Az én Kispest-Honvéd sztorim VIII. – 1997-1998.

Ahogy ígértük, megyünk tovább fennkölt- és sajnos sorozatunk ezen szakaszában egyre inkább a kínos- emlékekkel terhelt visszatekintő szériánkban. 8. epizódunkhoz érkezve speciális retrospektív sorozatunkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein – 1997-98 vészterhes periódusára nézünk vissza. Továbbra is hangsúlyozom: szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben.

Ha a ’94-95-ös és a ’95-96-os idényeket Janus-arcúaknak bélyegeztük, nem is tudom, milyen jelzőkkel illessük a jelen fejezetünk tárgyát. Rémálomszerű és tragikomikus elemekkel tarkított ősz az addig általam látott leggyengébb kispesti kerettel, majd egy igen izgalmas tavasz, egy meglepően megerősített gárdával. Krémer Károly for prezident, Komora reloaded, csatárigazolások rogyásig, tavaszi flúgos futam – ez következik most!
A jelen részt egyik legjobb barátomnak, a Doktor úrnak ajánlom, aki bár igazándiból más színekért szorít, a ’90-es évek végén a Bozsik hangulata is kedves volt számára, nagyapja meg az egyik legnagyobb Kispester volt, akit ismertem.

Az 1996-97-es idény tehát végre véget ért, a tavaszi nyögvenyelősködés befejeztét senki sem bánta. Bicskei ment, mint ahogy ment a csapat idénybeli legjobbja, a házi gólkirály Tóth Misi is Metzbe, hogy megkezdje francia nyelvterületen légiós-karrierjének első, nem túl sikeres körét. Plókai Mihályt sem marasztaltuk, mint ahogy az Arany-Forrai kölcsönügylet is visszacserével zárult. További nagy veszteségek nem érték a keretet, Bárányos maradt, akkor ez lényeges volt. Mi meg vártuk a híreket az erősítésekről és az új edzőről.

Nos találgathatott az egyszeri szurkoló bármit, Komora olyat húzott hogy csak néztünk. Varázssipkájából egy olyan tréner nevét kapta elő klubigazgatónk, akinek neve annyira csengett ismerősen a hazai NB1-et követők számára, mint Pompernek 2003 tavaszán a Hamar Pilutól kölcsönkapott CD címe: sehogy. A kiválasztott Krémer Károly lett, egy külföldre szakadt hazánkfia, aki játékosként állítólag vállalható karriert futott be az Államokban és Belgiumban (itthon meg Budafokon), régóta külföldön élt és most úgy érezte, meg kell mutatnia tréneri zsenijét a magyar NB1-ben. Karcsi bá nem kispályázott, egyből temérdek mennyiségű pénz betalicskázását ígérte Kispestre, a Juventussal testvércsapati kapcsolatokat vizionált, mondván régi üzleti kontextusban áll az Agnelli klánnal, valamint bajnokesélyes csapatot vázolt a szurkolók felé. Terveit Komora azzal honorálta, hogy teljesítve Krémer kérését egyből menedzser-igazgatónak nevezte ki az új edzőt. Krémer azt is jelezte: ő elsősorban a játékoskeret összetételéért és a csapatösszeállításért felel majd, a napi edzésmunka pályaedzőinek feladata lesz. Ezek közt találjuk Szepessy Lászlót, a Mágus legnagyobb magyar tanítványát és a lestaktika feltétlen hívét, valamint 2 számomra (és sokak számára) ismeretlen arcot, akik inkább úgy néztek ki, mint a joviális szomszéd a gangról, semmint fókuszon lévő szakemberek. Igazi dream team! Ekkor már kezdett valami balsejtelem lengedezni a Szentély fölött…

