Pista kiszáll, a Beitar Jeruzsálem hívását fogadja el, és indul el az izraeli legendává válás útján. Nem váltotta meg nálunk a világot, de nem tagadom: azért hiányzott a keretből egy pár gólja…Szóval UEFA – első rundó.
Ahol az enschede-i Twenté-t hozta utunkba a sors. Holland csapat, dobogós volt az előző idényben, ide csoda kéne, azt meg a Samp óta nem láttam, szomorkodtam és a haveri kör sem csattant ki az optimizmustól. A szerdai vagy csütörtöki kupanapon mindenesetre már az esti TS kezdete előtt 10 perccel a TV előtt tipródtam, várva a valószínűleg lesújtó híreket. Mennyit kapunk? Hát egyet, jött meg a válasz Gulyás Lászlótól, ám az is hamar kiderült: 4-et vertünk a tulipánhagymásoknak odakinn! Hamar gólja mellett a remek formát futó Kovax Kálmi is tolt egy laza mesterhármast, az összefoglalót nézve, ahol fehér vendégmezünkben szétziláljuk a Twente védelmét, extázisba kerültem. Álljon hát itt mementóul utolsó igazán nagy nemzetközi diadalunk kiharcolóinak névsora: Brockhauser- Bánfi, Szabados, Hahn, Mátyus- Forrai (Plókai A.), Illés, Milinkovics, Csehi T.- Orosz (Hamar), Kovács K.. Azért a 4 védő és a szűrőemberekkel telenyomott középpálya arról árulkodik hogy itt kontrákra nyomulhattunk erőteljesen, még jó hogy Illés helyett nem Durcit jelölte kezdőbe a szerb trénerünk : ).
Ilyen előjelek után a tavalyinál harmatosabbnak tűnő Fradi elleni előtt a Davidovics alatti viszonylag bátrabb játékunk (kivéve az MK döntő) miatt optimista voltam, de minek. 3:2 a vége, de igazán közel nem voltunk a pontszerzéshez. Emlékszem tehetetlen dühömben szegény Knézy Jenőt szidtam a TV előtt aki ordított, mint a sakál minden zöld gólnál, nálunk pedig még Duró korszakos 16-os saroktól megeresztett heggesztésénél is higgadtan közölte, kijelentő hangsúllyal: gól. Azóta már rengeteg pletykát hallotam, hogy Jenő kiért is szorított privátim, sokan a Fradit mondják, ez a meccs ezt akár alá is támaszthatta. Nem mintha számítana is valamit.
Kellett, nagyon kellett a soron következő két lélekemelő győzelem. A parmalat elleni hétközin végre Puhalak is bemuatkozott a vörös fényújságunkon, 3:1-re nyertünk a későbbi söprögetőnk, Lőrinc Antal kiállítását is hozó meccsen. A hétvégén a Stadlert oktattuk, itt Béla rázta meg a gólfát (2:0). Következhetett az UEFA visszavágó.
A meccs napján akadályversenyünk volt a sulival, modorosan önmagukat alázó tanerőkkel a ellenőrzési pontoknál a ma már csövicentrummá züllött Kiserdőben. Az utolsó állomás előtt egy megfáradt vakondok is emelte az esemény fényét aki úgy feküdt el túrása tetején mint anno Gulyás kapus Vialli 2. góljánál Genovában. Reméltem hogy ez nem rossz ómen az este előtt. Azért arra nem számítottam, ami ott következett. Majdnem sikerült kiesni. A hollandok minden mindegy alapon támadtak és szépen sorban elkezdték ledogozni a hátrányt. Ha nincs Illés flegma 11-ese (amit akkori, az utolsó 2 hónapban felvett szokása szerint középmagasan emelt a kapu közepébe az elmozduló kapus helyére), bizony baj lehetett volna. Így jöhetett a 2. kör.
