Az én Kispest-Honvéd sztorim

Sajátos sorozat indítására vállalkoznék most, természetesen az érdeklődés függvényében. Speciális (közel)múltidéző időutazásra invitálnám a blog olvasóit, kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét helyezve a fókuszba. Hogy miért pont ezt a 20 évet? Azon egyszerű oknál fogva hogy jómagam ténylegesen 1990-től vagyok (nem kicsit) elfogult Honvéd szurkoló vagy ha úgy tetszik Kispest drukker, így ezen periódusra van személyes rálátásom, szép és borzalmas fociemlékekkel egyaránt súlyosbítva. A következőkben tehát évenként vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva abban hogy a kommentelők ezeket kiegészítik a saját verziókkal – ebben a megoldásban az Örülünk,Vincent? blog futballtörténeti sorozata egyébként irányadó, mindenképp. S ha már itt tartunk, nem mehetek el szó nélkül amellett hogy az említett blog sorozata mellett a Hornby féle Fociláz (Fever Pitch) regény szemlélete is érezhetően jelen lesz az írásokban, persze csak hangulat szintjén. Akit mindez felcsigázott, az lapozzon és kezdjük is, mégpedig az 1990-91-es szezonnal.

Nyilván a Honvédossá válás sztorija is megérne egy külön misét, de ezzel nem fárasztom az olvasókat. A Miért pont a Kispest? kérdésre remek és az enyémnél frappánsabb válaszokat is kaphatunk az 1909.hu (azt hiszem hasonló című) egyik topicjában. Lényeg a lényeg, „kispester”-ré szocializálódásom egy igen kettős pillanatában történt a ’80-as –’90-es évek fordulójának, lévén az időszakot egyértelműen uraló csapatunk épp akkor futotta egyetlen gázos idényét (1989-90) mikor én becsatlakoztam. Így eleinte nekem az volt a normális hogy a Veszprém is aláz minket otthon (a Vasárnapi Hírek hegyiiván-díjas című „A Veszprém Kispesten parancsolt megállj-t a Honvéd kiskatonáinak” cikkét is rezignált beletörődéssel olvastam), a fővárosi csapatok rendre kiosztották az aktuális kokit, és bizony osztályozó lett a vége, ahol a Kazincbarcika (ma már tudom, Lipcseistől) épphogy le lett verve (1-0, 2-2), így jöhetett az újabb NB1-es idény.

Emlékszem, nyáron tudtam meg hogy új vezetőedző jön a gyerekszemmel is antikarizmatikus Haász Sándor helyére, valami Mezey György (szakmai stábjában Egervári Rajzművész és Szurgent pályaedzők, Tóth Kálmán gyúró, Pálinkás kapusedző). Faterom elég szkeptikus volt, valami Mexikói égésről beszélt meg „csak a katedrán van otthon” jelzővel ihlette az új trénert, így én sem vártam sokat tőle. Aztán kezdődött a bajnokság.

Épp ciprusi nyaralásunkról tartottunk hazafele a Malév járatán, mikor a légikisasszony kiosztotta a napilapokat, s én lecsaptam a Népsportra. Ott láttam, hogy idegenben léptük le a számomra a ”mindig veszélyes” kasztban számon tartott Vidit (még Waltham utónévvel), ráadásul pont az onnan átcsábított Vancea is vert egy gólt (akkoriban olyan tehetségek  fémjelezték a Vidit mint a még ifjú Kuttor Kutya-Sallói kettős, természetesen a Muzsnay, Németh fivérek, Mitring, Bekő vonulat veretesebb nevei mellett). A következő hétfőn a reggeli mellé akkor még járatott Népszabadságban aggódva lestem a tabellát hogy hol állunk, s az utolsó idény alapján bőszen kerestem magunkat a 10. helytől lefele…sehol semmi…5.-10. között sem…mi van, kihagytak minket a listáról? És akkor bizony az első helyre siklott a szemem… ha emlékezetem nem csal, talán le sem jöttünk a dobogó legfelső fokáról már többé abban a szezonban…!

Az ősz így egy furcsa de annál csodálatosabb akklimatizálódással telt. Kezdtem megszokni hogy nagycsapat vagyunk Magyarországon. Ekkoriban még jobbára TV-n vagy újságból követtem az eseményeket hiszen 9 évesen még nem mászkáltam egyedül meccsre, Apu meg akkoriban épp nem járogatott ki. Igazából az ETO elleni váratlan hazai vereség és a Veszprém ellenébeni szintén hazai remi volt kisiklás, az idegenbeli meccseket hozta a csapat (hopp…épp mint ma). Vertük a viharsarki mumusokat (hiába állították ki ellenünk az NB1 egész történelmének legnívódíjasabb neveit felsorakoztató Ottlakán-Zahorán-Csalánosi sort), majd itthon a szezon szerintem egyik legfontosabb meccsén az Újpestről importált Kovács Ervin duplájával a Fradit. A sorozatos győzelmek (idegenben Újpest is, természetesen) között egy hazai döntetlen a Vasas ellen mutatott népi torpanást de aztán a hétközben – a taxisblokád miatt elmaradt- Szeged SC elleni pótláson javítottunk. Emlékszem Gulyás László említette az összefoglalóban egy bizonyos Vincze nevét aki ekkoriban játszott először nálunk (egész pontosan 1-2 fordulóval azelőtt a Siófok ellen már csere volt) a Leccétől való nyári leigazolását követő sérülése miatt, és akiről Apu azt mondta hogy pengés gyerek. Hát pengés bizony, itt is betalált. A szezont az MTK stadionban zártuk, Gregor Józsi hintett egy laza négyest (erre mondaná az egyszeri magyar sportzsurnaliszta: ihletett formában játszott), amivel a GÓL labdarúgómagazin „Fordulóról fordulóra” fotórovatába is bekerült örvendő portréja, ő maga meg a góllövőlista élére abászkodott.

