Leg…leg…leg…leg…leg… (1. rész)

Vége. Nemcsak a szezonnak (immáron két marathóni hete), hanem az érettségi-időszaknak és az ötéves középiskolai zűrzavarkeltésnek is, így végre ismét száz százalékos krafttal vetem bele magam blogunk szerkesztésébe. 2006-ban azonban nem csak én léptem a szamárlétra egy masszívabb, kevésbé elkorhadt fokára, hanem kedvenc klubunk háza táján is rendszerváltás zajlott le. A hivatalos klubhonlapon 2006. június 16-án jelent meg a nyúlfarknyi hír, mely szerint Pierro Pini – engedve haragos legénysége akaratának – az azúrkék tengerbe vetette magát az általa több ízben meglékelt kispesti kalózhajóról. Szűk három hetes (nyilván a vitorlás fenekében található dugisör kóstolgatásával eltöltött) interregnumot követően új kapitány érkezett a fedélzetre, július 6-án felhúzták a csillagos-sávos lobogót az árbocra. Az azóta eltelt időszakban két kupasiker a mérlegünk, azonban az MK-fieszták és a nemzetközi csörték mellett érdemes az öt legemlékezetesebb bajnoki derbit is felidézni.

2007. március 3.: Honvéd – Vác 6-0 (1-0)

Az első mindig különleges – tartja a közhely. Az új Bozsik a 2006-2007-es szezon tavaszi felének második fordulójában debütált, mégpedig a Bohóc akkori outsidere, a félamatőr Dunakanyar-Vác ellen. Kispest-szurkerségem egyik legkülönlegesebb napja volt az a szombat. Már délelőtt kilátogattunk az addig a közvélemény által a magyar futball elsőszámú stadionroncsának bélyegzett, azonban ékszerdobozzá avanzsált szentélyünkbe. Ekkor éltük meg az első hemingwayi különlegességet: a hangszórókból felcsendültek új indulónk fülbemászó, sokakat padkaharapásra, vagy más feszültséglevezető tevékenységre sarkalló dallamai (Szögezzük le: nem én írtam, okay?). Este a meccsen általam Kispesten még sosem tapasztalt hangulat fogadott, vagy öt-hatezren lehettünk a lelátókon, a csapat pedig – bár az elején kissé beragadt – meggyőző teljesítménnyel köszönte meg a támogatást. A lefújás utáni egész stadionos pirózás szintén élményszámba ment. A legenda szerint az összes sör elfogyott a büfében

2007. szeptember 2.: Honvéd – DVSC 3-1 (0-0)

A hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel a tabló első helyén álló Kispest fogadta a hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel álló, rosszabb gólkülönbsége miatt ezüstös pozícióba szoruló, amúgy háromszoros címvédő Loksit. A papírforma szerint ekkora rangadót azóta sem rendeztek a Bozsikban, arról nem is beszélve, hogy a nyári Szuperkupa-szopola, valamint a három nappal korábbi hamburgi zakó kötelezte a jó szereplésre aranylábúinkat. A 2007 folyamán tapasztalt jó hangulat erre a derbire is jellemző volt, az pedig, hogy hátrányból tudtuk megfordítani a meccset, még jobban fokozta a nézőtéri eufóriát. Lehet, hogy sokan nem osztják ezt a vélekedést, de szerintem a bajnokikat tekintve ez a nap volt a Hemingway-éra abszolút csúcspontja.

2010. március 27.: Újpest – Honvéd 0-1 (0-0)

Nagyot ugrunk az időben, hiszen Pölővel és a Tanár Úrral inkább a különböző nacionális és internacionális kupákban gyűjtöttünk be komoly skalpokat. Nagyobb bajnoki presztízssikereket Morales mesterrel, a catenaccio honi élharcosává koronázott talján trénerrel tudtunk szállítani, ám egyúttal hajlamossá váltunk arra, hogy a leggyengébbekkel szemben is betlizzünk. Ebben az időszakban nem voltunk az erősebb mancsaftok kedvencei, kullancsként ragaszkodó védőink között például sok Újpest-akció halt el. Az érezhetően edzőbuktatni kívánó lilák sorsa végül a második félidő elején dőlt el, amikor a saját térfeléről induló brazil szélsőnk óriási Diególt ragasztott a bal felső ficakba. A rend kedvéért megjegyzendő: hat év után tudtunk ismét győzni a Megyeri úton (2004-ben még Csobánki és Szili góljaival fordítottunk – hol vagytok, régi csibészek?).

2010. május 22.: Honvéd – Ferencváros 2-0 (0-0)

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!

2010. október 29.: Videoton – Honvéd 0-2 (0-0)

Képes idényösszefoglaló-sorozatunkban már megemlékeztünk erről a fantasztikus bajnokverésről (mert az is bajnokverés ugye, ha a jövendőbeli elsőt alázzuk). Ugyanazt a taktikát követtük ebben az esetben is, mint az összes többi moralesi meccsen, vagyis az első félidőben okosan altattuk a mérkőzést széttámadó Vidit, később pedig jöttek a tényleg gyönyörű Danilo-dugók. Az este tökéletességét mutatja, hogy még a rendszerint használhatatlan játékosaink is felnőttek a feladathoz (például Rouani meg tudta tartani a labdát egyes esetekben), így pedig gyerekjáték volt félgőzzel átcammogni a középszerű hazaiakon. A sajtótájon a Real Madriddal példálózó Mezey doki kiemelte, e stratégia ellen bizony sehogy sem tudott volna védekezni csapata. Hát még szép!

A második részben a legjobb (hazai és nemzetközi) kupameccseinkről értekezünk.

Fotók: basildon.hu, jómagam

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!