A beígért erősítések is érdekesen alakultak. Krémer, aki játékosügynökként is fontos (bár egynyári) szereplője volt akkori fociéletünknek, fogta 9 menedzseltjét, ebből 8 arcot a már nem túl acélos Békéscsabáról és az egy szem Horváth Dezső ex-Fradi kapust és hivatásos showman-t Debrecenből, majd jelentette hogy a keret kész. Már akkor is sejtettük és utólag is megerősíttetett: a ’csabai reszli idehozatala minden volt, csak jó ötlet nem. A klikkesedésről később is szólunk, most álljon itt egy kis csoportosítás, kiből mi lett. Csepregit, Czipót, Nagyot és Balogh Zoltánt a 3. forduló előtt elküldtük, közülük Balogh a Fradiban egész épületes karriert fut majd be -válogatottságig viszi, jellemző hogy pont ő nem kellett. A többiekről nem sokat hallottunk. Egy másik, máshol kibontakozó egyed Balog Zsolt. Ő fél év után távozik, ma a Vasas egyik pillére, Major eltűnt a ködben, egyedül Medgyesi hátvéd lett stabil kerettag nálunk még 2 éven át, Horváth Dezső meg az idényben tartalékkapusunk azt csókolom. Ennyi erővel az itt lévő fiatalok is elegek lettek volna – mint ahogy az ősszel látszik is. Még jó, hogy Ciprusról egy utolsó idény erejéig Kovács Kálmán hazatért, ő jelentette az egyetlen értékelhető pontot új szerzeményeink közt (itt és itt már lelkendeztem Kálmán emberi és játékosi kvalitásairól). Következett hát a szezonkezdet, 10 új fiúval és a régi fiatalokkal +Dubecz, Hahn, Ploki… mindenesetre Krémer optimista volt, miért ne legyek hát én is az az újonc Diósgyőr otthonában celebrálandó nyitány előtt?
Épp egy soproni családi nyaraláson voltunk a meccs idején, természetesen már negyed órával a kezdés előtt a TV előtt ülve. Hogy muzsikál vajon a csapat, milyenek lesznek az új srácok? A kezdőben [Horváth D.- Farkas A., Plókai, Dubecz- Cipf (Nagy L.), Bárányos, Major (Mátyus), Kovács B. (Csőke), Balog Zs.-Kovács K., Jovanovics] alig van új fiú, ellenben a posztok igen érdekesek…Plókai söpröget…mi van Hahnnal, és minek vettük akkor Nagyot? Középpályán 5 támadó, szűrőnk nincs. Mindennek meg is van az eredménye: véresre veri a seggünk a friss fejutó DVTK már a szünetben 3:1-re menve (bár Kálmi még egalizál), 16.000 ember hangorkánjától hajtva. Esélyünk nincs, Bárányos pedig büntetőt is hibáz. Szétesett csapatként takarodunk le a pályáról, a DVTK ahol tényleg csapatépítés folyt a nyáron és jól igazoltak (Kulcsár, Jakab…) megérdemelten nyer. Egyszerű játék a futball…Én meg kezdtem nagyon tartani attól, hogy micsoda önjelölt edzőpápát sikerült találnunk a kispadra…

Nem baj, jön az MTK. Krémerék variálnak, 7 helyen változik a kezdő. A védelem zsírúj a DVTK ellenihez képest. Hoffmann Richard személyében új fiatal játékosunk debütál a csatársorban. Mi meg kapunk itthon egy négyest… Hogy teljessé tegyük a sormintát a kapott gólok terén (5-4-3) Fehérvárra utazunk a Gázszerhez, s a másik friss feljutó egy 3-mas búbolással küld minket haza. A végeredmény már a szünetben kialakul, s a 45 perc alatt bekapott 3 gól Krémernek már sok, úgy dönt, ő félidőben hazamegy a kispadról. Újabb epic pillanata a ’90-es-2000-res évek sztorikból kifogyhatatlan NB1-ének. A Siófok ellen már Szepessy nyilatkozik a lapoknak és dirigál a padról, első győzelmünk behúzásakor. Krémer viszont 19-re lapot húz, és hoz maga alá egy tényleges edzőt, mégpedig az előző szezon Fradi-trénerét, Varga Zoltánt. Menedzser igazgatónk már volt, most szaktanácsadónk is lett. Vow! Az új edző első tréningjén régen látott tömeg szorongott a korlátoknál, és csodálták a nem sokat kopó rugótechnikát. A sors fintora, hogy a késő tavaszi Nyilasi-pletykának pont a komplementere valósult meg: Nyíl került a Fradihoz, Vargazzo meg hozzánk. Apu meg is jegyezte: ami nem jött össze ’68-ban az most létrejött: Varga a Honvédnál. A Fradi egy évvel korábbi őszéből kiindulva kisebbfajta csodát vártam Varga Zolitól de egy stabil középcsapatot minimum. Csalódnom kellett – ennek ellenére szimpátiám többé-kevésbé (inkább többé) elhunytáig megmaradt a szakember iránt. Varga debütálására a Szőnyi úton került sor ahol a reaktiválódó Dottore oktat le minket (1:3). Varga debütje Kovács Kálmán hattyúdala: néhány intelligens szurkolónk a meccs közben hőzöngve azzal fenyegette meg, hogy a hétfői edzésen eltörik a lábát az idénybeli teljesítménye miatt – legalábbis a hétfői vagy keddi NS-ben ez szerepelt. Kálmán így azonnal hatállyal visszavonult, méltatlan körülmények között. Már csak ez hiányzott- az egyetlen gólképes játékosunk elöl is kiszáll.

