Címke: Bárányos

Legfájóbb emlékű idényemhez érkezett visszatekintő sorozatunk a mai epizóddal: 2002-03 súlyos hónapjai kerülnek megelevenítésre a következő percekben. Honvédszurkolóságom ebben az évben volt a legnagyobb veszélyben, először 2002 decemberében, majd 2003 május-júniusában, ám ugyan ez a rész még szomorúan zárul, a folytatás a klub és az én Kispest-rajongásom szempontjából is feltámadást hoz. Lássuk tehát a vészkorszak történéseit, Fitostól Patrascun át Szuriig, centerpályán koncertező Lagzi Lajcsitól Hősök terei szpartakiádot álmodó Schobert Norbertig, méltán elfeledett Laczkó Árpádtól a “feledhetetlen munkabírású” Zombori Zalánig. Csak erős idegzetűeknek!

A posztot Babar barátomnak ajánlom, aki saját bevallása szerint ettől az évtől kezdett kijárni a Szentélybe és akivel a posztokban már sokszor megidézett meccsnéző társak közül az egyik legjobban tudunk együtt kuncogni a pálya szélén a Bohócliga bornírtságain.

Nehéz írni erről a szezonról, sőt azt kell mondjam, az eddigi legnehezebb epizódhoz érkeztem el szériánk során. 2002-03 idénye máig fájó emlék sokunk szívében, ez lett az a szezon, amelynek során az 1995 januárjában meginduló, eleinte alig, később egyre jobban érzékelhető erodálódás a lejtőn való fék nélküli száguldássá transzformálódott, ami csak akkor állhat meg, ha elérjük a gödör alját. 2003 májusában elértük.

Már az előző fejezetünkben jeleztük: elkeserítő volt látni, hogy a 2000-01 során elért partikuláris eredmények (vagy inkább eredményecskék) hogy hullanak szét egy év alatt, hogy épül le a markáns gerincű keret, a hosszabb távú(nak tűnő) gondolkodást hogy váltja fel az ad hoc intézkedések sora. Három edzőnk volt egy év alatt, se Glázer nem fejezte be, se Détári nem fejezhette be azt, amit elkezdett építeni. Igen, Détári sem, ugyanis a Zalgiris elleni Intertotó-párosmeccset követően a Konczék mellett egyre nagyobb tulajdonrészhez jutó olasz húsgyáros, Piero Pini valamin összekülönbözött a szőke ex-ikonnal (ismerve a két ember természetének nehézségét, ezen talán kár is meglepődni). A presidente ekkor varázskalapjából (pontosabban valamelyik ificsapatunk éléről) előrántott egy másik ex- Bp. Honvéd-középpályást a dicső ’80-asokból, Fitos Józsefet, aki amellett, hogy a verebesjózsefi nyári kispad-dresscode elsőszámú hazai hagyományőrzője volt, sok mindent még nem tett le a Bohóciga asztalára.

Még nyugtalanítóbbnak tetszett a játékoskeretben zajló változások summázata. A 2002 tavaszi záráshoz képest egy sereg arc kérte ki (vagy kapta meg) munkakönyvét a Bozsik-stadion portáján. Természetesen egy Kiss Péterért, egy Lászkáért, Liptákért vagy épp Pasicsért, Lázárért nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, viszont az NB1-es szinten meghatározó játékosnak számító Füzi Krisztián, a második kispesti korszakában nyújtott halovány teljesítménye ellenére fontos láncszem Kovács Béla, a megbízható Lőrinc tanár úr (aki a védelem közepében hagyott űrt), esetleg Udvarácz, már fájóbb veszteség volt. Még inkább annak minősült az elmúlt években ténylegesen befutó két saját nevelés, Pintér Zoltán (ő Sopronba távozott), illetve az urban legend szerint akaratán kívül Győrbe transzportált Németh Norbert. Utóbbiért nekem is nagyon fájt a szívem. A csatársorból Sasu évek óta datálódó éktársa, Faresz a bajnok Zetéhez igazolt, hogy BL-selejtezőn villoghasson a kiesési rangadók helyett. Érthető… Egy komplett kezdő távozott tehát, maradt Dubecz, aki úgy festett, tőlünk megy nyugdíjba, a két román védőcsoda, Dulca és Batrinu, a használható Balint és elöl Sasu. No meg a tavasszal a beérés útján meginduló Sanyika. Melléjük mindössze két játékost sikerült igazolni. Laczkó Endre Erdélyből érkezett, hogy a Piri vagy épp Calin által ápolt balszeles tradíciókat folytassa a XIX. kerületi sorompón túl. Egyik elődje, Piroska Attila pedig fél éves Megyeri úti kitérő után tért haza, rá szükség is volt ebben a keretben, mint egy falat kenyérre – irányítóként természetesen. A többi lukat a koszlott és hámló, meglehetősen üreges falon saját nevelésekből kevert habarccsal tervezte befoltozni a szakvezetés, így fölkerült az első csapathoz a fakóból Mészáros Attila, Takács Zoli, Vadócz Krisz, Kardos és Vass, míg az előző idényekben már próbálgatott Pandur és a Marcaliból visszarendelt Kozarek is menetfelszerelést húzhatott a Honvédseregben.

Aki olvas minket és ismeri a posztjaimat, kb. tudja, hogy óriási nagy pesszimista arc vagyok – hát ez előtt a szezon előtt tuti kiesést jósoltam magunknak. Így tett év eleji elemzésében a Sportlap is, ami, a többi klub és a mi összeállításunkat elnézve nem csoda. Az egyik friss feljutó, a Siófok pl. helyre kis stabil NB1-s anyagot rakott össze (Usvattal, Csordással például), ehhez képest a miénk sehol nem volt. A másik újonc, a Békéscsaba tűnt „méltó ellenfélnek” s mint látni fogjuk, velük ment is a versenyfutás egészen a célig. Sajnos a szalagot előttünk szakítják majd át a lila mezesek.

Az első forduló előtt, mikor is a Zetét fogadtuk, kimenni sem volt kedvem. Egyszerűen féltem a szezontól, nem volt erőm egy újabb kiesés elleni, elhúzódó utóvédharcoktól tarkított idényhez. Ehhez képest a TV előtt aztán megbántam mindent. A megfiatalított, szegényházi kiscsapattá vedlett Honvédunk az első félidőben 35 percen át lefocizta a vendégeket, a regnáló bajnokot. Előbb Torghelle, majd Hercegfalvi passzából Sasu vert remek találatot Ilics hálójába. Sajna 45 perc elteltével mégis 2:2-t mutatott a vörös villanyóra, a Dubecz-cel kiegészített havasalföldi-erdélyi védelem gyengusz teljesítménye miatt. A második félidőben aztán úgy emlékszem, vezetett a Zete, de akkor jött Sanyika apoteózisa. A korábban csak szidalmazott, ám tavasszal már oroszlánkörmöket mutogató támadó egy indítást a 16-oson belül átvett, majd „megesernyőztette” a rárontó Urbánt, aki olyan hévvel rombolt Sanyika felé, mintha TV-székházat vizionálna vörösesszőke csatárunk helyébe. A borostás, ködbe borult szemű, leendő LúzerFC edző 1-2 szekundum erejéig azt se tudta, hogy merre hány méter… Míg Floresz barátunk forgolódott a tengelye körül, addig Sándor a lefelé hulló labdát teketóriázás nélkül a Zete-cerberus kapujába vágta. Zseniális jelenet volt, én pedig mélységesen elszégyelltem magam hogy nem bíztam a csapatban és otthon maradva cserben hagytam a srácokat… Név szerint őket: Tóth J.-Téger, Batrinu, Dubecz, Dulca- Hercegfalvi (Mészáros), Babos, Piroska (Borgulya), Laczkó (Takács Z.) – Torghelle, Sasu.

Jöhetett a Fradi, az Üllőin, és persze a nagy remények, ha már a bajnokot is sikerült majdnem elkapni. Nos, ehelyett a kijózanító pofonok sora, melyet e bajnokságban oly bőkezűen mért ránk a sors, megkezdődött. 4:0-ra kaptunk ki a Népligeti metrómegálló tőszomszédságában, egy nadrágjába zrityózott társulattal, nem csoda, hogy a nem halvérűként ismert Fitos majd eldurrant a meccset követően. Mondjuk, ha nem feltartott kézzel megyünk ki Geráék ellen, akkor is valószínűsíthetően oboa a vége, de abban igaza volt az edzőnek, hogy a támadó ellenség előtt azért előzékenyen nem kéne kinyitni a várkaput és még ruhatári bónuszokat is osztogatni betóduló janicsároknak.

A következő hetekben sajnos a Zete elleni dicső nyitány elhalványult, két hazai meccsünkön csak 1 pont a jussunk, a Sió nyer Kispesten és a Vidi elleni 0:0 sem segít rajtunk sokat. Ha nem megy a kezdőcsapatnak, nincs minőségi csere, a fiatal Mészi, Taki vagy épp a haloványka Kozarek nem dobnak sokat a csapat szekerén. Öcsém énekkaros haverja a gimijükből, aki sokáig Kispesten kapuskodott, beszélt ugyan egy srácról, akit szintén akkoriban hoztunk fel az első csapathoz, és akivel ő még együtt focizott, valami Vadócz, a srác állítólag söprögető még szűrőközéppályás és kiemelkedik a korosztályából. Biztos így van, csak valamiért nem játszatjuk… Megyünk tovább, Viharsarok, az újonc berámol nekünk egy négyest, Pini meg közli, hogy Fitosnak ennyi volt, új edzőt kapunk.

Ioan Patrascu az új befutó, hogy őt meg honnan varázsoltuk elő, rejtély, én még a Kiskőrös meg Stadler időkből emlékszem rá, utána főleg a magyar másodosztályban tevékenykedett a román mester. Na, ő rögvest csereként bemutatkoztatta Vadit, az eredmény egyébként 1:1 a Matáv ellen. Vállalható kezdés. A folytatás is az, győzelem Dunaújvárosban, Sanyi, Hfalvi és Piroska találataival. Ne feledjük, ez még nem az atomjaira hulló Dunaferr, mint majd a tavasszal, szóval ez egy szép győzelem volt. Sajna a pozitív(nak tűnő) eredmények jelenléte kérészéletű! Remek meccsen, helyenként jó játékkal, nagyot küzdve és óriási Dorel Balint góllal 3:5 otthon az MTK ellen. Mit ér persze a jó játék, ha lassan de biztosan szakadunk le a sorozatos vereségek miatt a tabellán? Nyilván az Újpest sem kegyelmez a következő fordulóban, Piroska hiába lő akciógólt, sovány bosszú ez az ő nélkülözéséről döntő lilák ellen, 4:2 a vége, oda.