A 2. kör, ahol a Bayer Leverkusen, egy színtestvér-klub várt ránk. Schuster, Völler, Ulf Kirsten, a román Lupescu, az amerikai Tom Dooley. Nem rossz csapat. Edzőjük, az ordenárén kőbunkó Dragoszlav Sztepanovics mindenesetre kapcsiból letyúkketrecezte a Bozsikot az első itteni edzésükkor. 7000 szurkoló előtt került aztán sor a szájkarate után a tényleges mérkőzésre, ahol mindkét félidőben 1-1 német gólt benyelve engedelmesen ülünk fel a germánok által alánktolt szopórollerre. A 2. góljukat Paulo Sergio, a VB-keretből épphogy kimaradó későbbi Bayernes kedvencem szerzi. Ekkor még azzal vigasztaltuk magunkat hogy a Fradi viszont hatot kapott Portóban, húztuk is ezzel Gábor bát, a technika- és fizikatanárunkat aki országos nagy arc volt csak egy születési defektus miatt fradista. A visszavágón aztán sajna minket is helyére tett a Leverkusen, 5 gombócot oktrojálva be Brockhauser hálójába– ezután már Gábor bácsi somolygott felénk a szünetben, főleg miután a Fradi itthon legyőzte a Portót 2:0-ra. Na majd jövőre- fogadkoztunk. Ki gondolta még akkor hogy az elkövetkező 15 évben nem nagyon lesz nemzetközi szinten mutogani való csapatunk Kispesten…
Közben itthon a bajnokságban egy jobb szakasz (5:1 a Zete ellen Puhalak duplával, 3:2-es siker a Szőnyi úton ahol a meccs érdekessége, hogy az 5 gólon csupa azóta edzővé átvedlett arc osztozott. Sorban: Urbányi Bepassz Pista, Farkas „Pinyő örökös pályaedzője” Józsi, illetve Kovács Kálmán, Durci- szegény, trénerségéhez borzalmas emlékek társulnak, + Pisont „Vecsés” Pista), melynek végén rangadót is hozunk a félig ködlepte Bozsikban a ’csaba ellen. Itt Zoran Milinkovics is betalál 16-ról. Nagyon örültem neki, járt neki a gól a remek féléves teljesítményért. Újpesten, a másik lila gárda ellen már sima vereség jön, Garami fiai, akik extázisban tolták végig az őszt, minket is begyűrnek. Leverkusenből hazatérve pedig a Bozsikban a Mágus porlaszt az orrunk alá, egy jó záptojásszagút. Ezúttal Miriutának hívják azt a kopasz irritátort aki előkerül a mágusi varázssityak „az aktuális román szajré” szekciójából. Volt itt már Pena, volt Popescu, most meg ezt a Vasile gyereket fedezte fel az öreg. Első gólját még kiegyenlíti Béla, ám a tar „Laci” másodjára is betalál és gúnyosan integet felénk a tribünre. Hosszú évek óta az első olyan bajnokim volt otthon ahol vereségünket kellett végigéznem. Nem baj, legalább elkezdtem szokni, kellett is a következő évek előtt. A következő hazain aztán a tavaly is gondokat okozó Cívis Expressz is dudálva zúg keresztül a Bozsikon, Sándor Totó masiniszta vezetésével (0:1). A szezon végére egy Csepel elleni karcos MK tovább osonkodás és egy mészárlás az újonc Nagykanizsa otthonában jelent némi szépségtapaszt. Mi van veletek srácok? Sok meglepő vereséget hozott az ősz, hol van a kiegyensúlyozott múlt tavaszi szezonzárás? Ha tudunk 4-eseket, 5-ösöket gurítani (a két Zala megyei NB1-es alakulat mellett ennyit kapott a Vác, a Zimbru és a Twente is), mi ez a szerencsétlenkedés az itthoni ellenlábasok ellen? No mindegy, egy nyugodt tél jó felkészüléssel majd helyrerak mindent.
Hát a tél minden volt csak nyugodt nem. A hirtelen honvágy gyötörte DeVries kioldalazott a klubból, nem függetlenül a lassan feltáruló botránytól a Taurus pálya elsíbolása kapcsán. Bálint László (klubmenedzser? Általános management vátesz? Mi a franc volt ő itt tulajdonképp?) talpa alatt is kezdett forró lenni a talaj, ő is zászlót bontott Kozma Mihály klubigazgatót hagyva egyedül a süllyedő hajón, ahova közben új kapitány érkezett. Az egykori játékos legenda, olimpiai bajnok Komora Imre, akit a ’80-as évek aranyszériájának egyik kovácsaként tiszteltek Kispesten. Imre bá nem szarral gurigázott, rögvest be is abászkodott a klubigazgatói székbe, az onnan kipenderített Kozma meg a kispadot kapta meg.
