Valami nagyon nem az, aminek kellene lennie, vagy pont igen, de akkor nagy a gond

Homály
Homály

Kezd kínos lenni a helyzet. Sorozatban három zakó az nagyon sok. Úgy pedig pláne, hogy közben folyamatosan romlik a játékunk. Vagy ha az nem is, az érzet, hogy egyáltalán egy meccset képesek vagyunk megnyerni. Borzalmas spirálba keveredtünk.

Kövesden nagyjából minden rendben volt, kivéve, hogy ha reggelig brusztolunk se lőttünk volna gólt. Utóbbi már csak azért is gond, mert (utánanéztem!!!) a futballt pont arra játsszák. A Diósgyőrt is verhettük volna, mégis összehoztunk egy gyufát a meccsből, hosszú idő után először bukva megszerzett előnyből.

Szombathelyen viszont sanszunk sem volt. Nagyon nem. Egy pillanatra sem.

Már akkor éreztem, hogy gond lesz, amikor leültem a tévé elé. Eleve gyűlölök tévében Honvédot nézni, mert tévében meccset nézni alapvetően rossz, ráadásul a sörözőben én voltam az egyetlen sokáig akit komolyabb lázban tartott a közvetítés (vö.: egyedüli), aminek néha hangot is adtam, kisebb dühkitörések formájában. Mármint nem annak, hogy mást nem érdekli a Hali-Honvéd, arról már rég letettem, hogy más is lehet tisztességes ember, hanem mert annyira, de annyira elképesztően rosszak voltunk.

Nagyjából negyed óra ment le a meccsből, még bőven 0-0 volt, néztem a srácokat, és lélekben feladtam. Komolyan. Nem tudom mikor volt utoljára olyan, hogy ennyire kilátástalannak érezzek egy helyzetet. Továbbmegyek. Ha égünk otthon, alig van hátra valamennyi, akkor általában hozzám jönnek kapaszkodót keresni a többiek, és én mindig próbálom elhitetni velük, még nincs vége, még mindig van valami statisztika, ami mellettünk szólhat, nem szabad sohasem feladni.

Bevallom, ott, abban a kocsmában, a tévé előtt ülve én negyed óra alatt adtam meg magam. Sorra jöttek egymás után a Haladás helyzetei, és nekünk egyre sem volt válaszunk. Nemhogy kontránk, helyzetecskénk, hanem úgy általában véve gondolatunk.

Ismeritek azt az érzést, amikor nagyon berúgtok, de minőségi italoktól, majd másnap felkeltek, betoltok némi citromos vizet (hidratálás!), netán egy kis zsíros ételt, visszadőltök kicsit, fél egytől Forma-1, abba is belealszotok, majd délután lementek a haverokkal focizni a műfüvesre, és csak kóvályogtok. Mindenki tisztességesen teszi a dolgát, a becsület mentve van, belekötni nem lehet, szó sincs alibizésről, hanem ennyi van a lábakban és a fejekben.

Én valami ilyesmit éreztem magunkon. Mentünk, csináltuk a  korábban ezerszer begyakoroltat, a működőt, ami általában tud eredményes lenni, de valahogy mégsem állt össze. Így együtt. Nem személyenként, mert nem érzem, hogy bárkire rá lehetne húzni bármilyen lepedőt, legyen az vizes, vagy gumi. Vannak ilyen napok.

Dühös vagyok, elképedt, értetlenkedő, miközben képtelen vagyok bárkit is hibáztatni. Ez egy ilyen fura szituáció. Rosszak voltunk, de nem úgy rosszak, ahogy egy futballcsapat tud rossz lenni. Mi valahol teljesen máshol és máshogy voltunk rosszak, egy általam teljesen érthetetlen síkon.

padlon-szombathely
Padlón

Szerintem most legyen az, hogy ha elfogadjátok ezt a premisszámat, akkor keressük meg a feloldását. Tehát, hogy történhet meg egy ilyen meccs, milyen természetfeletti/alatti/melletti entitás teremt ilyesmit?

  • Hrepka első gólja nemes egyszerűséggel semmi más, mint Halmosi fejberúgja, nem tud kitérni előle. Előtte Iszlai úgy vágta fölé öt méterről az ürese kaput, ahogy azt illik.
  • Hrepka második gólja egy újabb flipper, miközben előtte egy-az-egyben képtelenek a kapunkig eljuttatni a labdát.
  • Két szerencsétlen gól, talán mindkettő védelmi hibából, miközben a kidolgozottat vagy elpuskázzák, vagy Szabi véd, vagy valami teljesen más.
  • A másik oldalon nálunk ugyanez, csak jóval kevesebb és nincs mázlis gólunk.

Szóval mi volt ez? Vagy csak én láttam teljesen máshogy?

Nem akarok belemenni egy ilyen számoljuk meg a ziccereket meg hasonló dologba, a Hali felmosta velünk a padlót tisztességes módon, miközben csak annyit csináltak, hogy azt a néhány jó passzukat valamivel (jóval) koncentráltabban hozták össze. Még csak nem is könyörületes halált haltunk, hanem megsemmisültünk.

És mindezt úgy, hogy az alapjátékunk ugyanaz volt, nagyjából ugyanolyan minőségben, mint korábban, mint amikor sorozatban tudunk vele nyerni. Újra csak a kóvályogni szó jut eszembe (és bízom benne, hogy ly-al írják), csak épp nem kerültem továbbra sem közelebb az okához.

Illetve egy kérdéshez mindenképp: vajon Rossi képes megújulni? Egyre kockázatosabb amit csinál. Egyrészt kiismertek minket, másrészt ha nem megy, akkor nagyon nem megy, és a stratégiánk ilyenkor legfeljebb a tisztes vereségre elég, lőtt gól nélkül. Ha ez a két eset besűrűsödik, akkor máris ott tartunk, hogy helló, a bajnoki meccsek jelentős részét bukjuk.

Nem hiszem, hogy ez a keret csak ennyire és csak erre a játékra képes. Nem hiszem, hogy Rossi már csak ki akarja húzni a bajnokság végéig, hogy letudni ezt a néhány meccset, túl lenni rajta, túl lenni rajtunk. Nem hiszem, hogy a tapasztalt, komoly előélettel rendelkező Job, Daud, Bonazzoli, Lupoli négyese ennyire lenne képes, nem hiszem, hogy négy olasz csatárral kell rohamozni, miközben mögöttük az alapvetően támadófutball-kultúrtérségből érkező magyarok és balkániak védekeznek. Kifordult a világ a sarkaiból, kifordult, facsart magán egy nagyot, és elhitette velünk, nincs futballkarakterológia az egyének szintjén, attól, hogy valaki olasz, még tudhassa a csatárjátékot, annak nagyon magas szintjén, minden csíziójával.

Állok (ülök) és értetlenkedem. A vasárnap ezt hozta nekem.

És nektek?

fotó: babar

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=QQnsufJ4Qyg]