A klubvezetés is érzi, valamit tenni kell. DVSC elleni hazai meccsünket majd’ egy hétig hirdetik kiplakátolva szerte Dél-Pesten, ingyenes oktobriális, virsli, sör berkaperkelt, veteránok. No, gondoltam, ehhez é is hozzáteszem a magam kontribúcióját, és a „hozz magaddal még egy embert” mozgalom zászlaja alatt 2 egyetemi, még „Bozsik-szűz” csoporttársat ráncigáltam ki a Szentélybe, s ha ehhez hozzávesszük, hogy tesóm is hozott két gimis arcot magával, akkor kijelenthetjük, hogy akkoriban még mi is toltuk becsülettel családilag a Hantára ma is jellemző „Bozsik-stadiont mindenkinek” voluntarista rendezvényszervezői programot. És ami elképesztő, mai fejjel visszagondolva, mind a 15-20 arcnak akiket valaha kiinvitáltam, tetszett az élmény, nem egy (ha nem is rendszeres, de) visszajáró vendég lett közülük. Nem Honvédosként… Szóval mentünk vagy 6-an, 8-an, mert kijött a Doki barátom is Wekerléről, hát minden hangra szükség volt. A stadionban tényleg őszi majális-hangulat fogadott minket: folyt a sör („jó” Ászok, brrrr) és a virsli. No igen, virsli, és folyt. Ugyanis ha az ember beleharapott a csodás húsipari termékbe, a mindenféle hentesisztikai mellékanyagok likvid halmazállapotú konglomerátuma csapódott elő a műbélből. Egyik közismert fotós kollegánk máig állítja, hogy miután hazavitt egy ilyen förmedvényt, a macskája is fintorogva hagyta ott a gasztronómiai remeket. Ma is emlékszem a megkapó képre, mikor hazafele a meccsről a klubház előtt haladtunk el, s a füves placc úszott az eldobált virslikölteményekben. Maga a meccs a cateringhez hasonlóan trére sikerült, hiába a régen látott 4000 fős tömeg (hihetetlen arcokkal, én pl. a postásunkat, a jó 50-es Józsi bát ismertem föl a korzón, őt mindig csak a postásbringán láttam addigi 20 évem során, most itt az Esernyős és egy másik ordítóautomata között, kezében a virsli-sör kombóval legalább olyan meglepő képet nyújtott, mint mondjuk Gera Zoltán tenné azt Erwin Koeman zártkörű birthdayparty-ján). Lényeg a lényeg, tré meccs, végig futunk az eredmény után, s az egy szem Piri gól kevés a 3 DVSC találat mellett az üdvösséghez.

A következő heti győri szopola (1:3) érdekessége, hogy 4 év elteltével és egy gyalázatos Fradi-kitérő után ismét a mi mezünkben fut ki magyar futballpályára Bárányos Zsolt. Nekem is voltak fenntartásaim az egykori kedvenc személyével kapcsolatban, Fradi-kalandja és fura nyilatkozatai Détári II-vé züllesztették akkor a szememben az egykori favoritot. Most viszont nem volt apelláta, kellett a karmester, Piroska sem volt csúcsformában, viszont ő így középről kimehetett eredeti pozíciójába a felejtős Laczkó helyére. (Akkor még nem esett le, hogy Bari korántsem klasszikus karmester, mellé kellene még egy típusos irányító a la Warzycha / Zelenka, és így korlátosan lesz hasznos – ami majd be is bizonyosodik, főleg tavasszal). Mindenesetre Győr után Zalában is beszedünk egy középsúlyos pofont, így hiába osonkodunk tovább Szentesen az MK-ban, a bajnoki helyzetünk egyre nehezebb! Utóbbi meccsen már Gujdár a mb. edző, hogy a hétvégi, siófoki jelenésünkkor már az örök beugró, Old Szuri irányítsa a csapatot! Micsoda kavalkád!

Ha baj van, és be kell ugrani, s történetesen a Siófok ellen, és ezt Szurgent teszi meg, a győzelem tuti – mondhatnánk, ha hinnénk a babonának, és itt hihettünk is. Bravúrgyőzelmet hozott hát az őszi balatoni szellő, a Tóth J.- Balint, Dulca, Batrinu, Pandur-Babos Á., Dubecz, Bárányos, Takács Z.-Borgulya (Hercegfalvi), Torghelle összeállítású Kispestünk Bari és Hercegfalvi góljaival diadalmaskodott. Utólag mondhatjuk: a tékozló fiúk napja volt ez…

Sikerünket egy fehérvári koki követi (0:2), hogy aztán otthon a Békéscsabát csapjuk meg (Bari, Sasu, 2:0). Itt az idény kezdett kísértetiesen emlékeztetni az 1997-98-as őszre, ahol Komora beugrása után váltogatták egymást a nyögvenyelős hazai sikerek a sima vereségekkel. A zárás, csakúgy, mint akkor, ezúttal is csúfra sikerül: kizúgás a kupából hazai pályán, majd 4:2-es vereség Matáviában, végül egy elmaradt meccs pótlása a Bozsikban. Utóbbin a Fradi szoros meccsen győz 2:1-re. Nem tudok nem ordenáré lenni: K*RVA NEHÉZ TAVASZ VÁRT RÁNK!

A téli szünetben aztán folytatódtak az 1997-98 fordulóját idéző párhuzamok. Ami új elem volt, az az, hogy a vezetésben a Pini alkotta többség mellé beérkezett egy komolynak tetsző ellensúly. A deutschi sportkormányzat alatt meghurcolt, akkoriban igen szimpatik Kovács Attila ex-MLSZ elnök jelentkezett be Kispestre, hogy „Csapatot mentenék”. Ennek első lépése Szuri ismételt tartalékosnak való visszahelyezése volt, és egy új edző megtalálása. Suttogtak Gálhidi Györgyről (akiről akkor még a ’98-’99-es rossz emlékek miatt nem voltam túl jó véleménnyel), Détári comebackről, Bicskei Berci báról (lett volna benne ráció, őskispesti és Kovács alatt lett anno szövkap), hogy végül ŐzeTibor legyen a befutó. Őze Tibor, az egykori állandó Mezey-segítő a BVSC-nél. A Nyíregy feljuttatója az első osztályba (egyetlen komoly eredménye ez). A betonmerevségű és egyenességű baseballsapka-ellenző hazai meghonosítója. Akit Faterom egyszerűen csak Bubukin-fejűnek hívott (őszintén szólva e becenév eredetét máig nem vágom de remekül hangzik… majd rákérdezek az Öregnél). Hát, nem tudom. Bízni kell persze, de ezt a döntést sokan nem értettük akkoriban…

Igazolások terén már jobbnak tetszett a kép. A ’98 januári, Komora-féle igazolási flúgos futam tűnt megismétlődni, s úgy festett első blikkre, hogy értéktartalmát tekintve is hasonló lesz a bevásárlás. Első körben jött a győri csomag, Molnár Leventével cserekapusnak Tóth mögé, illetve a szebb napokat látott, ex-válogatott Mracskó Mihállyal, valamit a kábé tapasztalt bohócliger védővel, Filó Attilával és az NB1-ben korábban tán csak nekünk betaláló középpályás Erős Gáborral. Ez még olyan csak-csak kör volt, ám a második etap, Erős Karcsival (Újpest), Hrutkával (Fradi) Zombori Zalánnal (szintén Fradi) és Hamar MC-vel (Videoton) már igencsak jól hangzott. Erős Kárcsiká azt sem általlotta kijelenteni, hogy ő már innen vonulna vissza (azóta volt UTE és REAC játékos is…), Hrutka mégiscsak válogatott középső védő, Zombori Bárányossal egész fantáziadús középpályára nyithatott lehetőséget. Hamar pedig, nos igen, ő volt az igazi olyan szerzemény, akinek egy emberként örült mindenki, az MTK-s és Vasasos kitérői ellenére őt valahogy sose utálta meg senki, nálam pl. Illés kiesett a pikszisből, Hamar Pilu nem. És ő most hazajött segíteni bennmaradni, a ’93-mas bajnokcsapat utolsó tagja, hát ez mekkora gyönyörű kép. E hírek után még a Szolnokról hozott Balogh Pál-Fedor Ottó kettőst se bántuk, és az egykori saját alom, ekkor dabasi Simon Jánosnál se kérdeztük meg, hogy „ő meg minek…?”.

Két másik, egykori saját növendék is hazatalált e télen, Hungler azt hiszem Vecsésről jelentkezett be, Forrai pedig Demecserről (uhhh… hova süllyedtél, Rambó?). Kb. az egész keret le lett cserélve tehát, csak az ifiket tartottuk meg + Sasut és Sanyikát, no mega Dubecz-Babos kettőst, Kovács Attila „Mostan pedig romántalanítunk!” rikoltása mellett Laczkó, Dulca, Batrinu, Téger, Balint és Piroska is ki lett dobva a Bozsikból. Ez az esztelen takarítás nem volt épp zseniális ötlet, mert bár keleti szomszédaink zöme nem volt egy nagy ász, azért Piroska és Balint pl. bőven elfért volna tavasszal, mondjuk a Balogh / Fedor / Simon / Filó / Erős G. sor akármelyik tagja helyett. De nem, nekünk drasztikus keretalakítás kellett, úgyis van idő csapatépítésre…

A magvasabb gondolatokat úgy festett, inkább a háttérszemélyzet megerősítésére tartogatta Kovács Attila. Leigazoltuk ugyanis fitness-trénernek Schobert Norbit. Mikor Faternak meséltem e hírt, szó nélkül bevonult a konyhából. Erre már nem tudott mit mondani. Norbi még egy Hősök terei promóciós edzés lehetőségével is dobálózott emlékeim szerint, hát mit mondjak, elég rémisztő elképzelni a Jane Fonda-like edzőszerkóban, frottír fejpánttal felszerelkezett, és kis rózsaszín súlyzókkal az obeliszk alatt nyomuló Dubecz-Mracskó-ErősKarcsi-Hrutka négyest, amint igyekeznek lekövetni Schobert guru minden mozdulatát.

Az őszt követően én közben végleg a kiábrándulás szélére kerültem, legalábbis úgy éreztem. Már a korábbi epizódokban is volt szó periodikus megfáradásokról, de ez most komolyabb hullámvölgy volt. A csapat körüli kilátástalanság miatt decemberben elhatároztam, hogy a Kispestet elteszem a „távoli kedvencek” feliratú polcra, 1-2 hírt elolvasok a csapatról, de az a sok bánat és stressz, amit okoznak, nem éri meg. Címet már sose nyerünk, évről-évre kiesés ellen harcolunk rosszabbnál rosszabb játékosokkal, kész, elég volt. És akkor találtam meg otthon a pár éve kapott karácsonyi könyvajándékomat, az olvasatlanul álló Hornby –féle Focilázat. Mivel láttátok, hogy a korábbi posztokban is mennyit idézek Nick Hornbytól, nem lep majd meg senkit a hír, hogy a másfél hét alatt kiolvasott kis remekmű alapvető hatást tett rám, megértettem sok mindent az addig életemről, kicsit még jobban megismertem magam és rájöttem, hogy kár küzdeni a Kispest-láz ellen, ez úgyis mindig velem lesz, és akkor is menni kell, ha bűn rosszak vagyunk. Ha évek óta bűn rosszak vagyunk akkor is. Ha még évekig azok leszünk, akkor is. Így a januári átigazolási időszakot már totálisan átizgultam, s március 7-én, szállingózó hódara ide, metsző hideg oda, mentem a Bozsikba, mint egy zombi, mert ott a helyem. Na jó, nem mint egy zombi, mert jött félfradista-félhonvédos szerzet Doki barátom is, aki évente 1-szer akkoriban kijött 1-1 meccsünkre, hogy elmondja, mennyivel hangulatosabb a Bozsik, mint az Üllői. Nem tudok vele vitatkozni, máig.

Magán a meccsen súlyos kultúrsokk fogadott minket, lévén Kovács Attila  „Panem et circenses” programjának alapeleme volt a minden hazai találkozó előtti esztrádműsor, a nyitányon pl. Lagzi Lajos előadásában. Egyes hírek szerint Lajcsi maga is Kispest-drukker (mások szerint ez kacsa), hát nem tudom, de ijesztő volt belegondolni, hogy 2 hét múlva vajon Kadlott Károly, Kratelli Dzsozefin vagy épp Márió a harmonikás lesz-e a sztárvendég, esetleg be kell érünk a Jó Laci Betyárral, vagy KO Lacival? [ A megoldás végül az azóta a köztudatból méltán kikopó Erox lett, aki lelkesen próbálta „Csók a Kispest” skandálásra bírni a publikumot, köszönhetően nem éppen ékes magyarságának.] A meccs egyébként küzdelmet hozott az elemekkel a borzasztó talajon, és idény eleji játékot. Végül a megújult, Tóth J.- Mracskó, Pandur, Filó A. (Takács Z.)- Dubecz, Hrutka, Bárányos (Erős G.), Erős K.- Torghelle, Sasu, Hercegfalvi (Borgulya) összeállítású alakulat 1:0-ra legyőzte a télen ifijeiig legatyásodó, az önsorsrontó feladatokat előszeretettel elvállaló Gálhidi mester edzette Dunaferrt, köszönhetően Sasu kezének és a kispesti ‘HandOfGod’ mozdulat felett szemet hunyó sporinak is. Eddig is dettó ’98-as tavasz reloaded, sőt a folytatás is, beszart 2:1-es vereség a Hungária körúton.

