Én alapvetően korzós arc vagyok, így ha választani kell, hogy hazai, vagy idegenbeli meccs, a mai napig reflexből rámondom, hogy a hazait preferálom. Pedig ez az utóbbi 15 évben már egyáltalán nem állja meg a helyét, de hát a régi reflexekkel nehéz mit tenni. Ugyanis az idegenbelieknek is megvan a maguk bája, és a kellemetlen, fárasztó utazásokat kiegyensúlyozó előnyük: maga az élmény, az új stadion felfedezése, és az új térség felfedezése. Jó esetben egy jó kirándulással, városnézéssel, külföldi túráinkon pár nap hozzátoldásával akár kis nyaralássá is transzformálható a trip. Na most a holnap éjfélkor induló craiovai kéjutazásra e megállapítások annyira illenek, mint a “visszafogott” jelző anno Hemy úr nyakkendőkészletére.
Miért is?
- holnap éjfélkor indulunk, csütörtök délelőtt-dél fele beérünk a non-stop út után a célvárosba, ott 7 óra karantén, meccs, majd haza. Nem sok főtéri korzózásra szánt időt érzékelek az itinerben.
- Craiova finoman szólva nem a romániai turizmus artériája.
Az első ponttal nem tudok sok mindent kezdeni, valóban. A kettessel már más a helyzet. Nálam alapszabály: egyszerűen NINCS olyan hely, amit nem érdemes meglátogatni, NINCSEN per definitionem érdektelen térség, település. Csak két példa: itthon sokan leírják Miskolcot szottyos iparvárosként, de egyetemi Gyula barátunknál többször vendégeskedve ő mindig tudott mutatni 1-1 kis mellékutcát, fatemplomot, kis sörfőzdét (2001-ről beszélünk, nem máról, vigyázat!), eldugott álomcukrászdát, fotóra kívánkozó kapualjat, ami ámulatba ejtett. Dunaújváros? Szar szocreál hely!- fitymálják sokan. Tényleg? A szocreál sokaknak a panelrengeteget jelenti, de ha végigmész az újvárosi építészeti tanösvényen, majd a magasparton, egész más lesz a benyomásod. De a blog szűk utazási topikjába visszatérve, 2 éve Izrael előtt is sírt-rítt (engem leszámítva) a csakblog-team, hogy undorító út lesz, és a többség még ma is ezt szajkózza, de titokban persze végig élvezkedték az utat. Izrael mondjuk nem arra jó példa, hogy első blikkre látványelemektől mentesnek tűnik, mert nem. Inkább arra: ha elsőre nincs is kedved valamihez, egy utazás során mindig és mindenhol talász izgalmas dolgokat. Nincs kivétel. (Persze lehet, hogy én extrém eset vagyok e téren, engem még egy novoszibirszki novemberi lakóteleptúra is érdekelne, ugyanannyira, mint egy mexikói piramiskör).
Korábbi írásaimból, egy-egy elszórt megjegyzésemből már sejthető, a szurkolótáboron belül pedig a szűkebb kör, aki ismer is (nagyon szűk kör), az pedig tudja is, hogy korábbi tanulmányaim és a szakmám kapcsán sem áll messze tőlem a földrajz és a turizmus. Még a messzi korai kétezres években, a geográfus szakon rengeteget kirándultunk és utaztunk az évfolyammal, “hivatalból” és saját szakállra is, és annak idején minden út előtt evidencia volt, hogy otthon nekiüljek a térkép és egyéb útikönyvek mellett a legfontosabb forrásnak: saját jegyzeteimnek és a regionális földrajz tankönyveknek, hogy hova is megyek, mit is írnak a tervezett úticélunkról. Tegnap este a Futballházból hazaérve megint elkapott a nosztalgia, és elő is vettem a Probáld tanár úr szerkesztette kékborítós Európabibliát, hogy fölüssem Romániánál és Craiovánál, lássuk, mik az általános tudnivalók a környékre nézve.
Nagyobb térségi áttekintéssel kezdve, a tágabb régiót, Olténiát északon a Déli-Kárpátok határolja, majd dombvidék ereszkedik alá a regáti síkba. Korábban a Zsil-völgy kijárata az Olténiai lignitmedencére jelentette a bányászatra alapozott ipar és energetika alapját (a Romániában mindig is fontos vízienergia mellett, amit sok más folyó mellett többek között az Oltra települt erőművek szolgáltattak). A rendszerváltás előtt az ország addig fejlettebb erdélyi pólusát ellensúlyozandó két újonnan fejlesztett ipari tömörülésének az egyike volt a Ploiesti-Craiova tengely és a Zsil- és Olt-völgyek körzete (a moldvai Bákó-Onesti-Karácsonkő régió mellett). E “dicső” indusztriálkorszak mára letűnt, amit bányászat téren jól mutat, hogy egyetemi éveim alatt az akkor még működő oroszlányi bányában is már zsil-völgyi bányászok dolgoztak, mivel otthon már nem volt munka. Probáld tanár úr szerint hiába voltak a ’70-es és ’80-as évek fejlesztései, Olténia “még napjainkra is gyengén fejlett, agrárjellegű régió“. Fő terményei a dombok szőlői és gyümölcsei, az alföldi sík pedig -míly meglepő- búzát, és a román nemzeti eledelnek is felfogható kukoricát termi. A vidék ipara Craiovára korlátozódik. A kies városban hőerőmű, gép- és vegyipar “járul hozzá” a város élhetőségéhez, de a bőripar sem arról híres, hogy kíméli a vizeket. A textil- és élelmiszeripar jelenéte klasszikus szoci könnyűipar-fejlesztés terméke – amíg a férjek a nehéziparban, a feleségek ezen ágazatokban dolgozhattak. A KGST időkben (sem) menő márkának számító (amúgy a Citroennel kooperáló) Oltcit autógyárba anno a Daewoo ruházott be 1990 után, megmentvén a közvetlen csődtől, azóta pedig Ford kézbe vándorolt a gyár. A város igazából funkcióját tekitve nem változott sokat az elmúlt 30 évben: regionális központ, az iparosítás környezeti sebeivel, egyre inkább tercier foglalkoztatottakkal (egészségügy, oktatás, közigazgatás, telekommunikáció, bank- és biztosítási szektor, tanácsadás, stb.), közlekedési-logisztikai központként uralva az oltén vidéket. Nem nyújt semmi izgalmasat, de azt biztosan.