Az új klubvezér dörgő hangon azt is bejelentette: itten vége ám a pazarlásnak, komoly fizetéscsökkentések lesznek a tavaszi szezon után. Persze mindez borítékolta a keret rövidesen bekövetkező átalakulását… A nagy elvándorlásig még ugyan fél év lauf hátra volt, már ekkor távozott Zoran Milinkovics, aki a felrémlő pénztelenség réme elől postafordultával a Felkelő Nap Országába igazolt. NAGYON NAGY KÁR VOLT ÉRTE, az NB1 legjobb védekező-középpályása volt ekkor. Az elzárt pénzcsap miatt igazolásaink is szolidabbak lettek: Csikós Lajos játékjogáért a Betka MÁV DAC csapatának valószínűsíthetően nem fizettünk milliókat, mellette pedig Kozma 4 tehetséget hozott fel a felnőtt kerethez: Gabala Krisztián, Kovács Béla, Hungler Gábor és Kabát Péter (bizony, ő, a későbbi bódébontó Warrior) is csatlakozott a már fél éve itt edződő Barihoz. Szurkolónk közül többen örültek is a fiataloknak, én is úgy gondolkodtam: legalább oldódik valamelyest a ránk aggatott zsoldoscsapat jelző. Ha akkor tudom, hogy sztárjainkat fél éven belül elveszítjük és maradnak csak a fiatalok, talán nem örvendezek ennyire a fejleményeknek.
Sorozatunkban ez a tavasz az első igazán olyan időszak, ahol a „Hornby-fikcsi” ténylegesen beüt. A Fever Pitch regényével (=Fociláz) méltán világhírűvé váló Nick környvének ugye alaptézise, hogy az író végig próbál (sikerrel) párhuzamot vonni saját élete alakulása és szeretett Arsenalja teljesítménye között. Nos, bár ekkoriban még azt se tudtam ki az a Hornby, a párhuzam nálam is betalált: a gimis felvételi sikere után az utolsó félévet úgy nyomtuk le a Pannónia általános iskola ódon falai között hogy tudtuk, hamarosan valami véget ér. Nem mondom hogy az akkori osztályomba jártak a világ legjobb arcai, sőt…. – mégis meghatározó élmények és penetráns röhögések, barmulások kötődnek az időszakhoz, 8 év az 8 év. Így kissé nyomott lett az utolsó 5 hónap a fölöttünk lebegő „ez az epizód lezárul az életetekben” hangulattal (hogy visszasüppedjek írás közben az akkori érzésekhez, gyorsan be is tettem a posztíráshoz akkori No1. kedvenc bandám, a Guns sok vitát kiváltó Spaghetti albumát. Hm. Még mindig üt.). Szóval elmúlás-érzés emitt és amott, a Bozsikban is. Tavasszal már mindenki kész tényként kezelte, hogy a keret jelentősen változik nyáron, az igazi ászok valószínűleg távoznak, nekünk meg maradnak a fiatalok akiknek a beépítésén előbb Kozma, majd Török Peti fáradoztak illetve azok az olcsóbb arcok akik majd jönnének. Fura volt így nézni a csapatot, Illéséket, Hamart, azaz legkelendőbb csillagainkat, tudva, hogy fél lábbal már jövendőbeli csapataiknál állomásoznak. Nem volt ez egy jó tavasz, be kell vallanom. Nem szeretem az ideiglenes szitukat és ezekből kaptam dögivel 1995 első felében…
Vissza hát a tényekre. Közepesen sikerült felkészülési hónapok után Kozma Mihállyal Vácott ugrottunk neki az idénynek. Gabala kezdő, nem túl meggyőző, Forrai váltja, Bárányos csere. A csapat viszont jól nyomja, 3:1 ide, a bajnok oda-vissza verve. Persze ez már egy megfáradt Samsung volt szó se róla, mégis bíztatóan hatott a nyitány. A folytatás hazai csepeli remije és a pécsi vereség már kevésbé, még akkor is ha a Mecsekalján ekkor 2 hónapig úgy tűnt: nagy csapat épül, a Mechelenből hazahozott Eszenyi Dénessel, Fatusi Babatündével, illetve egykor szebb napokat látott válogatottakkal mint a sógoréktól Richard Niederbacher, vagy… vagy a lengyel irányítócsászár, Robert Warzycha, az akkoriban a Panában szárnyaló Kryztof bátyja. Őt hamarosan Kispesten csodálhatjuk, az ömlengéseim arra az epizódra hagyom… Kozmával szemben a türelem végül a Parmalat elleni, egy ismeretlen