Mastodon

A kiütés helyett magunkat rendeztük le

Végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Harmincadik perc, tikkasztó hőség, a korzón sétálok az eredményjelző oldalán lévő mosdó felé. Szuribá, ahogy mindig, ismét ott áll a kanyarban. Kis kihagyásokkal negyven éve a Bozsikban. Klublegenda.

Elmosolyodok, végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Jól játszunk, eggyel megyünk, csak a büfében ne lenne akkora sor. Nyugodt vagyok. Visszafelé Szuribá ugyanott áll, ugyanúgy klublegenda, bár kissé hátrébb húzódik a kandaláber vetette árnyékba.

Idén nem, az nem lehet, hogy idén is vele riogassuk az aktuális mestert, nem jöhet még egy kilátástalan idény. Idén nem.

Vagy mégis? Ki voltunk éhezve. Nincs rosszabb, mint hónapokig várni, majd egy szezonnyitón kikapni. Így meg pláne. Talán nem volt ember a lelátón, aki az első harminc perc után elhitte, ma és itt nem ütjük ki a Győrt. Talán még negyed órával később sem, amikor pedig már kimondottan rosszul játszottunk, de még visszajöhettünk volna egy büntetővel (kimaradt), talán akkor sem hitte senki, ennek vereség lehet a vége. Egyszerűen nem volt benne a meccsben a vendéggól.

Ahogy múltak a percek a második félidőben, egyre inkább látszott, ez a csapat csak egyszer pörgött, és számára már nincs visszaút. Nem volt aki lendületet vigyen bele, aki tartást adjon neki. Jött az egyenlítés, és némileg váratlanul (de ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor nem) a fordítás.

Hogy hol buktuk be? Nem tudom. Többen úgy vélték, a vezetésünk után visszaálltunk, de erre semmi bizonyíték sincs, hiszen annyira korán kerültünk előnybe, hogy nem lehet előttéről és utánáról beszélni.

Egy biztos, a jobboldalunk piszok gyenge volt. Kostolani a meccs elején szinte tapadt az emberére (egy szélsőhátvédnek honnan van embere?), majd később levált róla, és fogalmatlanul szaladgált szerteszét. Előtte Németh Norbi karistolt, akit ugyan a szíve visszahúzott Kispestre, azonban a játéka inkább középre. Az üresen hagyott területet pedig a Győr hamar kiszagolta, és sorra vezette a támadásokat rá, a szegény, szerencsétlen Kostolanira. Hiába jószándékú gyerek, esélye sem volt. A második félidőben ugyan lemostak minket, mégis vállalhatóbb volt a jobboldalunk miután Zelenkát lehozta Supka, Némethet betolta középre, és Danilo bejövetelével Abass ment ki a szélre.

Aporopos, Abass. Lehet szidni a srácot, hogy róla mintázták egykor a Százból egy néven futó vetélkedőt, mégis meg merem védeni az álláspontom és kijelenteni: tegnap ő volt az egyik legjobbunk. Úgy látszik Franciaországban erőszakosabbá vált, megtanult küzdeni a labdákért, ráadásul felfogott valamit az ún. taktikai elképzelések fogalomköréből. Rendre megszerezte, megtartotta, és alkalmanként jól meg is játszotta a fellőtt labdákat; agilis volt; helyzetbe került, mindezt úgy, hogy a sebessége mit sem kopott a rövid távolléte alatt. Csak így tovább, lesz ez még jobb is.

Amit viszont nem értünk. Akassou a lelátón (rendben, hazai pályán alkotóbb felfogású védekező középpályást illik játszatni, de hogy az pont szegény Horvát Adrián legyen, az valahol felfoghatatlan, kedveljük bármennyire is a jó Horét), Németh Norbi a szélen, Abass csatárban. Supka kockáztatott, és bár az első félidő nagy részében minden, de tényleg minden bejött neki, az utolsó hatvan percre fejreálltunk. Elismerem, egy Zelenkát, egy Némethnorbit, egy Abasst nem lehet padoztatni, és azt is, egy csapat legfeljebb 11 főből állhat (pedig 12-re milyen, de milyen jó taktikánk lenne), mégis valahol meg kell húzni a határt. Zelenka egy zseni, őt függetleníteni kell, szabad teret adni neki, csinálja amit tud: alkosson – amíg bírja szusszal. Ehhez pedig az kell, hogy mögötte alázatosan dolgozzon egy-két szűrő, amelyikből az egyik képes előre is játszani. (Alakul a fejünkben egy 4-3-1-2, és a visszakézből érkező pofon: jó, de akkor hogyan oldjuk meg a széleket?)