A téli szünetben végletesen úrrá lett rajtam a fociláz. Akkoriban rendes ’80as évekbeli iskoláshoz méltóan rendszeresen gomboztunk a haverokkal, így nem volt kérdés hogy az én csapatom a Bp. Honvéd lesz. Mivel fotókat keveset lehetett találni a játékosokról akkoriban, megfelelő méretben én egy Ápiszban beszerzett Hamburger SV-t alakítottam át, hosszú hajat és bajszot rajzolva a germán arcokra így kreálva Pisont Pistát, Csehi Tibit. Mire jött a tavaszi szezonkezdet, már tűkön ültem. Addigra a bajnokság erőviszonyai is tisztázódni látszottak, kirajzolva a két fő esélyest: minket, a magabiztosan vezető Honvédot, illetve a Nyilasival a kispadon minket üldöző arch enemy-t, a Fradit, akik a tavaszi szezonra a Szenes-Patkós erdélyi duóval, valamint az algír (?) Nacerrel erősítve próbáltak minket megelőzni. Hehe, próbálhattak azok mindent…     

A nyitány Vácott, igen jó meccsen 3:2 ide az Izzó ellen. Ne feledjük, bár ekkor még tán nem értek dobogóra, Csank fővadásszal már kezdték miutogatni oroszlánkörmeiket a Nagy Tibor szabadrúgásgól-gyártó kisiparos által vezetett váciak. Vitray közvetített, a VI MTE kék gatya-fehér mez kombóban; mi az általam leginkább kultivált tiszta vörösben, Kispesti Áruház mezreklámmal, csillogó Hummel szerelés. Az első félidőben vezetünk, Csehi Tibié a szezon első gólja, szabadrúgásból. Majd fordít a Vác. Körmöm már nincs sok. Majd jön Gregor 11-ese, és gólpassza Pilunak, fordítunk, nem állíthat meg senki!

A kupából ezután kiejtett minket (2:3, 0:0) a Diósgyőr, akiknek ekkor tanulom meg a nevét. Évek múlva bajnokavatót ülhetünk náluk majd kapunk egy ötöst a Krémer vészkorszakban, hogy a másodosztályban ezt majd mi tegyük meg velük. De ez még a jövő zenéje ekkor… A győzelmek mellé az akkoriban vidéki fellegváraknak számító Győr és Veszprém (kapus: az ifjú Végh Zoli) ellen idegenben sem tudunk győzni, szerencsére a Fradi is botladozik. Már mindenki tudja hogy az Üllői úti derbi előrehozott bajnoki döntő lesz. Én kb 1 hétig nem aludtam a meccs előtt. Féltettem a srácokat. 20000 őrjöngő fradista előtt nehogy beremegjen a láb… A tavaszi idény első felét egy meglepő igazolással zárjuk. Kámánt és Fodor Focit leadjuk Siófokra (Fodort máig nem értem), Marozsánért cserébe. Utóbbinak örültem mert jellegadó figurája volt az Olajbányásznak de valljuk meg mai szemmel ez egy elég eszetlen Bayern-szerű igazolás volt, „összekapni minden épkézláb vezéregyéniséget más csapatoktól” jelszóval, hogy ne azokat erősítsék. Na de Fodorról lemondani, aki a középpálya motorja Pisonttal… áhh.

Eljött hát a rangadó napja. Április vége, szombati este. Vacsorázni már nem tudtam aznap izgalmamban, csak meccs után. Petry – Urbányi, Csepregi, Csábi, Cseh – Marozsán, Kovács, Csehi – Gregor, Vancea, Vincze kezdővel állunk fel. Hol van a jó formában lévő Pisont? Mezey variál, Marozsán kezd inkább. Jól kezdünk, de a Fradi is nyom. Keresztúri 1 szöglet után gólt fejel. Még jobban nyomnak. Mire felállunk, szünet. Marozsán le, a LEGNAGYOBB KIRÁLY be. Meg a gól is Balogh Tonó kapujába. Igazán fifikás teljesítmény volt – egy szögletből lecsorgó labdát vert be Pista a rövidnél. Balogh akkoriban remekül védett nagy dolog volt így meglepni. A végére magunkra húzzuk a Fradit de egy Gregor kapufa révén közelebb állunk a győzelemhez. 1:1 a vége. Az utolsó húsz percben a hazai szurkerek habzó szájjal üvöltik kedvenc slágerüket, a „Meneküljetek” c. kórusművet, de ez sem hatja meg a csapatot. 1 pont behúzva, maradt a távolság köztünk!