A következő hetekben a rémálom folytatódik. Varga Dorogon hoz egy döntetlent, de emellett 5 meccs 5 sima vereség és még csak elképzelés se látszik a csapaton. Visszaesünk tökutolsónak. E sorozatból a Stadler elleni kínszenvedés égett bele az emlékezetembe: kivételesen a páholyba ültünk fel, Fater kíváncsi volt Vargára, megadta hát a módját. Ehhez képest a meccsen kb. 0 helyzetet alakítottunk ki (mondjuk a Dubecz-Forrai-Kovács B.-Hungler-Cipf fantáziadús középpályás-sort elnézve ezen csodálkozik valaki?), és a 30. percben beszedtünk egy tizigólt, az egykori saját nevelés, Borgulya büntetett. A második félidőben egy a látottak (+ a meccs előtti fröccsök) miatt delíriumba eső kollega a következőt ordította le a tribünről a kispadok felé: „hé, Varga mi ez a csapat? Hol van a Philip meg a Tarlue? Hol a két néger? Hozd már be a Philip-et meg a Tarlue-t?”. [gyk. Philip Tarlue egy és ugyanazon személy- a másik fekete fiúnk akkor John Moses volt]. Azt hiszem, ez remekül összefoglalja az akkori lelátói hangulatot és a kilátástalanságot. Ekkoriban Honvéd-szurkolóságom addigi legsötétebb heteit éltem. Korábban szinte verhetetlen csapatomat hétről hétre alázta épp aki szembejött vele, friss feljutó vagy fővárosi klub, egyre ment… a játék nézhetetlen volt, gólt szökőévente lőttünk, lassan egy addig nem ismert fojtogató érzés, a kiesés réme kezdte beszőni a hétköznapjaim. Megesik a szégyen? Vagy jön valami csoda?

A Debreceni 4:1-es gyufa az addig türelmes Komorának is már sok. Az öreg is belátta, hogy itten nem lesz Juve kapcsolat, bajnoki dobogó, ellenben ordas nagy szopóálarc és NBII igen, ha nem változtatunk. Elköszönt hát villámsebesen Krémertől és sameszeitől, így Vargától is, a kispadra pedig egy huszárvágással ő maga ült le. Én sose szerettem a félmegoldásokat, ideiglenes cuccokat, most mégsem berzenkedtem: Komora szuggesztivitásáról megalkuvást nem tűrő tank-természetéről már én is hallottam és vészhelyzetben ez jól jön. Márpedig most ká nagy vészhelyzet volt!!! Imre bá média-székfoglalója a Kispest TV-n volt, ahol talán Bárányossal (nem biztos) volt benn, és decensen belepasszírozódva a riportalanyi fotelbe már osztotta is az osztanivalót (a kérdéseket inkább csak szükséges rossznak tekintette az öreg, jellemzően inkább nyomta a onemanshow-kat az interjúi során…ezek közül nem egy igazi klasszik). Elmondása szerint a Fradi ellen is a győzelem a cél, télen erősíteni kell a keretet, addig meg valahogy kihúzni –egy Honvéd nem eshet ki, punktum. Ámen!

Szóval jött a Fradi, esélytelenek vagyunk az uccsó helyen, 9 meccs, 8 vereség, 1 győzelem. Egy dologban bízhattam: a rangadó egy más műfaj (vagy ahogy Sisa tréner mondaná: a derbi az derbi). Ez be is jött! Jól kezdünk, nem vagyunk beszarva. Az idény nagy problémája, a csatárdeficit sajna tovább él: se Kabát, se Jovanovics sem futja élete formáját. A félidő közepén azonban mikor a Fradi feltámadna, Bárányos lemásolja Warzycha 1996 tavaszi álomgólját, lopakszik jobbról a 16-os vonala felé majd 16-ról tüzel a léc alá – Hajdú mesternek gondolom deja-vu érzése lehetett! Vezetünk! A második félidő kegyetlen, a Fradi egykapuzik, a mi 10 emberrel védekezünk, de Vezér mindent fog – meg kis szerencsénk is van. Megvan tehát a nagyon fontos siker (morálisan és számszakilag is baromira kellett a 3 pont). A győzők: Vezér-Medgyesi, Hahn-Mátyus-Forrai (Tarlue, Balog Zs.), Kovács B., Bárányos, Farkas A. (Pintér), Balogh G.-Kabát, Jovanovics.