Végre bőség a baloldalon. Novák, Ivancsics és Hajdú egy csapatban, a fél NB1 szakvezetése pedig nyáladzva a lelátón, hogy nekik nemhogy három, egy igazi ballábasuk sincs. Norbit egész tavaly a középpálya szélére követeltük, és mire most megkaptuk, gyengének találtattuk. Novák rendben volt hátul, Gege pedig a becserélése után. (Hihető vajon Supka nyilatkozata, hogy Hajdút a kialakult versenyhelyzet zavarta meg? Tavaly is hárman voltak, Novák helyett Sadjoval, versenyhelyzet csak ezen a posztokon volt akkoriban.)

A lényeg, hogy saját dugánkba dőltünk, jelentsen ez bármit. Amíg bírtuk az alkotást, addig közönségszórakoztatóan toltuk, volt taps, folyt a sör, meg minden egyéb, azután valahogy összeestünk, feljött a Győr, mi pedig képtelenek voltunk újítani. Supka próbált cserélni, de mivel mindenki, aki valami többletet volna képes a játékba vinni ekkor épp a pályán volt, csak Daniloban és Ivancsicsban bízhatott, ez pedig kevésnek bizonyult.

Eltaktikáztuk, eltaktikázta? Talán igen, talán nem. Láthattuk, tudunk játszani, és láthattuk, tudunk szenvedni (ez utóbbit nem kellett nagyon gyakorolni a felkészülés során, megy rutinból is).

Bizakodhatunk? Bizakodhatunk! Egy remekül összerakott Győr ellen voltunk jobbak, de tényleg sokkal jobbak harminc percen át. Nyilvánvaló, hogy azt a játékot nem lehet két félidőn át húzni, de okos butításával, némi taktikai változtatással egy igen jó átlagra lehetünk képesek, ami (látva a nyitó forduló többi mérkőzését) bőven a középmezőny elejére repíthet minket. Mondjuk képzeljünk el valami hasonlót hazai pályán: Kemenes – Lovric, Debreceni, Botis, Novák – Akassou – Németh, Hajdú/Ivancsics – Zelenka – Délczeg, Abass/Danilo. Ugye-ugye? Támadó felfogású, megvan benne minden, ami színezheti, ami gyors, és ami biztonságot nyújthat. Rendben, egyszerre sohasem lesznek formában, de ne feledjük, van egy egész vállalható cseresorunk, akikből egy-két-három ember berotálásával még mindig nem kéne nagyon visszaesnünk.

Amúgy lehet, az egész vakvágány amit írtam. Mentségemre legyen mondva, a vasárnap délután négyórási kezdés a nyári hőségriadók közepén legalább kimeríti az emberiség elleni bűntettek számos vádpontját. Iszol egy sört, kimennél a mosdóba, napra lépsz, azonnal fejbevág. Lehetetlen szituáció.

Bp. Honvéd – Győri ETO 1-2 (0-1)
gól: Hajdú ill., Dudás, Dinjar
Bp. Honvéd: Kemenes – Kostolani, Lovric, Botis, Novák – Horváth Adrián – Németh N., Zelenka (Ivancsics, 60.), Hajdú (Danilo, 61.) – Abass, Délczeg
sárga: Horváth A., Hajdú, Németh N.

Összefoglaló:

Galéria:

fotó: babvik

Leg…leg…leg…leg…leg… (1. rész)

Vége. Nemcsak a szezonnak (immáron két marathóni hete), hanem az érettségi-időszaknak és az ötéves középiskolai zűrzavarkeltésnek is, így végre ismét száz százalékos krafttal vetem bele magam blogunk szerkesztésébe. 2006-ban azonban nem csak én léptem a szamárlétra egy masszívabb, kevésbé elkorhadt fokára, hanem kedvenc klubunk háza táján is rendszerváltás zajlott le. A hivatalos klubhonlapon 2006. június 16-án jelent meg a nyúlfarknyi hír, mely szerint Pierro Pini – engedve haragos legénysége akaratának – az azúrkék tengerbe vetette magát az általa több ízben meglékelt kispesti kalózhajóról. Szűk három hetes (nyilván a vitorlás fenekében található dugisör kóstolgatásával eltöltött) interregnumot követően új kapitány érkezett a fedélzetre, július 6-án felhúzták a csillagos-sávos lobogót az árbocra. Az azóta eltelt időszakban két kupasiker a mérlegünk, azonban az MK-fieszták és a nemzetközi csörték mellett érdemes az öt legemlékezetesebb bajnoki derbit is felidézni.