Ami viszont ezután jött, azt mutatta: itt nagy kakker van a palacsintában. Míg Komorával anno fogcsikorgatva húzogattuk be a hazai meccseket a vendégvereségek mellett, és az öreg egy stabil kezdőt rakott össze, addig Őze variált, húzogatott, mi meg zsinórban bekaptunk 3 nagy verést (azaz az MTK-val együtt négyet). Kilátástalan játék, elképzelésmentes taktika. Ez már Kovácsnak is sok volt, s az alsóházi rájátszás, azaz a pokolba vezető út célegyenesének kezdetekor, a Békéscsabán elszenvedett 3:1 után elköszönt a sapkás tábornoktól. Azzal viszont mindenkit meglepett, hogy kit hozott a helyére: a Borsos Vilmos ex-UTE-kapus által pályaedzői minőségben megtámogatott Duró Józsit Dorogról, aki bár belépőjéhez felvett prémes bőrkabijának vizuális élményével is seggre ültetett mindenkit, hát még elszántságával kispadon. Szerintem, ha vele kezdjük a tavaszt, bennmaradunk…

Durci ugyanis játékoskorából ismert kompromisszum-mentességével csapott a lecsóba, rögvest egy újvárosi vendégsikerrel indítva, ahol egy vasgyári öngól mellett Sanyika és Hfalvi is perkelt egyet-egyet. A pofozógépstátuszba visszaeső Dunaferr legyőzése persze nem volt egy hatalmas trófea, de nekünk, akik már az első forduló óta nyeretlenek voltunk, ez bizony nagyon kellett! A következő fordulóban a Vidi jött a Bozsikba s Berci bával a kispadon hódoltak be Sanyika gólja előtt. 2 meccs, 6 pont, bravó Durci! A 7 nappal későbbi, soproni fellépés is remekül indult, szünetben 2 ide, Sanyika és Hamar Pilu a gólfelelősök, ám utána fordít a Matáv, és itt valami eltört. A meglepetésre alsóházba kerülő bajnok, a Zete most bánhatta igazán az elszórakozott alapszakaszt, remek keretével ugyanis bucira vertek mindenkit az alsóházban – igen, mi is örültünk, hogy ilyen keretek ellen kellene elkerülni a kiesést. A következő, B’csaba elleni hazai már egy görcsös Honvédot mutatott, hiába mentem ki vidáman Tamás barátommal a meccsre a Határ úton bevert újüveges Dreher folyományaként, a Kovács Norbi öngóllal vezető csapatunk (igen, ő az a Kovács aki Dolcetti alatt lesz majd alapember és cséká Kispesten) végül a második félidőben kapitulál egy csabai találat előtt, 1:1,  nagyon hiányzik majd ez a 2 pont a fő rivális ellenében. A meccsről még megmaradt, hogy az amúgy sem a hajtásáról híres Bárányost váltó Zombori “Alibi” Zalánt látva visszasírtuk az akkor még hajkoronával rendelkező Barit a kezdőbe. Zalán kispesti pályafutása igen „eredményes” volt: előbb fejsérülést szenvedett a felkészülés végén, majd mire az alsóházi derbikre visszatért, kb. elment a kedve a focitól. Ilyen magas ívben beleszarós teljesítményt pedig egy kiesőjelölt nem bír el nem csoda, ha a sporttévé szakkommentátorának édes gyermeke nem örvend közimádatnak Kispesten azóta sem.

Nächste Haltestelle ist Fehérvár. Durci ismét hőskölteményt ír, 2:1 ide. Felcsillan egy utolsó reménysugár. 2 napig… akkor érkezik ugyanis a hír: vesztegetésgyanú merült fel. Hamar Pilu ugyan állítja, csak egy Elvis CD-t kért volna vissza Pomper Tibitől, ám összeszednek 4 fehérvári spílert, akik így-vagy úgy meg lettek keresve. Már csak ez hiányzott. Ráadásul a pletykák valahogy Békés megyéből indultak ki a zuhanyhíradó szerint. Ezt persze ma már ki tudja – az mindenesetre nem feledhető, hogy a bennmaradásért hozzánk hasonlóan minden eszközzel küzdő Kerekesné klubvezér és edzője, a sikerorientált Supka Attila is kapott bármilyen alkalmon hogy a gyepen túl a lelki hadviselés terén is odategyen a riválisnak – mint ahogy ha kezünket a szívünkre tesszük, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valószínűleg nem csak muzikális témáról szólt a Hamar-Pomper interurbán beszélgetés. Mindenesetre az, ahogy akkor dr. Szieben vezetésével meglehetősen egyoldalú módon feküdtek rá az MHLL ész MLSZ fegyelmi részlegei a klubra, miközben hasonló esetek gyaníthatóan keresztül-kasul hálózták be a Bohócligát, nem kis visszatetszést keltett. Sokan vertek szöget NB1-es létünk koporsójába a ’98-2002 közti sportpolitikától kezdve a saját klubvezéreinken át a nem ritkán dilettáns szakmai stábokig vagy hajmeresztő igazoláspolitikánkig bezárólag, ám gyanítható, hogy az egyik utolsó földdarabot az egykori csepeli kapus lökte a sírgödörbe, illetve a pszichikai hadviselésben akkor remek teljesítményt nyújtó ‘csabai különítmény. Hogy a lilák utolsó előtti fordulós meglepő soproni győzelméről, illetve a szóbeszéd és szájhagyomán által életben tartott Farkas Balázs Matáv-kapus hajmeresztő betlijeiről itt és most csak egy sokatmondó félrenézéssel emlékezzünk meg.

Szóval bundabotrány, „A szólás szabadsága” műsorban szereplő Szieben-Hamar duó, pontosan olyan reflektorfény, amire nem vágytunk e kiélezett helyzetben… Jön a Matáv hozzánk egy újabb sorsdöntőre, itt már az idegek is felmondják a szolgálatot, Lazics alattomos játéka kiállítást eredményez nálunk, a forrófejű Sanyika, majd a reklamálásba beleposszanó Bari is kiszórva. Csoda hogy nem kapunk ki. 0:0, morális csőd, jön a bajnok Zete-meccs idegenben, ahol győzni kellene, úgy hogy a ’csaba kikap Sopronban. Nem az utóbbival lesz a gond, úgy tűnik…

A képlet hasonló volt az egy évvel korábbihoz: vizsgaidőszak ezerrel, szigorlatok a láthatáron, közben a kilátástalanságig bukó Kispest. A mindent eldöntő meccsre együtt készültem a regionális tudomány szigorlattal: 2 tétel beverése közt jött a meccs – ezúttal a TV-ben. Telesport, vagy Duna TV (??), szakkommentátor Csábi Józsi, aki elmondja, nehéz lesz, de ő nem mondhat mást, bízik a Honvédban. Itt zártam őt végleg a szívembe… Aztán a meccs. Asszem a Zete ment eggyel, vagy mi, már nem is tudom, az tuti, hogy Sasu verte a gólunkat, de 2:1 a szünetben oda, és tán döntetlen a Békéscsaba soproni vendégjátéka? A szünetben már rosszul voltam, percenként mentem ki a konyhába 1-1 pohár vízért, mert bár lélekben én a Matáv meccs után eltemettem a csapatot, én már próbáltam megemészteni egy hete a megemészthetetlent, azért belül csak bíztam a csodában, 1916 óta valahogy mindig megmenekültünk, csak az én focieszmélésem óta ’barcikán is ’90-ben, Komorával is ’98-ban, Gálhidivel is ’99-ben, Dömével is 2002-ben, nem lehet hogy most valami rossz történjen… Aztán jött a második félidő és a harmadik Zete gól, Hrutka, Hungler mint két szellemkép, úgy mozognak a 16-oson belül, az eltiltott Bárányos helyett a Zalán mintha pályán sem lenne, a Torghelle-pótlék Hercegfalvi daraboskodik, áhh, menjünk a brébe, mit is akarunk, az utolsó 20 perc tömény szánalom, és akkor a riporter elköszön, stúdióba visszakapcsolás, Csábi valamit motyog, a műsorvezető is, aztán reklám. Én csak bámulok a sötét képernyőre mint egy katatón, és aztán néma csönd… Kiestünk. A történelmünk során először.

Az ezt követő hét valahogy elment. Valahogy elvánszorgott, készültem a vizsgákra meg minden, és mégsem volt semmi ugyanolyan, mint addig. Úgy éreztem, mintha egy mankót kirúgtak volna a hónaljam alól és fetrengenék az utcán mozgásképtelenül, de senki nem segít… barátokkal, haverokkal próbáltam megbeszélni ezt az egészet, de senki nem értette. Csak tesóm, más senki. Ki is érthette volna persze. A focit csak hírből (és tőlem) ismerő barátok? A tágabb család? Nem. Ezt a terhet nekem kellett cipelni, én döntöttem 1988 táján a Kispest mellett… – mondogattam is magamnak, ha az MK-siker vagy a bajnoki címek idején jó volt a Honvéd, most se hőzöngjek. Kiestünk, ez van. De ezt akkor majdhogynem lehetetlen volt megemészteni.

A hazai zárásra se mentem ki. Ez már sok lett volna. Látni egy elszúrt idény végét, az agónia utolsó vonaglásait, élőben végignézni, ahogy kimúlik egy történelmi klub, ezt nem vette be a gyomrom. Otthon gyászoltam csöndben. A sztorihoz hozzátartozik, hogy ekkoriban hihetetlen vészfellegek gyűltek a stadion fölé. Kovács Attila bedobta a törülközőt, a kiesést követően jelezte, ennyi volt, őneki ez meghaladja az erejét, viszlát. Maradt Pini tulajnak, aki nem tűnt túl lelkesnek egy NB2-es csapat fenntartását illetően. A záró meccsre Hrutka, Zombori és Bárányos, azaz a főkolompos húzóemberek ki se merészkedtek, a helyükön lelkes ifistákat (Paróczai, Csobánki, Kaszás) foglalkoztatott Duró, sőt, a végén még Forrai Rambó is kapott pár percet. A lényeg annyi: ekkor úgy festett: 95%, hogy a szurkolói által pár hónapja eltemetett (és igazi fakoporsóval felravatalozott) Vasas után mi is VIP-jeggyel megyünk a levesbe. Hogy egy utolsó Honvédmeccset megnézzek a világtörténelemben és utána kb. a szemem láttára lakatolják le a stadion kapuját és szántsák fel a pályát, na ezt nem tudtam megtenni, hogy kimenjek megnézni mindezt… otthon szenvedtem inkább egy beadandó dolgozattal, a neten követve a meccs állását, 4:1-nél  pedig ki is kapcsoltam a gépet. „Hát ennyi, volt, Kispest”, sóhajtottam, és ekkor lépett be Öcsém a szobába és közölte, hogy a 3 nappal korábbi szülinapomra sajna nem készült el az ajándéka, csak most tudja odaadni, és átnyújtott egy sárga szatyrot, amiben benne volt a múltkori mezes posztunkban emlegetett Wilkinson-os JAKO piros hazai mez, a hátán a vezetéknevemmel és az 5-ös állandó fociszámommal. Én meg ott álltam, mint egy tök, jobb oldalamon a kikapcsolt számítógép, amely az előbb még ontotta a tök fölösleges 4:1-es sikerünk, azaz utolsó NB1-es meccsünk adatait, bal kezemben a mez, amit a hímzett címernél markolok, velem szemben a fancsali arcot vágó Öccs, és nekem leginkább sírni lett volna kedvem pedig 22 éves férfi lettem volna már akkor is vagy mi a szösz.