Az idény hátralevő fordulóiban többnyire továbbra is a szopórolleren robogunk de már nem olyan sebességgel, mint a szezon elején, sőt a Vidi és Zete elleni egymást követő hazaiakat fogcsikorgatva be is húzzuk, Mátyus e meccseken 3 gólt is vállal. Közben masszívodunk, Győrben az akkor jó erőkből álló Reszeli csapat ellen a 0:0 igazi siker, Vácott épphogy alulmaradunk. Komora kiszórta a keretből a Krémer-bébik többségét (kivéve Medgyesit, valamint a balszeles Némethyt) is, ráérezve a később kiderülő problémákra mely szerint a csapat erősen klikkesedett az ex-csabaiak vs. régebbi kispestiek törésvonal mentén. Visszatértek az 1 éve elfeledett fiatalok, mint Pintér, Balogh Gergely vagy Hungler, az összeállítások állandósultak, kialakultak a húzóemberek (Bárányos, Mátyus, Vezér) akik a harmatos csapatnak próbáltak némi gerincet adni. A szezonzáró, 1 meccsen eldőlő MK-nyolcaddöntőn az akkor nagy formát mutató Vasas ellen már hősises majdnem-továbbjutásra is futja, nagy pechhel csak hosszabbításban búcsúzunk, jöhet a téli szünet. Borzalmas őszön voltunk túl ekkor és 4 kiizzadt győzelmünk + az egy döntetlen nagyon kevés volt. Tavaszra itt óriási változások kellenek, mindenekelőtt játékosok, akik igazi erősítések… hogy szerzünk ilyeneket mi, akik másfél éve nem igazoltunk épkézláb harcost?

Megmondom őszintén, ekkor már erősen tanulmányoztam a másodosztály csoportbeosztásait, hogy vajon hova esünk ki. Ehhez képest a téli felkészülés némileg megváltoztatta a hozzáállásom és eredendő pesszimizmusom is kezdett átfordulni reménykedő várakozásba. Ugyanis elkezdtünk igazolni, de mint az őrült. Komora úgy látszik ráérzett, hogy mi forog kockán és saját keze alá egy formás kis keretet kezdett összehozni- nevekben legalábbis. 2 naponta érkeztek a kisebb-nagyobb újdonságokkal teli NS cikkek, ekkoriban minden napom azzal indult a Határ úton, hogy metróra szállás előtt Népsport be a belső zsebbe, majd utazás közben izgatottan lestem a híreket. Volt mit!

Az őszi kóros csatárínséget pótlandó, 5 támadó is csatlakozott a kerethez. Borgulya István hosszú, a Vasast, a Vácot és a Stadlert (góljára ugye emlékszünk ősszel…) is érintő vándorút után tért vissza anyaegyesületéhez ezúttal kulcspozíció várományosaként. Mellette az MTK-tól a kezdőből ekkoriban már ki-kiszoruló Csertői Aurélt is megvettük, mint ahogy az évekkel azelőtt Pécsett feltűnt (itt épp ismét a Mecsekalján játszó) Catalin Azoitei-t, a volt salgótarjáni, ekkor Csepelről áthozott Baranyi Miklóst valamint a Fradiban másfél év alatt a világot nem megváltó Meziane Touati-t, a civilben állatorvos algír csatárt (évek múlva a BVSC-nél Simon Tibi panaszkodott arra, hogy hogyan is számoljon a meccseken Touati-val ha az alig áll a lábán mert előző éjjel lovat császározott). Kabát és Jovanovics így végre komoly vetélytársakat kapott, és főként Csertői, Borgulya és Baranyi igen gólveszélyes, bármely NB1-es csapatba beférő játékosnak számítottak akkor. Hogy a védelem is stabilabb legyen, az MTK-tól kölcsönbe Csábi Józsit is hazacsábítottuk, személyében gyerekkorom egy nagy hőse tért vissza, ezúttal már söprögető posztra. Sőt, Borgi és Csábi mellett akadt egy harmadik visszatérő is: Urbányi, a száguldó riporter az USÁ-ból hazatérve jelentkezett hogy tagja lenne a ’Rescue the Kispest’ társaságnak. Mellettük két légiós, a baloldalra szánt román Calin (Piroska óta nem volt oda normális megoldásunk a Cipf és Némethy jellegű vicceken kívül) és a szerb kapus, a fél évet itt védés nélkül lehúzó Szasa Komlenics (gombcsapatomban egy decens Domestos-kupak volt ő) is gazdagította a keret. A veszteség oldalt, már ha így aposztrofálhatjuk őket, a szélnek eresztett Krémer bébik jelentették. A vérátömlesztés első blikkre több, mint biztató volt.