szerb csatár, Kuntics szárnyalást hozó 1:4 után fogyott el. Ez az esemény amúgy a télen igazolt, igazából csak a korábbi klubigazgató által favorizált Csikós Lajos kezdőcsapattóli búcsúját is jelenti. Nem volt nagy kár a kollegáért, szerintem ma se találok olyan vörös-fekete drukkert aki értette a leigazolását és folyamatos nyomatását szegénynek…nem volt NB1-es szint. Persze ha akkor tudjuk, milyen labdaművészek várnak még ránk a jövőben Cipf Zolitól Csőke Geriig…egy rossz szót nem szólunk a győri MÁV DAC-tól hozott spílerre. (A történeti hűség kedvéért: a kozmai buktasorozatban volt egy Sopron elleni Mátyus öngólos vereség + menetrend szerinti Fradi elleni önalázás a Népstadiban ezúttal fordulatos meccsen, 3:4).
Kozma utódjának Komora Imre bá egykori sameszát, az Olympiakosznál pályaedzőként a keze alá dolgozó, szintén vasi gyökerekkel bíró Török Pétert szemelte ki. Török legendás drapp-barna kockás zakójában először a Fradi elleni MK meccsen ült a padunkon, Hunglert, Barit és Kovács Bélát rögvest a kezdőbe teleportálva (bosszankodtam is, hogy a nagy fiatalítással eleve feladjuk a párharcot, de aztán rá kellett jönnöm, hogy lassan elfogyott a kispad). A meccs végül 2:2-t hozott, Kovács Kálmi óriási alakításával, aki egy szabálytalansága (és 2. sárgája után) sérülést mímelve fetrengett így nem látta a piros kártya felmutatását (nem akarta látni). Miután délcegen visszakéredzkedett és be is futott a pályára ápolás után, a meccsen egyébként brutálisan elfogult ordas nagy zöld naphemüt a fejére Technokollal felragasztó Varga Sándor játékvezetőt az őrületbe kergetve. Varga nem először vezetett nekünk botrányosan, hiába, az ősz halántékú sípmesterekkel valahogy sose jöttünk ki jól, elég csupán a ’90-es évek végi valamelyik hétközi meccset felidéznem, ahol a melegítő játékvezető hármast a „Tóth Vencel a deres k…. anyádat, egyszer legyél becsületes Kispesten” örökbecsű fogadta egy borízű hang korzón üldögélő tulajdonosa szájából… A visszavágón aztán a Fradi hamar elintézett minket 3:1, ebben a szakaszban már Vezért (sőt későbbi bajnokikon Rottot) védette Török, hiszen Brocki jövője is bizonytalanná vált. Kezdett elmenni a kedvem a szezontól: mi értelme van ezt így lejátszani, ha a fél csapatunk már gondolatban máshol van mi meg nem játszatjuk őket…
Egy utolsó szárnyalása azért még volt a főnixnek, a ’90-es évek eleji „nagy Kispest” az ősi ellenlábas UTE elleni gálával búcsúzott saját nagy időszakától. A Vezér-Plókai A., Bánfi, Mátyus- Stefanov, Bárányos (Csikós), Hahn, Illés, Gabala- Orosz, Kovács K. összeállítású csapat 4:0-val mosta le 8000 néző előtt az idény meglepetéscsapatát, itt a Garami faktor se segíthetett, Kálmán ismét 3-szor volt eredményes, sőt egyszer Béla is büntetett. A szezont végül egy győri iksz és egy cívisvárosi szopola után otthon a Nagykanizsa elleni szokásos zárófordulós fiestával fejeztük be, de azért ez már nem az a fesztelen ünnepi hangulat volt, mint az elmúlt években. A csapatban több fiatal tehetség kapott megint lehetőséget, így a szezon végére stabil kezdővé előléptetett Bárányos, illetve a később Békéscsabán és Tiszakécskén karriert csináló Bujáki (Gálhdi alatt fél évre még visszatér hogy ne játsszon), az azóta eltűnt Tóth János, vagy Czipper Zsolt akiből pedig Bohócliga Zváj legenda lett Vecsésen. Oszt ennyi. Véget ért a szezon, amit már nagyon nem bántam mert a vége nagyon kínszenvedős volt. Fura melankóliában ballagtam haza a stadionból, még villamosra se szálltam hogy a Wekerléig tartó 35 perces séta során tudjak kicsit gondolkozni, számot vetni az élet és a foci nagy dolgaival, arról, hogy mit hoz a jövő.