Az idény alapcsapata, kb.:
Ősz: Tóth J. – Babos, Dulca, Téger, Batrinu – Balint, Piroska, Bárányos, Dubecz (Hercegfalvi) – Sasu (Borgulya), Torghelle.
Tavasz: Tóth J. (Molnár L.) – Babos, Hrutka, Pandur, Filó A. (Takács Z.) – Hamar, Bárányos, Erős K., Hercegfalvi (Erős G., Balogh P.) – Torghelle, Sasu.

A védelemben esélyt kapott még a fiatal Mészáros Attila és Kaszás Endre, illetve az ifjú Paróczai, továbbá a Vecsésről visszatérő Hungler. Középpályán epizodistaként jelentkezett Vadócz, Simon János és Forrai Attila, Takács Zoli pedig hol e csapatrészben, hol a védelemben tűnt föl. Laczkó Endre ősszel tolta itt balszélsőben, Zombori Zalán és Mracskó Mihály pedig a nevükből próbáltak megélni nálunk, de azt kell inkább kárhoztatni, aki idehozta őket. Csatársorban a legendás Fedor Ottó is kapott pár percet, hogy a Dunaferr elleni záráson debütáló Csobánkiról ne is beszéljünk, sőt, előretolva Hamar is meg-megjelent e poszton. Kozarek ebben az évben is csak statisztaszerepeket kapott a mindenkori trénerektől.

A szezont egyetlen szóval jellemezhetjük: káosz. Ha többel akarjuk, akkor: kapkodás, szakmaiatlanság, hibás döntések, rossz igazoláspolitika. Ősszel bután indultunk az idénynek, egy sereg távozót próbálva pótolni egy formán kívüli Piroskával és a halovány Laczkó Árpáddal. A mély vízbe dobott ifistáknak ez sok volt elsőre. Mire belejöttek volna, jött a tavasz, és az ész nélküli légiósmenesztés, a kád vízzel együtt a gyereket is kiöntve… 1 hónap alatt akartunk csapatot építeni, 13 (!) új igazolással, egy rakat fölösleges arccal, és egy koncepciótlan edzővel, aki a felkészülési időszak helyett a bajnokságban próbált kísérletezni. Durci hiába kísérelte meg oltani a tüzet, 4-5 kis literes favödörrel egy égő pajtát nem mentesz meg, max a kárt csökkented. Bár esetünkben tök mindegy volt, hány ponttal esünk ki, egy Kispest nem eshet ki, mégis megtörtént a szégyen.

Hosszú út végére értünk tehát, s tudjuk, a pokolhoz vezető sétány a jó szándék mellett Komorákkal, Konczokkal, Pinikkel, Kovács Attilákkal, Hrutkákkal, Zomborizalánokkal, Gyulán megkergetett Borgulyákkal, Tornyikkal, Bárányosokkal volt kikövezve. Ott voltunk a „végre” a lejtő alján, de nem a megkönnyebbülés jött, hogy nincs tovább, inkább a kérdés: egyáltalán merre tovább? És bizony a szezonzárás után néhány hétig úgy tetszett: az a tovább max a sportmúzeumok vitrinje lesz, ahol majd én is megmutathatom az unokámnak 60 év múlva, hogy „látod, Öcskös, valamikor létezett egy Kispest-Honvéd, az volt nagyfaterod kedvenc csapata…micsoda klub volt az…”.

* * *

…és a slusszpoén az, hogy nem így történt. Csodák csodája, és sok szurkolónk érdeme, de 2003 nyara a vég mellett egy új kezdet dátuma is lett, ami bebizonyította, hogy a Kispest nem szűnhet meg, mert van rá igény, mert sokan vannak, akik nem engedik eltűnni a klubot. De ezekről az örömteli dolgokról és a hollywoodi filmbe illő 2003-04-es idényről már csak a következő epizódok mesélnek majd!

A bajnokság harmadik fordulójában a Vasas csapatát fogadjuk az idei megcsappant számű fővárosi tradicionál-rangadók egyikén. A Vasast, amely elleni meccsen a jelen erőviszonyok és bajnoki szituáció mellett bizony esélyesek vagyunk. Fura kimondani ezt, ízlelgetni kell a mondatot: bizony a 2007-es (sajna úgy fest kivételes) ősz óta nem jellemző ránk az esélyesség terhe, főleg a Bozsikban. Most igen, és ezzel jó lenne élni is. Esélylesés a hajtás után.

Igen, esélyesként, erre több okot is láthatunk, még én is, aki pedig nem az optimista Honvédosok táborát gyarapítom. Nézzük sorjába a (remélhetőleg nem) kincstári pozitivizmus pilléreit:

– Ellenfelünk 2 vereséggel indított a szezonban, s míg a debreceni zakót még lehet magyarázni (arányát kevésbé), addig az újonc Pécs elleni otthoni szopola már inkább ciki kategória. A Vasas deklaráltan az erős középcsapati létet tűzte ki idénycélul, dettó mint mi. Ehhez több kell. No mi se szárnyaltunk a Győr elleni vereség nagy részében, de az ottani első 30 perc és a szombathelyi teljesítmény azért összességében jobb formát mutat nálunk, vagy legalábbis azt jelzi: mi legalább már megmutattuk hogy tud bennünk kraft is lenni (“…ejj de szép magyarosan fogalmaztál fiam…”– érkezik a koki Grétsy tanár úr felől). Ez a piros-kékeknél egyelőre hiánycikk.

– Igazolások terén ha csak az érkezettek listáit nézzük, elsőre a Vasasé lehet a meggyőzőbb. Bárányos és a kis kamikaze itthon kurrens áruk, a múlt héten beeső FarkasBalázs – Simek – Dajics tengely meg anno a Vidiben szépen muzsikált. Azonban mielőtt irigykednénk, nézzük meg azt is: mi idén strictül posztra igazoltunk, a Vasas hozott egy csapatnyi új arcot, ám hogy ezek mikor érnek csapattá, az nagy kérdés. Hogy nem rögtön szombaton, az tuti. Hacsak nem kezdjük el voluntarista csapatfelzárkóztató akcióinkat, mint pl. 2001 őszén, az akkor hihetetlenül topa, még szinte nyeretlen Vasas ellen, itthon… ugye emlékszünk…

– Lélektan. Szombathelyi vendéggyőzelem nálunk, két vereség a Fáy utcaiak tarsolyában. A nagyobb eredménykényszer ezúttal mindenhol van, csak nem Kispesten. Idegeskedni itt a Vasasnak kell. Ott türelmetlenek a szurkerek, ott ideg a Komjáti Malac a padon, a Híd-emberek a vezérkarban. Mondjuk szurkolói törelmetlenkedésért nálunk sem kell sosem a szomszédba menni, de talán ha most csapat s drukker egymásra talál, továbbra is állítom: inkább a Vasasnál lehet a zabszem abban a bizonyos nyílásban.

Ha nálunk lehet valami gond, az a szokásos Kispest-faktor, azaz az esélyesként elbukott meccsek átka, vagy a Supka által beharangozott játékoslélektani zűrök spílereink egyikénél-másikénál akik nehezen dolgozzák fel (?) a versenyszitut. Nos reméljük, ez az áldatlan és, valljuk meg, profi játékosoknál erősen véleményes kifogás hamar feledésbe merül, és holnap már a régi Gegét és Hajdút láthatjuk a pályán, ha lehetőséget kapnak. Meg én egy-két Zelenka-passzra is várok de ezt már úgyis mindenki kivülről fújja.

Pikantéria is lesz: nálunk Németh Norbi játszik exei ellen, igaz ex-exei színeiben, szóval duplán izgis a palacsinta tölteléke. Bárányosról pedig akkor már ne is beszéljünk: a Dallas-szereplők filmbeli életét megszégyenítő pályafordulatokban gazdag bohócliger karriert felmutató Bari esetében már nem is palacsintáról, de somlói galuskával töltött fagylaltkehelyről beszélhetünk e téren.

A lényeg: szombat, 17.30, Bozsik: jön a Vasas. Nagyon rég nyertünk már ellenük, itthon. Legutóbb 2005 tavaszán, az előtt 2003 őszén. Rég volt. Kell valami új pozitív élmény!

Speciális különkiadásaként a visszatekintő sorozatunknak most fújunk egyet és mintegy összegezve az eddig elhangzottakat (mielőtt az 1999-2000-res idénnyel folytatnánk a sort), számba vesszük az eddigi epizódok által felölelt időszak legjobbjait és citromdíjasait. Az első szakaszban a számomra legjobb kispesti 11-et próbáltam meg összeállítani nem kis fejtörést és sakkozást követően- egy bő cseresorral is kiegészítve a kezdőt. Ha a szezonfelidéző részeket szubjektívnek tituláltuk, erre nem tudom, mit mondhatnék, de kíváncsian várom az olvasók saját 11-eit is-  hisz ahány drukker annyi megoldás… A U2 borítót felhasználó péklapátos címképem után katt, és mehet a verhetetlen 11…

Kezdőcsapat:

Petry Zsolt: első bajnok Kispestem kapusa olyan korszakos szereplője volt a kora ’90-es évek magyar futballjának, hogy mindenképp ide kívánkozik. A ’89-’90-es, „majdnemkiesős” idény Disztl Péter lejtőre került teljesítményével igencsak belém égett, így csodás kontrasztot jelentett 1990-91 folyamán a Fehérvárról érkező Petry klasszis teljesítménye. Kapusunk ekkor a válogatottba is bekerült (évekig kirobbanthatatlanul) és kispesti szezonja alatt fűződnek nevéhez a Norvégia elleni idegenbeli 0:0, ahol csak neki köszönhetünk 1 pontot, illetve a Wembley-ben az angolok szemének kivédése. Nem csoda, hogy az idény kapusa cím is Kispestre került. Legnagyobb sajnálatomra mindössze 1 évet maradt a Bozsik-stadionban, ahonnan a KAA Gentbe távozott.

Csábi József: legendás kora’90-es CS-betűs hátsó alakzatunk emblematikus tagja, leginkább jobbhátvéd, bár a ’93-mas bajnokcsapatban még elvétve, a Komora- és Gálhidi-féle kiesés előli menekülésekben már rendszeresen söprögető. Az NB1 egyik legbiztosabb jobbhátvédje volt, hatalmas, gyakran az ötösig elszálló bedobásai (ilyenből adott „gólpasszt” Pari-nak a Samp ellen) védjegyszerűek voltak. Alap Kispesternek tekinthető, Szolnokról került hozzánk ’88-ban, majd 1994 után a BVSC, Izrael és az MTK érintésével 1998 tavaszára került vissza a Bozsikba. Az utóbbi években Pölő és Sisa, majd Morales mellett pályaedzőként is fungált, jelenleg a válogatottnál teszi ugyanezt. Emberileg is roppant szimpatikus. Sztárallűrök nélküli figura, máig népszerű a szurkolók közt.

Csepregi András: Dzurják mellett az NB1 másik híres „Csöpi”-je. Zalaegerszegről hoztuk az 1990 nyári nagybevásárláskor, az első általam is látott bajnokcsapatból ő volt a kedvenc játékosom. Fura, tudom hogy nem egy csatár vagy irányító mellett tettem le a voksom, de valahogy imádtam a kopaszodó söprögető tanári védekezését. A bajnoki címben szerepe elévülhetetlen, Telek mellett a legjobb hazai liberó volt akkor, az A válogatott vésztartalékaként is számítottak rá, de Garaba vagy Lőrincz Emil mellett nem igazán fért be. Sajnos Mezey a második idényében már ki-kihagyta őt, s valóban volt némi formavisszaesés, 1992 nyári elbocsátását erősnek éreztem, főleg a söprögetőgondokkal küszködő következő idény fényében… Nagy kedvenc volt, itt a helye!

