2015-ös nihil, helló!

A tegnapi meccsen (a hangulaton, a végeredményen, az egész koreográfián) igazán fel se kaptam volna a fejem 2-3 évvel ezelőtt, mondjuk azon a tavaszon, mikor Rossi visszatért, hogy Hemy úr 9 akciós légiósával vállalja azt, amit Csábi nem akart: kispesti gerinc helyett akkor épp bábeli csapattal tolni le a tavaszt. Kb. Nyíregyházán (2:0 oda) volt ilyen hangulat, meg Pécsett (2:1 oda, ha jól rémlik) , hogy végig az ellenfél vezet, mi szenvedünk, elképzelés az nincs sok, a meccs végén meg magunkon röhögve vagy sírva (ki-ki vérmérséklete szerint) hazakúszunk Kispestre. Mondjuk Rossi ezután kapott még 2 év türelmet a szurkolói lelkekben – Supka mindössze 2 meccset érdemelt e téren ezen a tavaszon. Érdekes a drukkeri lélektan, annyi szent.

Nem, nem volt jó tegnap hazafele jönni -pedig az odaút mást ígért. Egy hét megfázásos szobafogság után egyszerűen minden szép volt ezen a szombati délutánon nekem: a melóból hazaindulás, az otthon átszerelkezés, Öccs felszedése az albérletnél, majd Apuval hármasban végigsétálni a Szusza körüli utcákat, miközben az Öreg felváltva szöttyög azon, hogy ad1) hogy lehet ennyit sétálni, rohaggyon meg az MLSZ meg amúgy mindenki (hozzáteszem, 2 éve a Vicente Calderón felé 3-szor ennyit mentünk, ott nem volt sopánkodás), ad2) úgyis kikapunk, kiesünk, stb.  A stadionban aztán összetalálkozni a többiekkel, köztük a ma délután az awaydays-es molinóról és pólóról ismert figurának öltöző Ábel úrral, na, ezek jók voltak.

Aztán innen vége is minden jónak.

A meccs, nem mondom hogy katasztrófa volt, inkább az az alattomos, drukkerlelket kínzó nihil, ami lassan őröl fel és tesz tehetetlen  dühvel a korlátot támasztó zombivá. Egy velünk hasonló szintű ellenfél ellen megy a szenvelgés, akik ellen csinálunk 2-4 hibát, abból kapunk 2 gólt, ők kevesebbet hibáznak, amikor meg igen, azzal nem élünk, aztán van egy jó 10 perc, amikor még gólt is találunk és azt hiszed: na most, most elindul valami, de aztán csak a görcs marad, a végén meg az utolsó 10 percben már csak azt várod, hogy “na, mikor jön az utolsó hihetetlen kihagyott ziccerünk”, hogy még fájóbb legyen a bukás. De most még az sem jött.

Jött más.

A legendás kispesti lelátói hangulat – na az megjött.

Kétféle szurkolói attitűdöt vélek felfedezni az elmúlt évtizedekben Kispesten. (Jó, nyilván sokkal több árnyalat van, de most egyszerűsítsünk.) Az egyiket nevezzük Kanyar-szurkolásnak. Ez jellemzően meccs elejétől a végig tart, nyomja a csapatot előre, pozitívan, kevésbé szid, csak néha posszan el. A másikat hívjuk úgy: a Korzós szurkolás. Ez fel-fellángolva biztat 1-1 percre, de a meccs nagyobb részében inkább gyalázkodik. Ha jó kedve van, az ellenfelet (jellemzően a hozzá legközelebb futó szélsőt, vagy/és a legismertebb játékost) találja be. Ha nincs jó kedve (Kispesten ez 10 meccsből 9-szer így van), akkor a sajátjait. Meg a mindenkori edzőt.

Tegnap a 60.-70. percig Kanyar-szurkolás ment, utána 20 perc útkeresés, majd a végén a Korzó is csodálatosan felhorgadt a vendégszektorban. Egyedül annak örültem picit, amikor a biztatást megköszönni kiérkező játékosok csöndben végigállták a 3 perces kurvagyengé-zést, majd mégis tovább jöttek kifele pacsizni, Pistiultráék pedig egy Harcoljatok-ot vezényeltek, itt valami még megcsillant az elmúlt egy évet jellemző véd-és dacszövetségből. Az előbb szórványosan, majd elemibb erővel felszínre törő  Supka takarodj-ok viszont keményen jelezték, hogy a vezetőedző nem része ennek a paktumnak.

Egy jó Supkatakarodj nélkül már nem is meccs a meccs, igaz?

Már egy  korábbi beharangozóban eltöprengtem ezen: érdekes Supka kispesti megítélése, és több dolgot nehezen értek meg ennek kapcsán. Emberünk nehéz személyes örökséggel jött Kispestre 2006-ban, a békéscsabai időszakot nem könnyen felejtik a kispesti szurkolók (én is így voltam vele). Aztán 2007 tavasza elhozta az egyik kedvenc Honvédom és menetelésem, az azt követő ősz is szépen folytatódott. Mégis, a “0:1-es“, más néven “nemvoltszerencsénk” tavasz után én is elengedtem Supka alig megtalált kezét, könnyű szívvel. Nem hullottak érte kövér RW könnyek. Ha innen érkezett volna vissza hozzánk most, akkor nem is kapnám fel a fejem a szurkolói reakciókra. De halihó, volt itt egy 2011-12 is. Amikor Morales ótvar légióskaravánja után egy fél éves interregnumot követően pont a 2007 tavaszit követő kedvenc kispesti keretem lett összerakva Zelenkástól, Németh Norbistól, Novák Aleksziszestől, Hemyn áterőszakolt Torghellesanyistól. És nézhető játékkal lehozott meccsek sora. A következő tavasz ugyan már kínszenvedés volt játékban, miután Supinnyó felől eladták egyszerre Sanyit és Danit, Németh Norbi lesérült, Zelenkát meg ostoba mód maga engedte el, de ezzel együtt megtartottuk a 4. helyet, jöhetett Európa- és a Cordellás légióskaravánok beépítésének jobban befekvő Rossi.

