Posztot nem, azonban pár bekezdésben magyarázkodást mindenképp kaptok

Bocsi, hogy létezem. Mármint ilyen formában. A vonatkozó R-GO dal a poszt végén meghallgatható.

Mérsékelten tartom helyénvalónak, pláne szokásosnak, mégis azzal kell (illik) most nyitnom egy posztot, hogy elnézést kérjek az elmúlt két hétben tapasztalt teljesítményem miatt. Jogos, valóban nem voltak posztok, pedig, és ez most némi szpojler az amúgy számotokra érdektelen betűhalomban, vittem magammal tabletet, hogy ha úgy adódik, legalább egy napikispestet összehozzak valahogy. Aztán nem úgy alakult.

Elmondom miért. (Aki focis posztot vár, az itt engedje el a kontentet, és megspórol pár percet az életéből valami sokkal fontosabbra.)

Néhány évvel ezelőtt egy arc, akit az internetről, az internet focis bugyraiból ismertem, elhívott egy beszélgetésre a Kolozsvári Magyar Napokra. A téma a magyarországi és a romániai futballfinanszírozás különbségei, vagy valami hasonló volt, és a beszélgetőtárs egy szociológus, ami adekvát, mert szegről végről én is annak tartom magam, bár a szóhasználat szerint inkább úgy mondom: szocilógiára jártam.

Aztán, ahogy az a Tanúból oly legendás felcsapás:

akkor még nem tudhattam, hogy (…)

– ha nem is gyökeresen, de akkor és ott eléggé megváltozott az szabadidőm hasznos eltöltésének – mondjuk így – prefenciája. Ha csak tehetem, az elmúlt években a lehető legtöbbször látogattam el a városba, és egyre több ismerőssel gazdagodtam, akik miatt még szívesebben jár ki az ember.

Nos, az elmúlt napokban is inkább azt választottam – eléggé el nem ítélhető módon – a blogolás helyett, hogy Kolozsvárott és egy szomszédos faluban üssem el az időm – felettébb hasznosan. Néhány nap alatt sikerült annyira feltöltődni, annyi jót beszélgetni, hogy állíthatom, rég éreztem ilyen frissnek magamat, ha nem is testileg (azért arról tett a fejfájás-csillapítónak becézett szilvapálinka), de szellemileg mindenképp.

És ugye, ennyire faramuci a helyzet, ebből nem lesz most poszt. Mármint az állított szellemi frissességből.

Ennek mondjuk egészen más oka van. Péntek este belefért volna, azonban Pesten is van törzshelyem, ahová heti egyszer mindenképp szeretek ellátogatni, és mivel a csütörtök elpattant a Futball Házban, egyetlen lehetőség maradt, amit természetesen a posztírás rovására vállaltam be. Illetve lenne még a szombat délelőtt, de az is bukó, mert vonatos túrát szerveztünk Diósgyőrbe, szállást foglaltunk, hogy az amúgy pesti, de Diósgyőr-szurkoló barátunkkal tölthessünk egy kellemes estét Miskolcon.

Talán az intenzív hét miatt is van az, hogy egyáltalán nem érdekel, játszik-e vagy sem az új szerzeményünk. Illetve érdekelni érdekel, de megírni nem fogom, mert úgy alakult, hogy lettek fontosabb dolgok a héten. És egyébként is, valahogy rossz érzésem van. Egyszerűen nehéz elhinni, hogy egy minőségi játékos annyira leépítse magát, hogy a végén elfogadja a Honvéd ajánlatát. Lanzafame volt annyira érett, hogy újra felépítse magát, mégis inkább az ellenpéldákat látom. Pölöskei ugyanúgy állandóan sérült maradt, N’Gog máig nem hozta be (!?!??!) a fizikai lemaradását, Danilo kettő sem Danilo egy, Keita kétszer pár percet játszott, Lupoli a pár meccsén is gyenge volt, Bonazzoli és Testardi csak rossz emlék, szóval necces, nagyon necces. Tényleg nagyon kell akarnia valakinek ahhoz emberileg, hogy hasznunkra, és a saját hasznára legyen. Mondom, Lanzafame szinte az egyetlen pozitív példa, és így talán jogos, hogy – némi interpolálás után – most sem vagyok bizakodó.

Cserébe egészen biztos, hogy jó hétvégém lesz, mert eleve jókedvűen vágok bele, másrészt kellemes társaság vár, hogy vasárnap vagy legyen poszt, vagy nem. Annyi biztos, hogy én nem ígérek semmit, legfeljebb a jövő hétre, amikor végre sanszosan visszatérhet minden a régi kerékvágásba.

Ha végre ennek a nyamvadt WordPressnek az új szerkesztőfelületét sikerülne megszokni, azt el tudnám fogadni eredménynek.