Márton Gábor: a pécsi játékos egy genki kitérő után jelentkezett edzésre Kispesten még 1991 őszén. Eredetileg védekezőbb jellegű középpályás, ám nálunk már 1992 tavaszán feltűnt a liberó posztján, hogy a következő, bajnoki címet hozó idényünkben a kissé gondatlanul összeállított, védődeficites keretben is pótolja e posztot. Vészmegoldás mivolta ellenére nagy szerepe van az ő védőjátékának a bajnoki címünkben, és az 1993 tavaszi Vidi elleni hazaira emlékszem vissza szívesen, ahol még gólt is lőtt a szigorú, de tiszta hátsó rombolás mellett. Sajna másfél év után távozott is, Cannes lett az újabb célállomás. Pályafutását végül nevelőegyesületénél, Pécsett fejezte be.

Mátyus János: 1990-től kezdődő komoly Kispest-drukkerségem első szakaszában, bármíly jó kis csapataink is voltak, echte balhátvéd valahogy nem akadt. Játszott ezt néha Plókai, néha Csábi, itt-ott Csehi Tibi, de egyikük se az a tőrőlmetszett balbunkó. Ilyenre egészen 1993 nyaráig kellett várni, mikor is bajnokcsapatunkhoz 3 ifi került fel, Tóth Misi, Dragóner és Mátyus János. Utóbbi benga csatárnak lett felhozva, Kuusi a Vasas elleni debütjén így is játszatta őt az ősszel, ám a tavasz a finn mester távoztát és Dimitrije Davidovics érkeztét hozta. A szerb tréner pedig hátravezényelte Mátyus Janit- elindítva őt ezzel az NB1 és a válogatott egyik kulcsember-mivolta felé. A trademarkos hátsó becsúszó szerelések mestere végül 1998 nyarán hagyott itt minket, a Fradiba igazolva, ami meredek húzás, mint tudjuk, de mivel azóta is bőszen mantrázza minden nyilatkozatában (lett légyen szó akár a légióskodás utáni leendő magyar csapatáról, a hol lennél edző kérdésről vagy a mely családhoz tartozónak vallod magad érdeklődésről), hogy Kispest és Fradi, Kispest és Fradi. Nehéz rá haragudni, konzekvens, valljuk meg. A Bozsikba játékosként már csak Fradi (és Győr) színekben tért vissza, az első alkalommal ennek Csertői látta kárát. Nagy emlék vele kapcsolatban: a Diósgyőr elleni 1998-as tavaszi idény-nyitó, ahol tanári módon alázza meg a borsodi támadót pont a Kanyar előtt…

Kovács Ervin: Nehéz dolgom volt a best of csapat szűrőjét kiválasztanom hisz több remek játékost (Csehi, Duró, Milinkovic) is alkalmaztunk e poszton, ám végül a kora ’90-es évek hazai Vieirá-jára, az Újpesti Dózsától 1990-ben áthozott Kovács Ervinre esett a választásom. Tényleg a világ– és Európa-bajnok francia szűrőhöz tudom hasonlítani: olyan védekezőközép, aki nem csak rombol és labdát szerez, de támadásban sem haszontalan. Sok fontos gólt lőtt, a pl.Fradi 1990 őszi leverése az ő duplájával lett meg. A ’84-es ifi-EB egyik hőse már Újpesten is ígéretes arc volt, de nálunk ért az NB1-es csúcsra. 3 itteni idénye alatt 2 bajnoki cím és egy bronz a terménye, 1990-91 és 1992-93 során is a bajnokcsapat alapembere volt… sőt ’92-93 során szerintem egyenesen a legfontosabb láncszem, a kezdőcsapat Sikesdije. Hiányát igazán 1 év múlva éreztük meg. Legkedvesebb meccsemlékem róla az 1992 tavaszi idényzáró, ahol 1:1-nél kb. 12-14 méterről remek gól heggesztett fordulásból Mitring kapujába. Tőlünk az Ekerenhez került (ma már Beerschot néven létezik a csapat), visszavonulása után kinn maradt – ez az utolsó infóm.

Piroska Attila: A partiumi fiú fiatalon, 24 évesen érkezett Kispestre az 1995 nyári nagy kiárusításkor a távozókat pótlandó egyik új arcként. Helyzete Mátyuséra hajaz: a megelőző években jobbnál-jobb kereteinkben a balszélső poszt általában hátrarendelt csatárral (Hamar vagy Vincze), esetleg vészmegoldás középpályással (hol Csehi, hol Komódi, hol aki épp odakerült) volt megoldva, ha épp nem csatártrióval (Gregor-Vancea-Vincze, vagy Hamar-Vincze-Orosz, stb.) rohamoztunk. Piri némi akklimatizálódás után a ’95 augusztusi spanyol túránk után a Zete ellen debütált, ősz végére alapember lett, tavasszal pedig a Warzycha-Bárányos-Árgyelán sor negyedik tagjaként egy mára már szoft-legendás középpálya egyik pillére. A következő idény felénél Bicskeivel való konflikt után távozik, de Komora 1999-ben visszahívja, és Tornyi, Szuri bá majd Glázer alatt még nagyokat villant. Utóbbinál kényszerből behúzódik irányítónak, Sasunak kenve hatalmas gólpasszokat (amikor meg a jó Mariusnak van kedve passzolni, Piri dupláz az Üllőin). A kedvenc kispesti baloldali középpályásom evör. Végül egy fél éves újpesti kitérő után a 2002-03-mas vészidény felénél takarítja el Kovács Attila Kispestről, mondván nem kell ide más, csak magyar. Nagy ötlet volt. Legnagyobb meccsemlékemet kell-e mondanom? 1996 június, szakadó eső, MK-döntő, 86. perc…

Rob Warzycha: A lengyel irányítóról már mindent leírtam amit fanként le lehetett, ajnározásért, hozsannákért katt ide. A korábban az Evertont is 3 idényen át erősítő karmester hozzánk (az akkori körülményeket tekintve számunkra hihetetlen mázlival) kerülő Warzycha egy idényt tolt le a Bozsikban, 21 mérkőzésen lépve pályára, ezeken 6 gólt és számos gólpasszt összehozva. Rögvest csepeli debütjén góllal nyitott majd olyan csodák jöttek még mint pl. a Fradi elleni 1996 tavaszi Hajdú Atesz-szakállborotválós heggesztés. Nagy emlékem a BVSC ellni hazai bajnoki, ahol olyan labdákat tolt Piroskának, hogy az ember ugrált a lelátón. Sajna (számomra) idő előtt távozott, az MK-döntő előtt elvitte a Colombus Crew. Utána évekig (Szabó Tibi-ig) üres volt a klasszik irányító poszt a kispesti sorompó mögötti sporttelepen. Lehet sokaknak szentségtörés lesz, hogy egy Illés vagy Bárányos helyett miért ő van a kezdőmben, de aki olvasta a visszaemlékező sorozatot, szerintem már csak szánakozó mosollyal legyint…-nálam kirobbanthatatlan a jó Robert.

Pisont István: A Legnagyobb Király. Róla is annyi szó esett már a visszatekintőkben hogy bármi további ragozás csupán felesleges szócséplésnek tűnhet. A gádorosi fiú Szarvasról került a ’80-as évek végén a bundabotrány miatt megfiatalítandó Kispestbe, ahol hamarosan nagy kedvenc lett. Alapemberré Mezey bajnoki idényében vált, az Üllőin lőtt szenvtelen gólja egy szép példája az ekkor futott formájának. Az idény végén vitte volna a Leeds, ám nem engedte ki az aggódó vezetés próbajátékra. Vele kapcsolatban is az Ervinnél már említett ’92 tavaszi Vidi-meccs hozta a személyes etalon-jelenetet, fél pályán végigkígyózó szólójával és majdnem nullszöges góljával. Természetesen tőlünk ment ki külföldre -már egy súlyos sérülést követően megújulva!- Izraelben is igazi sztár lett, de ha szerencsésebb, szerintem egy nagyobb klubban is megállta volna a helyét, igaz panaszkodnia így sem kell. Emberi kvalitásait mutatja a mostanság vele készített Digi TV-s riportban tanúsított szerény hozzáállása, azt meg sose felejtem el neki, hogy itt akarta befejezni aktív pályafutását ám Piniéknek nem kellett, szégyenszemre… Utoljára a pályán a Brazil Masters elleni meccsen láttam, ragasztott is egy akkora dugattyút a zsonglőrök hálójába, hogy majd’ bedőlt a kapu. Én meg elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában a gyerekkorom emlékére.

Hamar István: Sokat tanakodtam, hogy ki legyen a csatárduóm másik tagja Kálmán mellett, végül a szívemre hallgattam, hisz ha már szubjektív 11-et hirdettem, tartsam is magam ehhez. Hamar Pilu lett tehát a másik ék, aki, igaz, pont ezen a poszton játszott a legkevesebbszer nálunk (Kuusela is gyakran visszahúzta középpályára, ha nem épp csere volt, a kiesős tavaszunkon is inkább középpályást játszott). Hamart Csepelről hoztuk át 1992 nyarán egy nagyobb játékosbeszerző-kör eredményeként, s úgy festett, a fiatal srác csak epizódszereplő lesz Orosz, Vincze, Negrau és Fischer mellett. Nem így lett! A fineszes játékos helyet követelt  magának a kezdőben és bizony sok szurkoló kedvencei közé verekedte be magát. A válogatottban Puskásnál debütált rögvest egy duplával az írek ellen, majd szünet, végül Bicskei alatt lett stabil kerettag Izraelből. Tőlünk 1995 sanyarú nyarán távozott Illéssel az MTK-ba, majd vargabetűk után 2003 tavaszán tér haza – kiesni. A csúf bundaügy miatt az NB2 nagy részét szamárpadon nézi végig, hogy a hajrára beálljon, de az már inkább kellemes nosztalgia volt. Kedveltük őt, és tékozló fiúkénti „megtérésével” népszerűségi indexe is helyreállt a XIX. kerületben. Speckó emlék a ’94 tavaszi gól a Fradi ellen, ami győzelmet ért, illetve becserélése a Zete elleni MK-elődöntőn 2004 tavaszán, ahol egy pillanatra ’93-ba utaztam vissza…

Kovács Kálmán: A klubhűség mintaképe. Dömével és Bárányossal ellentétben ő tényleg tartotta, hogy csak egy magyar klub létezik számára játékosként. Természetesen ide nem ezért kerül be első sorban –  a legjobb csatár akit Kispest-mezben én játszani láthattam. A visszatekintőkben már dicsértem őt vég nélkül, most csak annyit: bár volt nem egy végigalibizett meccse, ha olyan kedve volt, simán hintett 2 v. 3 gólt bárkinek– és én a ’80as években (amikor pl. a Panát intézte el) még nem is láthattam játszani. Először első hazatértekor figyelhettem játékát a Bozsikban, erre még 2-szer került sor (1994-95 és 1997). Gyerekkorom válogatottjának stabil ékpárját alkották Kiprichhel. Emlék rengeteg van, a Fradi elleni hazai MK meccs kiállításától (amikor úgy téve mintha nem látta volna az ítéletet, visszament játszani) kezdve az Újpestnek rúgott 1995-ös mesterhármason át a Twente idegenbeli oktatásáig. Visszavonulása után sem szakadt el a klubtól, az NB1 Gerendás Györgyeként reklamált végig szezonokat Reszeli, Bognár vagy épp Szuri bá pályaedzőjeként, nem lehetett nem szeretni. Ha rajtam múlna ma is a klubnál dolgozna.