Egy jól sikerült tatai edzőtábort követően február utolsó napján a Diósgyőrt fogadva kezdtük a tavaszt. A Határ útra kiérve Öcsémmel a fekália is belénk fagyott – ugyanis állt a bál, a DVTK drukkerek busza szoftosan füstölgő ablakkal parkol a 194-es buszok mai helyén (később azt hallottam füstbombát dobtak be a mieink), nyitott ajtaján nagy erőkkel özönlenek ki a felajzott borsodi utcai harcosok. Az egyik Öcsémet és engem rohant le egy baseballütővel hadonászva, 1 méterről ordítva az arcunkba hogy „meg lesztek b….a, köcsögök”, de mivel a sálam szerencsére a dzsekim alatt rejtőzött és az arcom valószínűleg a besza-behu állapot közelgő beköszöntéről árulkodhatott, társai kiáltására („hagyd ezek csak járókelők”) otthagyott minket. Alaphang megadva… Amúgy remek, középtavaszi időjárás fogadta a kilátogatókat, akik nem is voltak kevesen: a végre felturbózott keret 6000 fanatikust csalt ki a napsütötte lelátókra. Ebben a klubvezetés azonban nem igen bízhatott előzetesen, legalábbis erre utal, hogy se kisegítő villamoskocsik nem lettek beállítva a 42-es vonalára, a Bozsiknál meg össz-vissz 2 pénztárablakot nyitottak meg. Dilletanizmus. Még több, mint 1000-ren álltunk kinn mikor elindult a meccs, a sor a 42-es peronjáig kígyózott. Belül morajlott a tömeg, előbb 1 nagy helyzettől, majd hangrobbanás, Bari messziről heggeszt egy magának felpörgetett zsugát a pipába. Ezt csak az összefoglalóból tudom meg később, ugyanis még mindig sorban állunk… ahogy Calin mesteri bokamozdulatát követő 2. gólunknál is. Mélydráma. A félidő közepétől élvezhettük végig a meccset és még vagy 5 db 100%-os, de kihagyott ziccerünket. A végén Kiser szépített a 87. percben, meleg volt a vége, de meglett a 3 pont, legyőztök az ősszel nekünk 5-öt vágó, masszív Tornyiékat. Az egész meccs remek hangulatú volt, sok néző, jó idő, még összeszokóban lévő de már most (az őszhez képest legalábbis) szép dolgokat produkáló csapat…[Vezér-Plókai, Hahn, Mátyus- Csábi- Dubecz (Urbányi, Medgyesi), Bárányos, Kovács B., Calin-Csertői Borgulya (Baranyi)]. Az összefoglalón is szerepel, ahogy Mátyus megszívatja emberét a szögletzászlónknál, illetve Bari dekázgatása- kár hogy utána olyan tré passz jött. Soha rosszabb indítást! Hazafele végig gyalogoltunk tesómmal Wekerléig az Adyn lassan hömpölygő szurkolók között… győztes meccs után repülnek a lábak, nem érzel fáradtságot.

