Elmondom, hogy szerintem miért volt remek dolog a hétvégi Kispesti Bajnokok című torna

kispesti_bajnokok_02Még a helyszínen beszélgettünk, és felvetette az egyik szervező, hogy talán kevesen jöttek el, kissé laza a lelátó. Így is lehet nézni. Meg úgy is, hogy amikor beszélgettünk, akkor a büfében álltunk, sörrel a kezünkben, és ha körbenéztünk, még vagy ötvenen-hatvanan ugyanígy. Aztán felmentünk a lelátóra, és ott még vagy három-négyszázan. Kevés? Nem, sőt, nagyon nem.

Évek óta ez torna volt az első olyan alkalom, ahol a kispesti drukkerek, szimpatizánsok, egykori játékosok összegyűltek, és órákon át közös fedél alatt tartózkodtak. Ha valami valami, akkor itt a valamiség szótári definícióját láthattuk.

Kimentem az épület elé a dohányzóba, mert épp arra vitt a dolgom. Az ablakon keresztül látom, a közeli asztalnál Hamar Pilu ül egy sör mellett, beszélget, sztorizgat, mennek oda hozzá az emberek. Kedélyesen mosolyog, láthatóan élvezi a szituációt.

Amikor bemegyek, hallom, szólítják, pályára lép a csapata, tán indulni kéne. Lezavarja a meccset, akaszt a pipába egy csodálatos gólt, majd a legteljesebb nyugalommal visszasétál az asztalához, újra ott ül egy sör mögött, és újra egy sereg ember veszi körbe.

Aztán kijön Csábi Jocó is a büfébe, mi pedig azon merengünk, távolról bambulva a hirtelen megjelenő csődületet, hogy vajon csak ma hányadszor mesélheti el a kirúgását?

Mindenki beszélget, olyan arcokkal találkozni, akikkel csak nagyon ritkán, de a Bozsikban már régen nem. Érezni valami dolgot, ami túlmutat a haveri focizós sörözgetésen, hogy mi nem csak egykor voltunk valakik, hanem most is vagyunk.

Kicsit olyan egyik-másik pillanat, mintha ott állnánk Komora Imre mögött a kilencvenes évek elején, ahogy az öltözőfolyosóról kiabál a játékosainak. És valóban. Megszólal a műsorvezető, a pályán pedig Stefanov, Plókás, Détáridöme, Csehi Tibi, Pisontpista Árgyelán(!!!), vagy kamaszkorom Paksi Endréhez fogható hőse, Dubecz Jani (egy időben én is a hosszú hajat egy spárgával/cipőfűzővel kötöttem meg a fejemen, ahogy az utolsó kispesti tízestől láttam).

A sportcsarnok nézőtere mögötti korlát szinte korzómagas, gyorsan megtalálom a helyem és a kényelmes lábtartást. Jó kicsit újra tizenhatnak lenni a pályát bambulva. És jó kicsit harmincötnek lenni, ahogy rendesen, csak azt már a büfében, a (közel)múltról beszélgetve.

Itt most nincs Hemibá, nincsen Adewunmi (még vicc szintjén is alig!), itt most csak Kispest van, ahogy a mi generációnk megszerette. Vagy a nálunk valamivel idősebbek. (Volt egy pillanatom, amikor a pályához vezető folyosón álltam és körbenéztem, majd szinte hangosan felröhögtem, mert egyrészt mint a heringek, másrészt rajtam kívül csak szegény Stefanov nem volt magyar bajnok.) (Ekkor szerencsére megérkezett a mentesítő söröm.)

Szóval mintegy ötszázan mentünk el ünnepelni magunkat, ez pedig elég jó.

Igen, a rendezés néhol mintha akadozott volna, volt, hogy úgy érezte az egyszeri néző, kissé leült a rendezvény, de mindez legyen csak az első alkalom megilletődöttsége, a gyerekbetegség, ami könnyedén kinőhető, és legközelebb majd minden flottul megy. (Feltéve ha igény a flottul menés. Részemről nagyon szimpatikus volt az esemény spontánabb töltete, a közösségi tartalom. A sok egymást követő meccs nem feltétlen köti le az embereket órákon át, viszont a mozgás, hogy volt hova menni, az bőségesen.)

Remélem valóban sikerült hagyományt teremteni, és ha lehetőség lesz rá, akkor egy téli és egy nyári alkalom, merthogy azért a szabadtér az szabadtér, jóval családbarátabb (ez manapság úgyis hívószó), szóval, hogy legyen minél több ilyen alkalom, erősítsük magunkban a tudatot, létezik még a Kispest, és az nem több, mint amivé mi tesszük.

A HonvédTV anyaga az eseményről:

fotó: fb.com/kispesthonved