Vezetőedző: Dimitrije Davidovics. A szerb tréner Kuuselát váltotta 1994 tavaszán, és tekintve a finn edző népszerűségét, nem volt könnyű dolga. Mégis, tavaszra egy önbizalomtól duzzadó gárda jött ki a keze alól (mínusz az MK döntő), ősszel pedig remek keretet hozott össze Kispesten. Kár, hogy elfogyott a lovetta, s a munka befejezetlen torzó maradt… Én Kuuselát is nagyon kedveltem, mégis úgy éreztem: Davidovicsnál tudatosabb és masszívabb játékot toltunk, poszt-eltalálásai (pl. Mátyus) és igazolásai (pl. Milinkovic) pedig értő szemről árulkodtak.

* * *

Azt hiszem ha ez a fiktív kezdő összeállt volna, minden egyes taggal annak csúcsformás időszakát tekintve, csorgó nyállal lehetett volna nézni e csapatot (jó, nyilván nem az ’50-es, ’60-as évek focijához szokott szemnek, de nekünk akik manapság Adewunmiékon vegetálunk, mindenképp). Egy Warzycha labdával meginduló Piroska szép elfutást követően centerez, Hamar átlépi a labdát, Kálmán tüzel, a kapus bravúrral véd, a kiütött labdát Pisont visszakanalazza középre, ahol az érkező (mert akkoriban, basszus, még létezett második hullámunk is) Kovács Ervint találja, aki kíméletlenül tüzel a bal alsóba. A 8.000 főnyi közönség őrjöng, Petry a kapuból felfele tartott hüvelykujjával jelzi a gratulációt, a csapatkapitány Csábi érkezik elsőnek csibészes mosolyával a védelemből gratulálni, őt Csepregi és Márton követi (Mátyus Jani kissé lemarad mert épp a partjelzővel vitatja meg 2 perccel korábbi sárgája jogosságát – közben az általa leszerelt védőt betámogatják az öltözőbe). A kispadnál Davidovic mester igazít egyet a naphemün, és szól a pályaedzőjének, hogy lassan cserélünk, mert pihentetni kéne a kulcsembereket a Neuchatel Xamax elleni BL-selejtezőre…

* * *

Akik közben a kapu mögötti füvesen készülnek:

 

 

Vezér Ádám –  a posztBrockhauser éra stabil kapusa, Rottal szemben kétszer is csatát nyert a kezdőért (1995 és 1998 őszei). Az MK-sikert követően sajnos inkább a lejtőre kerülő csapat kapusa volt, kevés siker jutott neki osztályrészül, pedig remek kis portás volt. Tőlünk Ciprusra távozott, ma már ismét itthon véd.

Plókai Attila – A föld-levegő rakéták királya, akit bumfordi védőstílusa ellenére sokan szerettünk Kispesten, dacára a néha hajmeresztő megoldásoknak (Vác elleni 11-kihagyás, Fáy utcai öngól). Szabadrúgásaiból Budó is csak tanulhatott volna.

Cseh András – csöndes, szorgos védőmunka a halkszavú csapatkapitánytól – én erre emlékszem „Bagyából”. 2 évig láthattam őt itt, mielőtt a BVSC-nek odaadtuk. A CS-védelem másik emblematikus alakja, ügyes szabadrúgáslövő volt ő is.

Csehi Tibor – A kora ’90-es évek szabadrúgáspápája, a ’90-’91-es szezon góljának szerzője (szegény Zsiborás…), Csepregi mellett a CS-védelemből a második kedvencem. ’92-ben eligazol, „93-ban még visszatér 2 évre. Univerzális arc volt, sok poszton játszatták, a Samp ellen azt is bemutatta hogy helyén van a szíve, nagy küzdő…

Zoran Milinkovics – Warzycha utáni második kedvenc légiósom a korszakból. Egy félidényt nyomott le nálunk, de ezzel sok szurker agyába égette bele a nevét. Igazi, kőkemény de ugyanakkor technikás szűrő volt – sajnos pénzügyileg megfáradó klubunk nem jelentett alternatívát neki a Felkelő Nap országával szemben 1995 telén.

Illés Béla – Játéktudása és góljai miatt itt a helye, de nem csodálkoznék, ha ő is csupán a Hali és az MTK mögé sorolna be minket a klublistáján ami a szívében elfoglalt helyet illeti. Gólkirályi cím és bajnoki arany-valamint ezüstérme van Kispestről egy MK 2. hely mellett, de igazándiból az MTK-ban vált véglegesen magyar szupersztárrá. Az hogy nem vállalta be a külföldet, engem mindig elgondolkodtatott- mindenesetre Kispesten azért szép emlékeket őrzök róla.

Bárányos Zsolt – az első olyan saját nevelés, aki a szemem láttára beépülve vált sztárrá a csapatban – imádtam még tinédzserként a játékát. Emberileg a távozását követő évek a „hagyjuk” címkéjű kartotékba tartoznak, itt most csak a szépre emlékezünk (pl. DVTK elleni idény-nyitó 1998-ban, dekázgatás, ívheggesztés, miegyéb), ez alapján pedig itt a helye a padon.

Stefanov István – Hamarhoz hasonlóan csepeli szerzemény, noha kiegészítő embernek hozták, gyakran volt kezdő – itteni teljesítménye pl. kenterbe verte a sztárigazolás Sallóiét. Igazi pengés arc volt NB1-es viszonylatban, nálam is nagy kedvenc.

Vincze István – A „Pilu”. 1990 és 1994 között számos jó idényt futott nálunk, hol balszélsőként hol ékként. Góljai mellett hasznos gólpasszai is fontosak voltak, távozásával támadószekciónkat is érzékeny veszteség érte.

Miközben dúl az uborkaszezon, s csapatunk is megkezdte a felkészülést, konkrét igazolások, edzőmeccsek hiányában egyelőre a múlton való kérődzést folytatjuk tovább.  7. epizódjához érkezett speciális retrospektív sorozatunk, melynek célja változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. Ami ma következik: 1996-1997, poszt MK-győztes idény, korai kupabuktával és kevéssé szívderítő nimes-i kalanddal, Bicskei Berci bá hazatérésével majd egy igen nyomott tavasszal. Hajtás után a részletek.

Az előző idény változatos ám túlnyomórészt kellemes (sőt lezárásában egyenesen frenetikus) élményeket hozó tavasza után a nyári szünet eleje a kupagyőztes ifjú szurkolók mindennapjaival telt: a nyári vakáció kiélvezése, baráti körben a Honvéd heroikus sikerének sűrű felemlegetése és (akkor még sörözések helyett) nagy gombfocirangadók a kertben. Ez utóbbiban egy akkor újdonsült barátom, egy igazi ős-wekerlei arc is bőven kivette a részét, akit azzal a fura szurkolói identitással áldott meg a sors hogy kb. 15%-ban a Kispestnek, 85%-ban pedig a Fradinak szorít az NB1-et tekintve. [Ez a lehetetlen megosztása a klubszeretetnek sokáig nekem is érthetetlen volt de nála tényleg működik – és ráadásul azon kevés józan szemléletű zöld szurkerek közé tartozik ő akiket igencsak becsülök. A másik ilyen ember egy kollégám, de róla majd a 2005-ös fejezetben]. Ebből következik hogy a július nagyrészt KHFC-FTC gombderbikkel telt el, melyeket jórészt az én piros-feketéim nyertek – lévén jobb volt a gombalapanyagom és régebben is játszottam. Sajnos a hamarosan kezdődő „igazi” bajnokság merőben más erőviszonyokat mutatott!

A csapat közben szintén készülődött az új szezonra, az NB1-re, az MK címvédésre és a nemzetközi megmérettetésre. A keret Komora által beígért megerősítése azonban elég belassultan haladt. A már múlt epizódunkban is felemlegetett Csató Brothers mellett szintén ‘csabáról Mracskó Mihály neve is felmerült, ám ők végül mindhárman Győrben kötnek ki, Fodor Tiborral, Szarvassal és Zahoránnal együtt. A BVSC-s Alekszandr Bondarenkót sem sikerült idecsábítani, pedig az már tavasszal is látszott hogy a megfáradó mozgású Hahn Árpi nem egy életbiztosítás liberóban… Több edzőmeccsünkön játszott egy szerb fiú, Ilijevics, ám őt sem öltöztettük végül vörös-feketébe. Végül a  szezonkezdet előtti utolsó NS cikkben és szurkolói ankéton Komora ismertette grandiózus erősítéseink sorát: együtt maradt az MK-győztes keret, ez a lényeg, + felhoztunk egy újabb fiatal csatárt, Urbán Istvánt az első csapathoz, és….. (dobpergés)….Rott és Vezér mögé hoztunk egy újabb kapust Kabáról, Fekete Róbertet. Aztamindenit, ez ám a keretfrissítés… a korábbi évek igazolásaihoz képest én csak néztem ki a fejemből: így akarunk KEK-menetelést? A Fradi tavalyi sikere után bíztam egy (ha nyilván nem is decemberig tartó, hisz a KEK az más rendszerű kupa) pár fordulót megérő flúgos futamban, így azonban nagyon körvonalazódott, hogy ezzel kár számolni. Ráadásul a tavaszi default középpályás-sorból Warzycha után Árgyelán is vette kalapját, Mátyus a védelem oszlopa pedig Atlantában rásérült a korábban sem egészséges lábára vagy derekára, így ő is hónapokra kidőlt. Ilyen antré-val nem túl lelkesen morogtam a fogaim között, hogy kezdődhet az idény…

…hát az el is kezdődött: az MK küzdelmekkel. Címvédőként a Törökbálint / Budafok / Salgótarján csoport nem tűnt áthághatatlan akadálynak mégis 3 ponttal és két vereséggel zúgtunk ki az alig másfél hónapja megnyert sorozatból….gyönyörű indítás. Keseregni azonban nem volt sok idő: érkezett a Bozsikba a KEK selejtezőjén a macedón Szloga Jugomagnat. 4000 néző előtt a Vezér- Plókai, Hahn, Gabala- Dubecz, Kovács B., Urbányi, Bárányos, Piroska- Tóth M., Jovanovics (Kabát) összeállítású csapatunk a menetrend szerinti Tóth Misi góllal hozza a meccset, de a játék- hát az elmarad a tavaszitól. A legutóbbi őszi nemzetközi kupanyitányunkhoz, mikor is a Zimbrut szodomizáltuk szénné itthon, ez a meccs ég és föld volt- de legalább itt az előny ha sovány is, és nincs kapott gól. Nehéz lesz a visszavágó.

A hétvégén a Vasas – Casino Vigadó ellen pedig megindult a bajnokik sora is. 3000 néző előtt két apró középpályás, innen Piroska, onnan Simon Antal eredményesek, döntetlen a vége, szoftos indítás… egy hét múlva a Fradi pályán vendégeskedünk, és életemben először a zöldek megaláznak minket, 5:2 a vége, még ma is savanyú a szőlő ezeket a képsorokat nézve. A védelem hajmeresztő dolgokat művel, a 2. és 3. gólok előtt pl. capslock SZÁNALOM.