A következő fordulókban hozzuk a kötelezőket, majd a 27. játéknapon a már Fodorékkal upgarde-elt Siófok itthon kioszt egy maflást a Bozsikban, de mivel a Fradika a vér gyenge Volán otthonában lezakózik, 3 fordulóval zárás előtt miénk az arany. „A Volán szálította a pezsgőt Kispestre” üvöltötte másnap a NS címlapja. Köszönjük ezúton is a Czabán Samu térieknek! Nem láttam a boldogságtól. Az egy éve még majdnem kieső pofozógép csapatunk (mondjuk azzal a kerettel… mai szemmel az a szereplés is megérne egy bővebb elemzést) aranyérmes. A végét annak rendje és módja szerint elszórakozzuk, vereség Pécsett, iksz Angyalföldön, hogy aztán a zárás igazi fieszta legyen az MTK ellen. Akkoriban mindig az idényzárókra jártunk ki Apámmal és Öcsémmel, ez sem volt kivétel. A szembeoldal tele, nyilván nem MTK-sokkal. A korzó dugig, tribün dettó. Csehi Tibi a később az év góljának választott szabadrúgást heggeszti Zsiborás kapujába, utóbbi szakállas feje máig előttem van ahogy repül a labdáért a korzó felé fordult arccal, de hiába. Jován egyenlítő (11-es) gólja rondít az összképen, de a vége előtt 10 perccel Komódi közelről betalál, győzelem, bajnoki cím, az év edzője cím Mezey-é, Gregor gólkirály (15 dugó ha jól sejtem), kvázi rajt-cél győzelem. Mindent vittünk.

Ma már persze igazat adok Apunak, hogy a 9 igazolt új és magyar szinten remek játékossal azért nem volt egy Mourinhói teljesítmény Mezey performansza, de én azért máig respektálom a kispesti ténykedését (ami azóta történt azt hagyjuk) akkoriban pedig edzőpápaként tekintettem rá. Felépített egy stabil, jó gárdát, nézhető, élvezhető focival. Voltak hangulatos meccseink, és egyértelműen a legjobbak voltunk. Mai fejjel persze érdekelne hogyha Nyilasi rutinosabb vagy a Fradi nem botlik annyit akkor Mezey azt a bajnoki címünket is elidegeskedi-e mint tette azt pl. a Vidinél tavaly, mert a hullámvölgyből kihozatal …hát nem a Dottore erőssége, lásd majd a következő idényünket.
Sikesdi -még újoncként (forrás-orulunkvincent.blog.hu)

Az idénybeli alapcsapatunk kb a következő volt:
Petry – Csábi, Csepregi, Cseh – Csehi T., Sikesdi (Urbányi), Kovács E.  Fodor (Pisont) – Gregor, Vincze, Vancea. A cserekapus Tarlósi igazából csak a kupában jutott szerephez, a védelemben Bánfi, illetve a szezon elején (a később a Haladásba távozó) Bognár, a középpályán Marozsán, Komódi és a későbbi Garami-féle UTE alapembere, a kárpátaljai Jeney, a csatársorban Kámán vagy Molnár Ferenc jutott szóhoz esetenként. A CS-betűs védelem nekem máig etalon, Csepregi Csöpi a valaha volt kedvenc kispesti liberóm, szívfájdalmam, hogy csak 2 idényt húzott le nálunk. Sikesdiből sajnos csak ezt az egy idényt láttam, megható jelenet volt, ahogy az MTK ellen becserélésekor vastapssal köszönte meg neki a közönség a sok bajnoki címet (ne feledjük a legtöbbször bajnok Kispest-focista ő). Azt hiszem a valaha volt kedvenc Honvédom volt ez, a már említett Sikesdi és a a CS betűsök mellett Kovács Ervin, Pisont, Perty mind óriási favoritok voltak…

A BAJNOKCSAPAT (forrás: honvedfc.hu)

Az idény végén tehát eufória uralkodott, a suliban néhány fradista osztálytársam (wekerlei suli révén akkoriban még nagyon nem volt divat itt nem kispestesnek lenni) igencsak meghúzta magát, én pedig büszkén feszítettem peckes Camping bringám nyergében melynek a kormányszerkezet alatti csavarjára bőszen feloktrojáltam féltve őrzött kincsemet, egy eredeti BHSE zászlót még a futó katonaalakkal a babérkoszorőban. A nyár izgalmasnak ígérkezett. Ki távozik, kikkel erősítünk vajon a BEK-re? Kit kapunk a legrangosabb európai kupában? Sikerül-e a címvédés? A felszín alatt névváltozásról csicsergett a zuhanyhíradó, mely szerint leválva a Budapest Honvéd SE-ről KHFC-ként folytatjuk tovább… szóval lesz mire emlékezni a következő idény kapcsán is.