A következő hetekben aztán beálltunk a tavasz alapsémájára. Otthon nehézkes győzelmek (mondjuk a BVSC ellen hóesésben és addigi leghidegebb meccsemen becsúszott egy döntetlen), idegenben pedig sima szopolák vagy döntetlenek. Felüdülést jelentett a DVSC elleni hazai gólzáporos siker (5:1), Csertői Reli, Bari és Plókai mellett Kovács Béla 2-szer is betalál. Ezen a meccsen életemben először magányos farkasként csapattam a tribünön, egy jól sikerült gimnáziumi franciaországi osztálykirándulást követően, és az 5 dugó sem rontotta le a kedvem, nyilván. Érdekes, hogy odakinn a galloknál prosztataaszaló hideg volt, itthon meg a nagyüzemben működő tavasz várt – ezúttal nem csak Wekerle és a Kispest kertváros borult virágba (amelyeket megcsodáltam a hazaséta során), hanem a csapat gólfáján is kipattantak a szirmok a kövér rügyekből. Amúgy is a tavasz a kedvenc fociévszakom, mindig imádtam, amikor a Bozsikban kizöldülnek a korzóval szembeni ex-állószektorok mögötti jegenyék…

A következő hazai a Békéscsaba elleni volt, erre azért emlékszem máig mert kicsaltam a múlt részben már emlegetett Fradi-Kispest kettős szurkolóidentitású jóbarátom, aki szívesen jött is, majd (zene füleimnek) töredelmesen bevallotta, hogy a Bozsik hangulata sokkalta jobban ínyére van mint az Üllői – ahova osztálytársaival rendszeresen kijárt. Hát a meccsen a hangulaton túl sokat nem kaptunk ugyanis egy nagy büdös 0:0 lett a vége, Vámos kapus kivédte a szemünket. Doki barátomat meg fradista osztálytársai és cimborái kis túlzással boxerekkel az öklükön fogadták másnap a sulijában, mert az ottani focirajongók is nézték a tv2 esti gólösszefoglalóját, méretes hátasokat dobva, mikor realizálták az egyik bevezető vágóképen derék barátjukat, aki vállvetve, szemmel láthatóan nagy vidámságban dönget befele a Bozsikba egy Kispest-sálban feszítő kollegával, azaz velem. Végül a ruha elmaradt, de mi még ma is jókat derülünk vele az eseten.

A következő héten Fehérvárott kapunk ki, a meccs emlékezetes momentuma, hogy a 90 perc utáni nyilatkozatában Komora az új szövkap, Bicskei figyelmébe ajánlja Dubeczet, vagy ahogy Imre bá hívta (utánozhatatlan orgánumát is képzeljük ide), a „Dubit”. Dubeczet válogatottba? Imre bá is kezdett megfáradni a kiesés elleni harcban-konstatáltam. A Vác FC Zollner ellen újabb (az idényben sokadik) létfontosságú meccsünk következett –hazai környezetben. Itt már Fater is visszatért a lelátóra, és együtt örvendezhettünk Borgese vezető góljának, melyet a 2. félidő közepén kiegyenlített a Vác. Döntetlennel cudar helyzetbe kerülhettünk volna a bennmaradásért vívott izgalmas tusában, így kezdett is az ideg rátelepedni a lelátóra, mikor is a csereként beálló, amúgy az idény végére sajna beszürkülő Calint váltó Urbányi egy távoli fejessel (a’ la MK döntős Árgyelán,) megszerezte a győzelmet a csapatnak (hetek múlva kiderült: kvázi az élvonalba maradásba fejelt minket a jó Pista). Ekkoriban már rég nem futott csúcsformát a riporteri szakma felé kacsintgató Urbányi, így a tény, hogy pont ő lő túlélést jelentő gólt, meglehetősen pikáns volt. 1 hét múlva a Tiszakécske ellen otthon ismét megrázzuk a gólfát, 5 gól kerül a kécskei puttonyba, szomorítva ezzel az akkor ott állomásozó Szuri bát, a vendégek trénerét. Ekkor gondolkoztam el azon hogy lehet, egyedül kéne kijárnom, hisz az garancia az 5 rúgott gólra. E győzelemmel gyakorlatilag meglett a bennmaradás, de matematikailag még jöhetett kellemetlen meglepi.