Emlékszem, akkor nem csak én értetlenkedtem, hogy minek elküldeni Supit – kicsiben az történt, mint 2017 júniusában: egy eredményes edzőt váltottunk lutrira.

Na innen jutottunk oda, hogy mostani visszatérésekor Supka már minden volt, csak kedvenc nem. Sajnálom valahol az emberünket: Rossi után itt mindenkinek reszelve van. Egyrészt Marco tavaszi csodája okán – de azért is, mert a túlpörgetett csapattól csak egy gyengébb idény jöhetett, mondhat akárki akármit. És ezt az egyik legjobban tudó ember az volt, akit ma habzó szájjal követel mindenki vissza. Ide egyszerűen idén nincs jó megoldás. Csak rosszak és még rosszabbak vannak. A sajtfejű holland például egy még rosszabb volt. Supi csak szimplán rossz ebben az összevetésben. Én is látom a védelem összerakásában, Danilo erőltetésében, az 5-3-2 makacs elfelejtésében a bosszantó hibákat. Én is sírok a darabos Kukocs meg a szerencsétlen Kossuthlali miatt. De azt is látom, hogy 2015-16-ban Supka elődje is ugyanígy szerencsétlenkedett el meccseket, mégsem szólt egyszer sem az Arrividerci (szerencsére! – teszem hozzá. Látszik: ha valaki kap türelmet, akkor tud élni vele.)

De ha próbálunk semlegesen ítélkezni (ami itt nem nagyon meg senkinek, valljuk meg, mert a tavalyi év úgy fellőtt minket érzelmileg a Holdra és vitt vissza bennünket a gyerekkor csodájába, hogy sokan azt hitték, ismét itt a Kánaán, és utána úgy szembesülnek a rögvalóval, mint azok az álmodozók, akik a blog indulása óta minden júliusban végig izgulják a transzferidőszakot, hogy vajon mikor jelentenek be végre egyszerre 3 Lanza-kalibert, mintha nem ismernénk Hemy urat, s miután inkább igazolunk régebben 5 kamerunit, újabban 1-1 levitézlett bohócligert és egy közép-európai szerencselovagot, kardjába dőlve szidja az Öreget, mintha nem ez menne 10 éve, és nem tudnánk, hogy mire számítsunk), szóval ha próbálunk neutrálisak maradni, akkor az idei idény és az edzőkérdés sajnos programozva volt. De mondok még valamit. Én attól félek, Rossival sem szárnyalnánk. Pontosan tudta a talján is, hogy mi fog következni, és most tegyük kicsit félre a Hemyre fröcsögést, mert Rossi azt is tudta, hogy még egy ilyen idény nem lesz, változatlan kerettel sem, max akkor, ha a Lanza-kaliberből még hoznánk 2 extra minőségű figurát Davide mellé, hagynánk a fiatalszabályt a fenébe, plusz még 2-3 magyar szinten jó játékost szerválnánk a padra. Különben előbb-utóbb jött volna a szurkolói sirám a lelátóról az akadozó játék és eredmények miatt, arra meg emlékezhetünk, mennyire bírta ezt a derék Rossi is (Cordella idején legszívesebben lángszóróval ment volna rá a lelátóra amiért betalálták a kis drága Mancinit és a mozgássérült Testardit a drukkerek. Végigültem vele a sajtótájékoztatókat ebben az időszakban. Nem volt egy öröm.).

Szegény Epi kezdi megtalálni a góllövő cipőjét, csak a működő gépezet tűnik el mögüle

Szóval szomorú véget ért a tegnap este, az egy-másfél éve tartó harmónia valahol megtört a drukker-csapat vonalon, bár én még bízom benne, hogy nem véglegesen. Persze ehhez eredmények kellenek előbb-utóbb (inkább előbb, mint utóbb), csak bízni tudok benne, hogy a keret nem válik görcsössé, és lehet itt majd hőzöngeni rám, de én még Supkában is bízom picit, hogy valahogy egyenesbe áll a csapattal, az ő “legendásan jó” kezdéseihez (2006 őszén egy negyed szezon, 2011 tavaszán 4-5 meccs kellett ahhoz, hogy beálljon a mozdony a vágányra), és akkor talán valami még alakul.

Bár az a valami jelen állás szerint inkább csak a tisztes helytállás lesz. Mert Ábel úr esti üzije a fácse csoportunkba (“5 pontra vagyunk a kieséstől, ha jövő héten elver minket a hali is, akkor ki****ott para lehet a szezon vége“)  nem a legmegnyugtatóbb jövőképet festi elénk. És ezen a takarodj-ozások nem sokat fognak lendíteni, annyi biztos.

Fotók: babar & lovi (1909foto.hu)