A negyedik derbi is kipipálva – Kispest-DVTK beszámoló

Péntek, 13. forduló. Akár a futballozó fekete macskák nemzeti ünnepe is lehetett volna a hét utolsó napja, de szerencsére jelesebb esemény, a Bohócliga bronzcsatája foglalta le agykapacitásunk jelentős részét a hét legutolsó munkanapján. A Sport TV sajátos műsorrendjének köszönhető, rendkívül furcsa időpont végül a vendégek számára tartogatott legalább akkora balszerencsét, mint Bognár Gyurinak a Sopron belvárosában található kaszinók félkarú rablói, mi pedig újabb derbit nyerve nagy lépést tettünk az őszi harmadik hely felé vezető poros dűlőúton. Beszámoló a hajtás után.

Bizonyos szempontból a tegnapi meccset az ősz győzelmeként értékelhetjük. Igaz, hogy a legfontosabb presztízsmeccseket – a Fradi, Újpest, Vidi elleni derbiket – már lehoztuk, ez alkalommal mégis közvetlen, az ország legnagyobb szurkesztáborával rendelkező riválist sikerült legyakni, ráadásul Amazonas-menti gólkirályjelöltünket, elefántos szűrőnket és sörhasú irányítónkat nélkülözve.

Pedig ez a csörte indult a legrosszabbul az összes közül, amelyen pályára léptünk ebben a szezonban. Csak a Paks tudott ellenünkfórt kibrusztolni eddig (no meg az SZTK, de az más kávéház), azonban ők sem ennyire hamar. Még el sem fogytak az első sörök és zsíros deszkák, még fel sem vette cipőtalpunk mintáját a pálya menti tégladarabos salak (ilyet is csak a mi szentélyünkben láttunk eddig), máris ment az ellen, és milyen buta góllal! Az már természetes, hogy átütőerő nélküli támadásainkkal kezdődő meccseink körülbelül tíz-tizenöt perc után visszaeséssel, vendéghelyzetekkel, szentségeléssel folytatódnak, de ekkora védelmi hiba azért nem volt megszokott eddig (leszámítva persze a két héttel ezelőtti 2-3-at). A vendégek egyik latin futballmestere mindenesetre szétcincálta a hálónk közepét három védőnk asszisztja mellett, így jöhetett az eredmény utáni hosszútávfutásunk újabb felvonása.

Szerencsére azonban a vendégtalálat valóban felpaprikázta fiainkat, bő öt perc után pedig Gege rendkívül okos, fejjel való kiugratása után a villámléptű Torghelle ismét bemutatta csatártársainak, hogy is kell lesipuskás módjára a hosszú alsóba ágyúzni. Nekünk volt több helyzetünk a gólt követő húsz percben is, azonban hol Abass adott be fertelmes módon, hol lesen állították meg a meccset egyébként túlpörgő Délt, hol pedig Torghi próbált sakkmatt-helyzetet kialakítani, azonban szögletre mentettek a vendégbekkek.

Meglepően jól nyúlt bele a meccsbe Supi mester, rácáfolva múlt heti kritikaáradatunkra. Sikerült a balszélt megerősíteni a szünet után Hajdú becserélésével, és most valahogy a Délczeg helyett beálló Szekut sem küldtük volna egyből a vendégszurkolókat istápoló biztonságiak közé, pedig neve egyértelműen erre predesztinálná, nem pedig a (szigorúan kettesszámú) támadóposzt betöltésére. Nem volt sok dolga a cerberusoknak a második félidőben, köszönhetően a rossz napot kihalászó diósgyőri csatárok lövéseinek gyengesége és a mi zsugáink céltalansága miatt. Aztán eljött a nyolcvanadik perc: a szokásos Hajdú-beadás megint rossz lett volna, ha Budovinszky barátunk (akinél egyébként elképesztő, hogy egy több százezres városban nincs alkalmasabb futball-csapatkapitány) nem szúr közbe fejjel, és küldi a zsugát Abbas elé, aki egy cirka öt másodperces levétel után csizmaszárral bár, de valahogy betalált a klubház felöli hálóba, remekül kipúpozva azt.

A rendhagyó, vezetőedzők általi spontán DVD-s meccselemzéssel tarkított sajtótáj (ilyet is csak a Bohócligában élhet át az ember) után boldogan hagyhattuk el a klubházat. Abban a tudatban sétálhattunk el a vendégcsapat „agresszív állat” elnökének szlovák HUNOR rendszámú Porschéje mellet, hogy péntek este ismét dobogós helyen vertük le a sátrunkat. Reméljük, hogy nem válik ritkássá a magaslati levegő, és sokáig szívhatjuk azt.