2007. március 3.: Honvéd – Vác 6-0 (1-0)

Az első mindig különleges – tartja a közhely. Az új Bozsik a 2006-2007-es szezon tavaszi felének második fordulójában debütált, mégpedig a Bohóc akkori outsidere, a félamatőr Dunakanyar-Vác ellen. Kispest-szurkerségem egyik legkülönlegesebb napja volt az a szombat. Már délelőtt kilátogattunk az addig a közvélemény által a magyar futball elsőszámú stadionroncsának bélyegzett, azonban ékszerdobozzá avanzsált szentélyünkbe. Ekkor éltük meg az első hemingwayi különlegességet: a hangszórókból felcsendültek új indulónk fülbemászó, sokakat padkaharapásra, vagy más feszültséglevezető tevékenységre sarkalló dallamai (Szögezzük le: nem én írtam, okay?). Este a meccsen általam Kispesten még sosem tapasztalt hangulat fogadott, vagy öt-hatezren lehettünk a lelátókon, a csapat pedig – bár az elején kissé beragadt – meggyőző teljesítménnyel köszönte meg a támogatást. A lefújás utáni egész stadionos pirózás szintén élményszámba ment. A legenda szerint az összes sör elfogyott a büfében

2007. szeptember 2.: Honvéd – DVSC 3-1 (0-0)

A hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel a tabló első helyén álló Kispest fogadta a hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel álló, rosszabb gólkülönbsége miatt ezüstös pozícióba szoruló, amúgy háromszoros címvédő Loksit. A papírforma szerint ekkora rangadót azóta sem rendeztek a Bozsikban, arról nem is beszélve, hogy a nyári Szuperkupa-szopola, valamint a három nappal korábbi hamburgi zakó kötelezte a jó szereplésre aranylábúinkat. A 2007 folyamán tapasztalt jó hangulat erre a derbire is jellemző volt, az pedig, hogy hátrányból tudtuk megfordítani a meccset, még jobban fokozta a nézőtéri eufóriát. Lehet, hogy sokan nem osztják ezt a vélekedést, de szerintem a bajnokikat tekintve ez a nap volt a Hemingway-éra abszolút csúcspontja.

2010. március 27.: Újpest – Honvéd 0-1 (0-0)

Nagyot ugrunk az időben, hiszen Pölővel és a Tanár Úrral inkább a különböző nacionális és internacionális kupákban gyűjtöttünk be komoly skalpokat. Nagyobb bajnoki presztízssikereket Morales mesterrel, a catenaccio honi élharcosává koronázott talján trénerrel tudtunk szállítani, ám egyúttal hajlamossá váltunk arra, hogy a leggyengébbekkel szemben is betlizzünk. Ebben az időszakban nem voltunk az erősebb mancsaftok kedvencei, kullancsként ragaszkodó védőink között például sok Újpest-akció halt el. Az érezhetően edzőbuktatni kívánó lilák sorsa végül a második félidő elején dőlt el, amikor a saját térfeléről induló brazil szélsőnk óriási Diególt ragasztott a bal felső ficakba. A rend kedvéért megjegyzendő: hat év után tudtunk ismét győzni a Megyeri úton (2004-ben még Csobánki és Szili góljaival fordítottunk – hol vagytok, régi csibészek?).

2010. május 22.: Honvéd – Ferencváros 2-0 (0-0)

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!

2010. október 29.: Videoton – Honvéd 0-2 (0-0)

Képes idényösszefoglaló-sorozatunkban már megemlékeztünk erről a fantasztikus bajnokverésről (mert az is bajnokverés ugye, ha a jövendőbeli elsőt alázzuk). Ugyanazt a taktikát követtük ebben az esetben is, mint az összes többi moralesi meccsen, vagyis az első félidőben okosan altattuk a mérkőzést széttámadó Vidit, később pedig jöttek a tényleg gyönyörű Danilo-dugók. Az este tökéletességét mutatja, hogy még a rendszerint használhatatlan játékosaink is felnőttek a feladathoz (például Rouani meg tudta tartani a labdát egyes esetekben), így pedig gyerekjáték volt félgőzzel átcammogni a középszerű hazaiakon. A sajtótájon a Real Madriddal példálózó Mezey doki kiemelte, e stratégia ellen bizony sehogy sem tudott volna védekezni csapata. Hát még szép!