Az idény alapcsapata, kb.:
Brockhauser- Hahn, Bánfi, Mátyus- Forrai, Milinkovics (Csikós, Csehi T.), Duró, Illés, Pisont (Stefanov)- Kovács K., Orosz (Hamar).
Pályára lépett még a tavaszi jövőorientált kapuspróbálgatása során Vezér Ádi és Rott, a védelemben Szabados, Plókai Atti és a fiatal Hungler, nem megfeledkezve az eredetileg védő Csikósról. A középpályán Bárányos a tavasz végére tuti kezdő lett készülve a sztárok távozására, mellette Kovács Béla és Gabala is kipróbálhatta magát a felnőtteknél. A csatárszekcióban az idény elején Sallói is emelte az idény fényét,a szerb csatár Puhalak pedig megragadt amolyan kispesti Padovano (értsd: gólerős csere) szintjén. Az idény meghatározó teljesítményei közé tartozik Mátyus fiatal kora ellenére egyenletes és jó játéka, a legjobb légiósaink között jegyezhető Milinkovics tanári őszi idénye, Kovács Kálmán menetrendszerű alibizései közötti 2-3 meccsenként gólszórásai és a két irányító, Pisont és Illés szép megoldásai, kreativitása. Mindannyian hiányozni fognak. Az eltékozolt tavaszunk és a töketlenkedős őszünk számomra azért is különösen fájó, mert ez a csapat , az őszi keretet tekintve az 1990-91-es után vagy azzal együtt az általam látott legjobb, legerősebb kispesti keret volt, állítom. Ha nincs a félévi anyagi megroppanás és a tavaszi kreténkedés a jövőnkről, Davidoviccsal és nyugodt háttérrel itt meg kellett volna legyen a bajnoki cím vagy legalábbis a hajszálon múló ezüst… A keret jobb volt az Újpestnél vagy a Fradinál, csak ott nyugodt háttér és remek edzői teljesítmények voltak, míg itt mindkét faktor erősen véleményes volt az év során.
Visszavonhatatlanul lezárult hát egy korszak a csapat, de az én életemben is. Véget ért az igazi gyerekkor, az áltisis évek, és véget ért a Kispest-Honvéd kvázi regnálása (a ’80-as években még hegemón, a ’90-esekben inkább oligopol uralkodása) a magyar focin. Az idény végén Illést és Hamart elvitte az MTK, Orosz a BVSC-hez igazolt, akik mellé megszerezték Vincze Pilut is. Duró, Brockhauser, Stefanov, Szabados és Bánfi is bejelentették távozási szándékukat és Pisont + Kálmi felől sem érkeztek bíztató hírek. A fenti képsorra pillantva bizony látható, hogy válogatottjaink sora vette kalapját. Komora kőkemény kijelentései a fizucsökkentésről elsőre nem is votak unszimpik, én is úgy voltam vele: ha ezek az arcok csak a pénz miatt voltak itt, jöjjenek helyettük igazi szív-emberek akik megdöglenek a mezünkért… később rájöttem hogy ez nem egészen így működik és az NB1-ben a szegény, de szimpi rokon szerepköre csak ideig-óráig felemelő. Jönnek hát a szűk esztendők a következő epizódokban, igaz 1995-96-ban még egy utolsót rúg a klub a trófeagyűjtés terén, sokunk életének egyik legizgalmasabb idényét hozva el egy tényleg szerethető csapattal – de erről majd legközelebb.
A fotók forrása: golfoktato.hu; magyarhirlap.hu; honvedfc.hu.