Némileg javít a hangulatomon hogy Ghinda bombagóljával Szkopjéban is verjük a Szlogát, így továbbmegyünk a KEK-ben. Közben a tavaly BL-csoportkörös Fradi elvérzik a Göteborg ellen (Aranyos Imre pedig a zöldek szurkolóinak vágyálmaiban), Novák Dezsőt ott Varga Zoli váltja nálunk pedig szintén közeleg egy edzőváltás, bár erre ekkor még senki nem gondol! Itthon ugyanis továbbra is döglődünk a bajnokságban: vereség Újpesten, iksz itthon a Loki ellen. Ekkor jön az újabb KEK-kör- a sorsoláson elkerüljük a nagy halakat és a francia, ám III. osztályú Olympique Nimes sodródik utunkba. Mindenki nagy esélyről beszél- a magyar kupagyőztes egy senkiházi harmadvonalas francia kiscsapat ellen akik ráadásul csak ezüstösei a saját sorozatuknak- én mégis féltem: a csapat nagyon halovány idén, árnyéka MK-diadalt ülő önmagának… Az odavágón félelmeim beigazolódnak. 0:0-ás félidő után hármat kapunk, a csapatba meglepetésre bekerülő Tarlue-t kiállítják, még jó hogy Misi beköszön. 1:3… egy BVSC elleni kupadöntő-szerű csodával még kiszenvedhetjük a továbbjutást, de kulcsembereink fele távozott, a másik fele sérült vagy formán kívüli… közben itthon egy győri gyufa után egyenesbe jönni látszunk, leverjük a friss feljutó III. kerületet és idegenben a Zetét (utóbbi fontos siker, Tóth Misi sokadik fejes góljával eldöntve), jöhet hát a Nimes! A meccset nagyon későn rendezték, egy francia TV-társaság kérésére ennek ellenére 6000-ren gyűlnek össze a Bozsikban. Mindenki bízik a csodában. Mindenki? Aznap az osztályomban, miközben ünneplik a Fradi Olympiakosz elleni (tényleg szép) továbbjutását, 6-7 emberkétől is kapom a megjegyzéseket hogy „remélik a Honvéd ma kiesik, hehe, mekkora szégyen lesz az”…egy éve egy emberként drukkolt az osztály (sőt a suli) a Fradinak a BL-ben, mint ahogy 2 napja is a görögök elleni UEFA-meccsen… a Kispest meg ennyit kap. „Remélem kiestek”….Nagyon szurkoltam aznap este a srácoknak hogy fagyassza az oktalan és minősíthetetlen osztálytársaim arcára a gúnyos mosolyt de sajnos a csúfolódók előrejelzései igazolódtak be. A franciák már kettővel mennek a szünetben, Piroska még szépít de ennyi a vége a meccsnek- és ’96-os KEK-kalandunknak. Másnap annyi zrikát kaptam a gimnáziumban, hogy a fél szemöldököm spontán öngyulladással hullott a porba, Hegyi Iván pedig kéjes mosollyal elevenítette fel a Népszabiban Forrai Attila két héttel azelőtti, nimes-i, az odavágó lefújásakor tett nyilatkozatát: „Nyugodtan írd meg, hogy ezeket begyűrjük otthon…!” – sajnos ezzel mellélőtt a derék Rambo, újabb muníciót adva a vérfarkas kollega által gyakran csak Ivanhoe mesterként aposztrofált újságíróajatolla mindig csőre töltött tollába. A vereség Török Péter idegeit is megterhelte, postafordultával nyújtotta be lemondását– Komora pedig rövid tárgyalás után Bicskei Berci bát hozta vissza Kispestre, a mesteredző ’80-as évekbeli sikereinek helyszínére.

Bicskei érkezésének személy szerint nagyon örültem– ha már játékostéren nem is de a kispadra meglett a nagy fogás- lelkendeztem. Aputól sok biztatót hallottam már évekkel azelőtt is Bicskeiről („az első kölni diplomásunk Kisteleki mellett”), ráadásul szövkapként is ő volt az első aki focinéző időszakom elején a válogatott élén állt- mondjuk az a szakasz nem volt egy diadalmenet. Az MTK csont nélkül való NB1-be visszakormányzása és a visszafogott stílus viszont szimpatikus volt, ráadásul volt Honvédosról van szó…jó lesz ez! Eközben halovány támadósorunk is kapott némi vérfrissítést a két Nimes meccs között, leigazoltuk ugyanis Plókai Mihályt, hátvédünk, Attila bátyját Debrecenből. A korábban kabai gólzsák a III. ker. ellen debütált még Török alatt (azon a meccsen ő még nem, a hátvéd Atti viszont gólt lőtt, gondolom feldobta a bratyó érkezése) és őt is szívesen vettem hisz az elmúlt szezon végén mikor bemutatkozott vénségére az NB1-ben, fontos gólokat szerzett a DVSC mezében. Nálunk a gól meg kissé hiánycikk volt, Jovanovics és Ghinda is inkább az „5 meccsenként talál egyet” típusú támadó volt…

Bicskei bemutatkozása remekül sikerült, 4:0 a Siófok ellen (miért nem ment ez a Nimes ellen, gyerekek…!), majd 3 nyeretlen meccs és kilátástalan játék jön kijózanítóként. Az ősz vége annál szebb. 5 győzelem zsinórban! Meghajol előttünk a Csepel, a Stadler, a BVSC, a Hali és a Vidi is. A játék élvezeti értéke sajnos a Szomszédok teleregény 3.-12. évados epizódjainak izgalmi faktorát idézi, de legalább felosonkodunk a 7. helyre (engem kissé a moralesi őszre emlékeztet e performansz így távolról). E találkozók típuspéldája a BVSC elleni Szőnyi úti hétfő esti meccs, ahol 1:0-ás győzelmünk egyetlen pozitívuma a 3 pont mellett az, hogy a Bicskei által középpályára hátravitt, korábban csatárként impotens John Moses egyre inkább megtalálja magát és ezúttal döntő gólt ver.  Az egész őszünkre visszanézve bár a végére magunkra találni látszunk, játékunk kreativitás-deficitje fájdalmasan nyilvánvaló, a tavalyi kulcsemberek közül egyedül Piroska közelíti önmagát meg talán Bari, a fiatalok (Gabala, Kovács Béla, Lóczi) még nem húzóemberek, és hiába pörög fel Tarlue és Moses, azért ők nem egy Árgyelán vagy egy Warzycha ez nyilvánvaló volt.

Meg kell még emlékeznünk az ősz kapcsán a Best of Bohócliga sztorik TOP5-jében simán helyet kapó TIG-kalandról is! Komora ősszel ugyanis némi pluszpénz reményében névszponzori szerődést kötött a TIG néven futó Tartalékgazdálkodási Társasággal, a remekül hangzó KHFC TIG nevet ragasztva vagy 4 forduló erejéig a klubra, mindezt egy (állítólag használt) buszért (ami meg sem érkezett a Bozsikba az urban legend szeint). Sőt egy ideig a csupán Honvéd-TIG-gé változás (mínusz “Kispest”) esélye is fennált, hisz a klubdirektor a kispesti önkormányzattól is pénzt várt volna a kerület nevének reklámozásáért (de jó reklám voltunk – gondol vissza az ember némi malíciával), de szerencsére a “ha azt akarja az önkormányzat hogy Kispest néven fusson a klub tejeljen” jelszó alatti ötlet a közfelháborodás nyomására elvérzett.

A tél további erodálódását hozta a kupagyőztes keretnek. A kulcsembernek azért enyhén szólva nem nevezhető Ghinda távozását csak az MK-sikert elérő keret iránti nosztalgiám sajnálta komolyabban, Piroska elköltözését a Bozsikból viszont komolyan fájlaltam. Az apró balszeles nem igazán jött ki Bicskeivel az utolsó NS interjúja szerint, a cikkhez leközölt, buszablakon át kinéző sapkás fejét megörökítő fotó pedig eszembe juttatta Komora másfél évvel ezelőtti nyilatkozatát – ázott verébként érkezést hasonló távozás követett tehát. Ezúttal azonban igazoltunk is, az ESMTK-tól hazahoztuk a saját nevelésű balhátvédet (bár Erzsébeten előttünk és utánunk is jellemzően csatárt játszó…), Farkas Andrást, a sokat sérült Mátyust illetve Gabalát tehermentesítendő [jómagam kedveltem Farkast, nem volt egy világmegváltó védő, de nagyokat nem is bakizott, nem is értettem hogy 2 és fél év után miért zavartuk el], valamint a kabai Cipf  Zoltánt, a nagy tehetségnek kikiáltott baloldali középpályást. Fekete Róbert (és közvetve Plókai Misi) után tehát még egy kabai ász, nagyon rá voltunk pattanva a cukorvárosra. Sajna a jó Cipf Zoli sem igazolta utólag e vonzódásunk jogos voltát az alföldi élelmiszer-ipari centrum iránt. Lezavartunk a télen egy gyors olasz túrát is, s mivel a kupából (mint emlékszünk) már kialáztuk magunkat, jöhetett az új szezon, a Vasas pályán nyitva a tavaszt.

Hát itt sikerült is beleszaladni a késbe, a véghhanta főszerk. úr által is kasírozott, Gellei által bizony jól összerakott Vasas szedett minket elemeinkre, pedig Berci bá mindkét veretes új igazolásunkat pályára küldte csereként. A felállás (Vezér-Plókai A.,Hahn, Gabala- Dubecz, Kovács B. (Farkas A.), Bárányos (Kabát), Moses,- Plókai M. (Cipf), Tóth M.) jelzi az új tendenciákat, a Mátyust helyettesítő, az idényben szinte első számú balhátvéddé nemesülő Gabala hátul, az egy éve még borzalmas beadásai miatt inkább csak lesajnálva megmosolygott Dubecz tuti kezdő, a libériai harcosaink is beverekedték magukat az első csapatba… A gyengus kezdést nem kevésbé halovány folytatás követett, a 42-es villamos felújítása miatt szétszedett Ady Endre út miatt (ha jól emlékszem…) Csepeli albérletben. Itt fogadjuk a nagy pesti ellenlábasokat, és sajnos a sziget zöld majd lila sikerektől hangos, lehangolóan stabil sormintában (0:2, 0:2). Az UTE ellen már pályára lép egy váratlan új igazolás: a Fradinál a szolidan elposszannó nagytakarításba kezdő Varga Zoli lemond Aranyról, akit Forraira becserélve Komora elhoz a tavaszra. Én felvillanyozódtam a hírtől hisz Arany anno amolyan irányítófélét játszott Sándor Tamás mellett majd helyett Debrecenben, így az új Warzychát akartam belelátni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ő inkább pont amolyan Bari -féle árnyékirányítónak jó, arra meg itt volt nálunk az említett delikvens, aki pedig még nem nagyon tudott a lengyel helyére lépni. Tudom hogy fura hogy még mindig Warzycháról beszélek hozzá mérve bárkit és bármilyen taktikát, de hát ez van, gyerekkor, idolkeresés, Liam Brady – effektus, nem írom le még egyszer. Ráadásul Berci bá kezdetben árnyékékként számolt Arannyal az meg túl előretolt poszt volt az új fiúnak. Lényeg a lényeg, kevéssé vált be. További változást jelentett a keretben, hogy Urbányi Pista, aki riporteri pályája építgetése közben már amúgy is egyre haloványabb teljesítményt nyújtott, ekkoriban igazolt ki a San José Clash-hez az MLS-be.