A második részben a legjobb (hazai és nemzetközi) kupameccseinkről értekezünk.

Fotók: basildon.hu, jómagam

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!

Honvéd – Győr beharangozó

Alapvetően nem szeretünk a Győrrel játszani. Az elmúlt években nem elég, hogy nem sikerült megverni őket, a meccsek is rendre iszonyatosan nézőtaszítóra, unalmasra sikeredtek. Az egyetlen kivétel a kupadöntő, ahol az odavágón legalább betaláltunk, otthon pedig annyian voltunk, hogy sorba kellett állni a büfében.

Talán ma máshogy lesz, lássuk a várakozásokat.

A Honvéd bármelyik csapatot simán elpicsázza, ha arról egy szakértő újságíró kijelenti: jobb a játékosállománya. Sima volt a Fradi, könnyed a Debrecen, nyögvenyelős de fix a Zete, Pakson nyerni tudtunk és a Videoton se volt komoly ellenfél Danilonak. Ezzel szemben képesek vagyunk kikapni otthon a Pápától, vagy a legalább harmatosnak nevezhető Kecskeméttől.

Ha minden igaz, a Győrt magasabban jegyzik, tehát az előjelek egyértelmű hazait feltételeznek.

Sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet. A Győr valóban, és magyar szinten remek játékosállománnyal bír, ráadásul nyáron a nemzetközi mérkőzésein is megmutatta, ha akar, tud. A tavalyi Győrt szinte lehetetlen volt megverni, védekezése kimagaslóan a legjobb volt, gólt szerezni ellenük címlapot ért a sportlap vasárnapi számában. Idén azonban a Honvéd a tavalyi Győr. Az eddig lejátszott tizenkét meccsünk felén érintetlen maradt a hálónk, és egy kivétellel mindig betaláltunk az ellenfélébe. Egyszerű képlet, ha nem kapunk, és adunk, akkor a győzelem garantált.

Kérdés, este melyik arcát mutatja a Kispest?

Ha a hazai mutatóinkat nézzük, öt meccsen mindössze kétszer tudtunk győzni, ami nem sok, csak épp minőségi, mert a Zete és a Loki volt a Bozsik gyepén kifilézett áldozati bárány (valószínűleg ezért hurkások a debreceniek). A Győr idegenbe alapvetően szopni jár, hatból egyet sikerült csak megnyernie. Klasszikus filozófiai alapkérdés, mi lesz a legyőzhetetlen erővel, ha egy mindent felfogó fallal találkozik? Lefordítva, és alkalmazva a jelen problémára: mi lesz akkor, ha egy otthonában gyengébb csapat találkozik az idegenben alkalmatlannal? Ismerve Morales mestert, aki a catenaccio (ld. még: játék csatárok nélkül) és a célfutball közé egyenlőségjelet tesz, majd bőven megöntözi kecsöppel; és ismerve Pintér Attilát, aki centerhalfból nem lett pandúr, adja magát egy kínkeserves nyuszi-nyuszi.

Bp. Honvéd – Győri ETO

2010. november 4. 19h Bozsik-stadion

A Honvéd idénybeli hazai mutatója:
5m 2gy 0d 3v 6-8 6pt
A Győr idénybeli idegenbeli mutatója:
6m 1gy 2d 3v 8-10 5pt

A legutóbbi három év mérkőzései:

2007. 10. 20. Honvéd – Győr 2-2 (g: Hercegfalvi, Vincze)
2008. 05. 10. Győr – Honvéd 2-2 (g: Diego, Dobos)
2008. 08. 31. Győr – Honvéd 4-1 (g: Szmiljanics)
2009. 04. 03. Honvéd – Győr 0-0
2009. 08. 29. Győr – Honvéd 2-0
2010. 03. 20. Honvéd – Győr 0-0

(Képünkön a várható kezdőcsapat. Eltiltottunk, sérültünk nincs, a kispadon a következő játékosok kaphatnak helyet: Németh G., Cséke, Bajner, Sztokics, Bojtor, Cuerda, Horváth Adrián)