Egy hét múlva Zalában 6-ot kapunk, de kevés szurkolónk van, akinek ez a meccs erről emlékezetes. E találkozót előzte meg ugyanis a balatonlellei (?) balhé, melynek végén egy szurkolónkat pisztolylövés is érte. A sztorit már sokan és sokféleképp leírták anno olvasni is lehetett róla rengeteget, ezt is most nem részletezem ráadásul nem is az én emlékem…az már annál inkább hogy az MLSZ ostoba döntése értelmében a következő hazai meccsünket, idénybeli búcsúnkat zárt kapuk előtt kellett rendezni, mintha az egész incidens a Honvéd-tábor zömének bűne lett volna… Végül ha jól emlékszem a fiatal Erős Gábor góljával lever minket az ETO (nem jó ómen nekünk a csóka, legközelebb akkor hallok róla mikor ideigazol, ki is esünk vele), de a meccs végén kiderül, hogy matematikailag is bennmaradók vagyunk, még osztályozó sem lesz. Huhh, meleg egy idény volt… az eddigi legsúlyosabb szezonom… Zárásként még egy karneváli 2:2 a friss bajnok UTE otthonában, végre Baranyival a kezdőben, aki gólt is lő, valamint újpesti szabadrúgás-kísérlettel, melyet Horváth Dezső showman a gólvonalról kifejelve ártalmatlanít. Barátságos 2:2 a vége. Az idénynek pedig bennmaradás.

Az idény alapcsapata, kb.:
Itt most kivételesen változtatok a bevett formulán, és két csapatot is leközlök. Annyira más volt az ősz és a tavasz, annyira nem lehet egy kalap alatt emlegetni a két periódust, mintha nem is egyazon klub hanem két külön csapat lett volna a vörös-fekete mez tulajdonosa a két félévben. Lássuk tehát.
ŐSZ: Vezér- Medgyesi, Hahn, Mátyus-Dubecz, Pintér (Plókai), Bárányos, Kovács B., Némethy (Cipf)-Jovanovics, Kabát.
TAVASZ: Vezér- Plókai, Hahn, Mátyus- Csábi- Bárányos, Calin, Dubecz, Kovács B.- Csertői, Borgulya.
Játszottak még a Krémer-bébik (Nagy L., Csepregi, Balog Zs., Major, Horváth D.), valamit főként ősszel a saját nevelésű fiatalok (Balogh Gergely, Szekeres, Hoffmann Ricsi), a régebbi ittlevők közül Farkas András (hol a védelemben, hol a középpályán), Forrai valamit Cipf Zoli, továbbá a Philip Moses meg a Tarlue. A csatársorban tavasszal Azoitei, Baranyi és Touati is be-beállt csereként. Urbányi szintúgy – csak ő a középpályára.

Láthatjuk: a két alapkezdő közti egyezés csupán a Vezér-Mátyus-Hahn-Bárányos-Kovács Béla tengelyre korlátozódik. A Janus-arcúság nyilvánvaló. Ősszel gyenge átlagteljesítmény jellemezte a csapatot, csatárjátékunk nulla volt, a védelem instabil, önbizalomszegény KHFC-nket nemhiába verte bucira a fél NB1. Tavaszra aztán az igazolások miatt a lassú összeszokás ellenére egy igazi középcsapatnak számítottunk volna, ha nincs az ősszel összeszedett nagy ponthátrány, bár bizonyos hiányposztok (második számú irányító, igazán jó szűrő) azért adódtak és főleg a középpályát tekintve volt rövid a kispad. Voltak szerintem kissé elhibázott edzői húzások is, így én pl. csatárposzton Borgi mellett Baranyit erőltettem volna, még ha rövidtávon a nagyobb rutinnal bíró Csertői ígéretesebb választásnak is tűnt elsőre- hosszabb távon a fiatalabb, technikásabb Baranyi jobb megoldás lett volna, több idényre is. Így mindössze a meccsek felén kapott lehetőséget az egykori csepeli csatár, 1 gólig jutott Csertői cseréjeként- el is tűzött a nyáron… Az idényben (ha Szepessyt is számoljuk) 4 edzőt fogyasztottunk, ennél többet csak 2002-03-ban emésztünk fel, s annak tudjuk mi lesz majd a vége… itt még megúsztuk a dolgot, de 2003 után a második legközelebb voltunk hozzá október és november legmélyebb bugyrai idején! Nagyon bíztam benne, hogy tanul a vezetés a hibákból, és a tavaszi igazolás-dömping valami jó szemlélet beköszöntének az előszele. Nem árulok egy nagy titkot vele, hogy nem így lesz, a következő idény újabb név- és tehetség-legendák érkezését hozza majd el a Bozsikba, megtudjuk hogy a B’csaba után honnan máshonnan (nem) érdemes csomagban igazolni, ki is az a Mansour Kane és hogy miért ne trükközzünk az útlevélfotókkal, ha sokat légiközlekedünk. Maradjanak velünk…