Egy hosszú bajnokság végéhez értünk. Egész pontosan 302 napja rajtolt, és akkor még úgy vertük a Haladást, hogy ott volt a kezdőben Vadócz és Skvorc, csereként beállt és gólt lőtt Luki, Cipf kapufát ollózott Mackógabinak és Pölöskei is kapott teljes hét percet. Priskint kiszórták, ha nem is könnyedén vagy szép játékkal, de nyertünk.
Többen kissé megnyugodtak, talán mégsem a kiesés ellen megyünk egész évben. A Rabotnicki ellen simán hoztuk a visszavágót, letudtuk a nemzetközi zártkaput, egy luxemburgi jön, ha az isteni Vadócz velünk, akkor ki ellenünk? Pár napig újra dobogóról álmodott a nép. Aztán jött az Alsókukoricási Haladás, és minden újra a helyére került. Hiába hoztuk a meccseket sorra, hiába játszottunk sokszor elfogadhatóan, sőt, élvezhetően, valahogy visszatért a kilátástalanság: vajon mi lesz velünk?
Szeptember végén kikapunk Felcsúton, és onnan mintha elvágták volna. Végleg elvesztettük a fonalat. Volt pár jó percünk, negyedóránk, azon kívül csak szenvedés, szenvedés, a végén pedig a szokásos kurvagyengézés. A vicc, hogy még egy ilyen év után is meglehet a dobogó.
“A kérdés, amire nem adunk választ, cserébe fel sem tesszük: hogy kell átmenni a hídon?” bővebben