Védjegyes szezonzáró. Kispest-Haladás beszámoló.

Bravúrsiker Győrben, kötelező három pont kéne itthon. Ha behúzzuk, mindenki boldogan vonul téli pihenőre: szurkoló, edző, játékosok. Ez az a meccs, amire még kivánszorgunk a hidegbe, letoljuk a forralt bort vagy a most annyira nem is jóleső jeges sört, megnézzük, ahogy Sanyi ver egyet az első, Dani meg a második félidőben, aztán hazavillamosozunk/sétálunk/autózunk a meleg lakásba, hogy egy jó rumos tea mellett még átgondoljuk ezt az őszi szezont.

Ez lett volna az optimális forgatókönyv – de Kispesten ritkán van optimális forgatókönyv. Amikor nem számítunk rá, pozitív meglepetés jön, amikor jót várunk, koppanunk. Középút nincs.

A tegnapi Haladás elleni évzáró mintapéldánya lett a fenti fejtegetés manifesztálódásának. Hanta megírja a vidám beharangot, a jó emlékekkel teli Hali-memoársort, én a melóban reggel óta tűkön ülök és hiába heggesztek 9.00 óta a nyomdának kiküldendő 130 oldalas tanulmánykötetünk tördelésével, lelki szemeim előtt már a Sanyika trademarkos pitbullkodása lebeg egy jó Korolovszky nyakán, Danilo büntetője száll Rózsa hálójába és a korzó típikus hangjai visszhangoznak a fülemben. Délután négykor indulás, családtagok összeszedve, a Bozsikban a kötelező meccskezdő polemizálás Viktorral, ki mit vár, ő megint 1-1-et tolt az egyik blogos tippjátékban mer’ mindig azt tol, én meg persze magunk ellen tippeltem mert ha mellettünk voksolok sose nyerünk, aztán befut egy jó Hanta is, persze már sorban is áll a büfében, és ni, ott van vele Lotus is a ‘biztosról, hát micsoda díszes társaság. Ez nem lehet rossz meccs egyszerűen.

Az első fél óra csalóka, úgy fest, a Kispest-faktort feltaláló rossz szellem valahol a Bahamákon tölti szabiját, hisz miden álomszerűen alakul. Az első percben Danilo olyan góllal szerez vezetést, amilyeneket mi a hétfői focikon hozunk össze, szegény Aczél Zolinak a fél borostaállománya koppan fagyottan a földön saját védelmének teljesítménye láttán. Aztán még kihagyunk 1-2 nagy helyzetet, de ez a Hali halovány, mint Szapor Gábor életműve, aztán Délczeg óriási indítást tol, igen, Danilo mehet vele, ziccer, 100%-os, hát az ilyen Daninak sose megy, de a kipattanóra valahonnan ott terem Hervé barátunk, és beveri… Tchami gól, kegyetlen oxymoron ez, de benn van, a Hali helyzet nélkül áll, Korolovszkyt akkor forgatja be Abass és Danilo amikor akarja, és még örök pesszimista Öcsém is bólint mikor 4:0-t jósolok.

És akkor itt az eredeti forgatókönyv második felének lapjait valaki kitépte tövestől. Ami inen jött, az… az a dolog amire azt mondhatjuk: tipikus Kispest. Sajnos.

Az első félidő utolsó 15 percét egyszerűen nem értem, nem értjük. Nincs egy értelmes passzunk, a srácok nemhogy az öltözőben, de inkább valami téli hibernációs állapotban járnak agyilag, az addig tompa Haladást felhozzuk egy nyugodtan passzolgató csapat szintjére, köszönik szépen, vernek is egyet a legjobbkor, 45. perc, mikor máskor? A második félidőben pedig a csapat beidegeskedik ahogy azt “kell”, a ziccereink elúsznak, Lovrics hiába zelenkázza Dániel Ló elé a labdát, a szóló rávezetést nagyképű köténnyel zárná a brászil, Rózsa persze véd. Németh Norbi szép kapáslövése kapufán csattan, pedig ha bemegy, azzal elhomályosította volna Vincze Ottó 1999 őszi évzáró Bozsik-beli hasonló góljának utolsó fájó emlékeit is. De hát itt minden kimarad.

Hogy aztán annak rendje és módja szerint a magát szívósan tartó Hali a 89. percben be is találjon. Nincs itt mit elemezgetni nagyon, megérdemeltük ezt a pontvesztést. Megérdemeltük, mert egy csapat, aki az első percben demoralizáló góllal üti meg ellenfelét, majd 30 percen át okosan azt lejátssza a pályáról, jó középpályás labdaszerzésekkel, helyzetek sorát alakítva ki, melyet egy második góllal koronáz meg, az rúgjon még kettőt, és ne menjen el aludni, ne hozza magát olyan helyzetbe hogy stresszelnie kelljen a hirtelen csak egygólosra olvadó előnyben, hogy emiatt remegjenek a lábak a végén. A lalátón elégedetten szemléltük, hogy itt nem lesz Pécsmeccs-reloaded, hisz 30 perc alatt kettőt is vágtunk, jöhet a nyugodt gála, de egy kiütött, egy több sebből vérző, egy lelkileg a padlón fetrengő csapatot mi felsegítettünk, fellocsoltuk őket, hátbaveregettük őket, hogy “srácok, nincs veszve semmi, ne adjátok fel” – és ki az az ostoba ellenfél aki ezzel nem élne?

Csak gratulálni lehet a Halinak, amely ilyen formában is pontot tudott rabolni tőlünk, de mondom megérdemelten, hisz ők megtették, amit meg kellett, amit meg lehetett e helyzetben. Mi pedig azt, amit tanítanivalóan nem lehet. Kár, nagyon kár.

Összességében ezért az őszért jár a gratula a csapatnak. Nem is kicsi. Ezt nem vehetjük el tőlük, nem is akarjuk. A pálya bejárata mellett megjelent szurkolói graffiti is mutatja, hogy alakult egy keret amit lehet kedvelni, van egy stabil magja a csapatnak, vannak arcaink, és ez a csapat hozott egy adag bravúrt (Debrecen, Győr idegenben), egy adag behúzott fontos rangadót (Vidi, Diós) és egy adag presztízsrangadót (Fradi, Újpest, Vasas). Csak hát a pont az “I” betűn, az hiányzik, nem is kicsit. Mert a szurker telhetetlen. Mert valahol érezzük, hogy hogy nem olyan biztos, hogy a tavasz is ilyen magabiztos lesz. Mert a Kispest már rég állt stabilan a táblázat első harmadában. Jó lenne ott ragadni, dobogóról álmodozunk, és akkor az ilyen meccseket szúrjuk el, ostobáskodjuk el. Győr itthon, Pápa, Paks, Pécs, Hali, 5 meccs, ahol kezünkben volt az irányítás, de kiengedtük, belaudtunk, vagy péklapátot érő hülyeséget csináltunk. Félő, hogy ez nagyon visszaüt a végelszámolásnál. De most befejezem, mert mit írunk az évértékelő posztba, ha már most dől a szó?

Szóval hogy is van ez? Kispesten ritkán van optimális forgatókönyv. Amikor nem számítunk rá, pozitív meglepetés jön, amikor jót várunk, koppanunk. Középút nincs. És ezt ilyenkor kicsit savanyú kimondani, sőt már magam pofozom meg, hogy ezt hangoztatom, de valahogy így szeretjük mi ezt az egészet. Vagy legalábbis elfogadjuk.

De azért most már rohadtul lehetne másként is.

Fotó: lovi (1909foto.hu).


Edzői nyilatkozatok:


Fotók: babar (1909foto.hu).