Közben újabb vereségek, döntetlenek sorjáznak. A 24. fordulóig kell várni az első sikerre, ekkor a III. kerület ellen jön a siker Óbudán. A Kerület szimpi kiscsapat volt akiket ráadásul rendre vertünk, a Kiss, Szeitl, Aubel, Lippai, Tóth Iván, később Filó, Gáspár, Gaál stb. nevekkel fémjelzett, Gergely Károly, a megnyerő edző vezette gárda amolyan második fővárosi kedvencem volt. A győzelem pünkösdi királyságnak bizonyult, melyet 4 újabb meccsen szerzett 1 pont követett. Kezd kínos lenni az idény. Ugyan a semmiből nyerünk otthon 3:0-ra a Csepel ellen (végre Jovanovics is betalál – el sem hittem) hogy aztán törvényszerűen fejünkre hegesszék a szopóálarcot Akasztón. E meccsen ha nem csalnak meg az emlékezésben agytekervényeim, Bicskei összevész Plókai Misivel és kirakja a keretből egy időre. Na, ez kellett még. Jön a BVSC, egy szakadó esős meccsen, mint 1 éve a kupadöntőn – mégis mennyire megváltozott minden. Mi minden vagyunk csak egy bárkire veszélyes, itt-ott szép dolgokat művelő csapat nem, a BVSC is elvesztette nagyjait, Orosz már az MTK-ban, Pilu épp Belgiumban vagy Portugáliában, Csábi Izraelben, Kovács Zoli lilában, a vasutasokat így fiatalabb tehetségekkel, későbbi Bohócliger legendákkal töltötték fel (Dragóner, Csiszár, Csordás, stb.). A meccs nézhetetlen, Csiszár Ákos közeli góljával még ők mennek a félidőben de Faragó (jellegzetes, „lopni osonok a kertek alatt” futását is produkálva), aki kivételesen kezd Plókai Misi ügye miatt, egalizál. A meccs ennek ellenére megmaradt bennem több szempontból is. Itt első alkalommal  Öcsémmel kettesben voltunk kinn, lévén Fater megcsömörlött az idénybeli játéktól (nem csoda), nála, aki Tichyéken szocializálódott nem meglepően nem tudta helyettesíteni a fanatizmus a lelátón átélt kínokat. Az eső miatt a gatyámból sztreccsfarmer lett hazaérve, no de ez sem nagy hír. Viszont: egyrészt Bicskeit kikezdte a közönség, gúnyosan zúgott az egykor népszerű kapusra/edzőre a „Mesteredző, mesteredző” kórus… A másik lényeges történést a lelátói pletykák jelentették, melyeket a másnapi Sport is megerősített: Benkő László, a ’90-es évek eleji elnökünk (és Caola-mogul) ex MLSZ-prezidente visszatérését tervezte a klub élére, Komorát kimozdítandó a klubigazgatói székből, s hogy még meredekebb legyen a hír, arról is szó volt hogy Nyilasit, a fradisták által 2 éve visszasírt edzőt hozná a kispadra, Tibivel meg jönnének a Varga által a zöld-fehérek keretéből frissen kifüstölt vagy kifele álló spílerek, így Telek, Nagy Norbert, Jagodics, Keller, Páling… bizony, akkor a Fradinál érdekes tavaszt éltek, a szurkolók fele által istenített a másik fele által gyűlölt Varga Zolival (nekem szimpatikus volt az elkényelmesedett sztárokat helyrerakni próbáló, német földről profi szemléletet hozó edző, ám sok Fradi szurkernek az akkori saját ászok fontosabbnak tűntek), volt ugye ultimátum, felmentés, tüntetés, mégis maradás… némileg még reálisnak is tűnhetett tehát e pletyka amiről azonban kiderült, ordas nagy marhaság. Utólag visszanézve nem is lett volna sok értelme ilyen ősfradistákat idehozni, hogyan tudtak volna ők azonosulni az itteni célokkal és meddig? Amíg vissza nem hívják őket? Olyan volt ez az ötlet (egy jóbarátomat idézve), mint a Vikidál-féle Himnusz: nem az igazi…Persze nekem, a jó igazolásoktól, minőségi érkezőktől elszokó szurkolónak ez is úgy kellett, mint egy falat kenyér, legalább 1 hétig tartó illúzióval ajándékozott meg, másból úgysem éltünk ezekben az évadokban.

Elérkezett a bajnokság vége, az utolsó, ezúttal szerdai meccsre egy focioutsider gimis osztálytársammal mentem ki akit régóta érdekelt egy igazi meccs, és úgy döntött, a Kispest idénybúcsúztatója remek lesz. Persze ehhez kellett az én meggyőző erőm is, és az érvek melyek szerint egy Üllői vagy Hungária útnál százszor hangulatosabb a kispesti korzó – ez akkor még így is volt, e savanyú években a meccsre járás egyik fő élvezeti értéke számomra az akkor még színvonalas beszólásoktól hemzsegő korzó volt, ahol orgánum- és önjelölt gegkirályok tömkelege tobzódott és szemben a mai alpári vagy a játékosaink anyázásában kimerülő ordenáré ordítozással tényleg könnyesre röhögte magát az ember a cseh filmvígjátékokat idéző, a fazonvilágbajnokságon egyéniben és csapatban is eséllyel induló arculatokon.

A zárómeccsen aztán a Vidit simán lenyomtuk, mintha nem is a csúfos tavasz végén lettünk volna, a két akkorra már emblematikus játékosunk (Bari és Misi) mellett Farkas András is betalált, 3:0 a vége. Vezér-Hahn, Farkas,Moses (Csőke)-Dubecz, Bárányos, Plókai A., Plókai M. (Mátyus), Cipf- Tóth M., Jovanovics (Faragó) összeállítású csapatunkban bemutatkozott Csőke Gergely, a füzesabonyi vitéz, akire akkor azt hittem saját nevelés, de kiderült hogy a Mátraaljáról hoztuk (fényes kispesti pályafutása 3 hónapig tart még). Visszatért továbbá az idény nagy részében sérült, 2-3 havonta játszó Mátyus is, a becserélésekor olyan vastapsot kapott még melegítőben szaladva a kispad fele, mint anno mondjuk Kovács Kálmánék. Hiába, ki voltunk éhezve a lelátón a sikerre. A másik emlékezetes momentum ultráinkhoz fűződik akik kifeszítették meccs előtt a „Bárányos nem eladó” transzparenst, ugyanis közben kiderült: Varga Zoli megy, Nyíl jön a Fradinál s a tervezett erősítések egyike épp a mi irányítónk lett volna. Bárányos végül hosszabbított – ezt Komora még a szpíkerrel is bemondatta „...egyúttal felhívjuk kedves közönségünk figyelmét, hogy Bárányos Zsolt minden ellenkező híresztelés ellenére marad Kispesten”, ami akkor nekem népünnepéllyel ért fel, hisz ekkorra már nagy kedvenc lett a fineszes megoldásokra képes középpályás – nem csak nálam. Ha arra gondolok hogy ezt a renomét hogy sikerült azóta leépítenie, nem leszek túl vidám. A meccs végén a tavaszi átlaghoz képest így valamivel vidámabban baktattam haza a korzós hangulatot dicsérgető osztálytárs mellett, a valamiért igen csöndes Ady Endre úton ezúttal a villamossíneken (mi a bánatot kerestünk ott, ezt utólag nem értem…-valószínűleg agyamra húzódott az eddigi leggyengébb idényem).

A találkozó elején amúgy ismét elhangzott a „szétesik a stadion, szétverted a csapatot, Komora takarodj” rigmus, amivel akkor bizony egyet is értettem, sőt a korzón a következő idényben mi is gyakran skandáltuk e dalocskát. Ma már árnyaltabban látom a szitut, akkor Komora Imre bá maga volt a rossz szellem, minden baj megtestesítője sokunk szemében, az Illés-féle nagycsapat szétzavarója, a jobb játékosok elengedője, a gárda középcsapattá süllyesztője. Ma már azért tisztább a kép, a Honvédelmi Minisztérium kiválásával ez már nem a ’80as évek aranykora volt ahol biztos anyagi háttér állt mögöttünk de nem is a kora kilencvenes évek amikor DeVriesék és a karrierígéret meg a belga és köre által benyomott pénz vonzotta ide a veretesebb neveket. Komora kényszerhelyzetben volt, nyilván nem öncélúan szabadult meg a legjobban kereső spílerektől, a management terén pedig valószínűleg megpróbálta a ’80-as években megszokott módszerrel vezetni a klubot ám a vadkapitalizmusban más volt a szitu, ideig óráig működhettek a régi módszerek, sok esetben viszont nem, nem véletlen a nagyobb nevek szerződtetésének elmaradása, a lassan lezüllő utánpótlásképzés. Nyilván Imre bához is fűződnek érdekes megoldások (a Bárányos-Lommel szerződés ugye legendás) de mai fejjel nem mondanám azt hogy rosszak voltak a szándékai. Az azonban biztos: a szurkolókkal lassan de biztosan megromló kapcsolat nem sokat segített a lassan a lejtőn meginduló klubnak.

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér-Plókai A., Hahn, Gabala- Bárányos, Kovács B., Dubecz, Urbányi (Arany), Piroska (Cipf)- Tóth M., Jovanovics (Plókai M.).
Pályára lépett még Rott (csak edzőmeccseken), illetve a védelemben Mátyus ha nem volt sérült, tavasszal Farkas András, néha pedig Hungler Gábor (ahhoz képest hogy Bicskei azt jósolta, ő oldja majd meg évekre a söprögetőproblémáinkat…). A középpályán több fiatal szűrővel kísérleteztünk 1-1 becserélés erejéig (Pintér Z., Herczku, Balogh Gergely, Lóczi) illetve a Tarlue-Moses kettős is itt tűnt fel leggyakrabban, ha nem a védelemben. Elöl a leggyakrabban játszatott három arc mellett ősszel Ghinda, tavasszal Faragó, illetve nagy néha Kabát fordult elő. Valahogy megállt az egy évvel ezelőtt kezdett szisztematikus fiatalítás, ha azt nézzük: ez az idény pl. Kabát, Pinyő, Herczku vagy épp az egy éve nagy dérrel-durral beharangozott új üdvöske, Urbán számára minden volt csak előrelépés nem. Pozitívum viszont, hogy az idényben 13 (ebből 11 NB1) gólig jutó Tóth Misi igazi kis befejezőcsatárrá érett (el is viszi a Metz), Bárányos is keresett portéka lett az első osztályban (a Fradi-féle megkereséséről már szóltunk) és nagy kedvenc Kispesten. Rajtuk kívül sokat elmond az idényről, hogy az egy éve még inkább állandó kiegészítőember pozícióban lévő kerettagok (pl. Gabala, Kovács Béla, Dubecz) alapemberré léptek elő, igaz ez sajna nem annyira egyéni robbanásszerű fejlődésüknek mint a keret lassú gyengülésének tudható be. Igazolásaink (Plókai Misi lőtt ugyan néhány gólt de nem lett pótolhatatlan ékké; Arany meg sem közelítette DVSC-s vagy FTC-beli énjét, Cipf úgy volt itt hogy észre sem vettem) nem váltak be, nem lettek alapemberekké mint egy éve az akkor hozottak, kénytelen voltunk így saját forrásból dolgozni és azért valljuk meg más egy Warzycha-Bárányos (+ Árgyelán) kreatív játékért felelős sor, mint egy Bárányos-Kovács B. (+Dubecz)… Bicskei összességében nekem is csalódás volt de így visszanézve nem volt könnyű dolga, a pénz fogyóban, normálisan igazolni nem lehet… talán számon kérhető a szisztematikusabb építkezés hiánya a fiatalokkal, teszem hozzá – de ezt vissza is szívom, nem nekem kell tanácsokat osztanom egy ifi EB-t is nyerő ex-szövetségi edzőnek akinek a keze alatt annyi fiatal megfordult. Tán jobban ért hozzá mint én. Mindenesetre akkor nem nagyon protestáltam a távozása ellen (ahogy senki sem), persze ha akkor tudjuk hogy ki jön… de ez már a jövő idény sztorija.

Véget ért tehát az év, amelynek nagy reményekkel indultunk neki még 1996 júniusában és ami bizony olyan szürke lett (eseményeket, játékoskeretet, eredményességet és játékot tekintve egyaránt) mint Király Gabi macialsója. A korai kupabukta szégyenteljes volt, a Nimes elleni kiesésért sokan kárhoztattak minket de én ott nem feddem meg a csapatot, a tavaszért annál inkább, ez a keret ennél azért többre volt képes (lásd az ősz végét). A nyár elején aztán érdekes hírek kaptak szárnyra, új befektetőkről, nagy igazolásokról szólt a fáma, hogy aztán minden idők egyik legidiótább idényét produkáljuk. Nevetőizmokat és könnycsatornákat beizzítani, következő alkalommal a Krémer vs Komora idény következik.