Ami a személyes élményeket ileti, jómagam 2010-ben már jártam Craiovában, még a szépemlékű első munkahelyem egyik kiküldetéseként kellett kimennem, előadni egy jó 45 percet (persze 55 lett) egy, a magyar EU elnökségre készülő EU-s társadalmi, gazdasági és környezeti helyzetképet vázoló dokumentumunkról a helyi és más kelet-európai akadémiai czukkoknak. Az eseményre együtt utaztam egy ELTÉ-s tanársegéddel, aki az előzetes hírek szerint egy utazási élő legenda volt, és ezt többé kevésbé bizonyította is. Éjfélkor vett fel Wekerlén, hogy indításként közölje, 2 órája még 39,5 fokos lázzal fetrengett otthon, de hát indulni kell, úgyhogy készüljek, majd valamikor át kell vegyem a vezetést. Akkor még kevésbé voltam gyakorlott pilóta, szóval a hír (tetézve hipochonder lelkemnek a fertőzésveszély belengetésével) nem tett jót, és olyan fejet vághattam, mint Rossi, mikor a Papa két szárazkolbászozás közt eladta Botkát kérdés nélkül a Fradinak 2017 elején, de hát nincs mese, induljunk. “Dumálj nekem, mert elalszom” -jött az ukáz a partneremtől, így letoltam az első, majd hajnali kettőkor a második energiaitalomat, és pofáztam mindenről, ami eszembe jutott (nyilván közös ismeretség ELTÉs- tanárok, tárgyak volt a téma, majd, minő meglepetés, az RW-klasszikusok: Wekerle, Honvéd, utazások, sör, metal, gasztronómia, történelem. Egyszerű gyerek vagyok.)
Mire az Erdélyi szigethegységhez értünk, pont a szerpentines szakasz előtt, útitársam közölte, ő mára kidőlt, cseréljünk helyet. Megtettük, elaludt, abban a minutumban. A baj csak az volt, hogy közben hajnali negyed 5 lett és kiment belőlem a koffeines-taurinos főzet minden hatása, így én is épp aludni készültem volna. Nos, így jártam. Indítok, kanyarodok rá a szerpentinre, azaz kanyarodnék, de mivel a szervó nélküli kormány fogalmát én abban a másodpercben ismertem meg, az eredmény az lett, hogy egy román kamion majdnem átröpített minket az örök Lipták-grundra, ledudálva a fél arcomat, úgy, hogy az útitárs srác fel sem ébredt, én viszont kihordtam egy infarktust lábon. 2 órán át küzdöttem innentől, át a hegyeken, izzadva, mint Ivancsics Gege az utolsó kispesti diényeiben egy-egy sprintkísérlet után, majd mire negyed hétre leértünk a Déli-Kárpátok előtti, még innenső síkra, én ébredtem arra, hogy a tanársegéd fogja a kormányt tartó kezem, mivel 10 km/h-val haladtunk egy esővíz-elvezető árok felé. “Azt hiszem, visszaveszem” – szólt a lakonikus mondat, én meg megalázottan, de boldogan csúsztam vissza az anyósülésre.
Innentől az út a Zsil-völgyi áttörésnél hozott már csak izgalmakat, szerencsére azt is csupán látványban. Amikor holnapután ott hajnalban megyünk majd át (ha és amennyiben arra megyünk át persze), erősen ajánlom a bámészkodást minden utazónak. A Gyűrűk ura grandiózus színtereit idéző természeti csoda tényleg áll-leejtésre késztet.Onnantól viszont az úticélig unalmas és punnyadt síkvidék következik, nem csak tájképileg, de társadalmilag is, a környezeti állapot pedig: Regát at its best.
Craiova maga első blikkre tényleg nem nagy veszteség a tekintetben, hogy nem lesz időnk sokat nézelődni. Poros havasalföldi nagyváros, szűkreszabott idős városmaggal, amire a ceausescu-i lakótelep-építési posszanás is ráfolyatta a maga, khm, figyelemreméltó layereit. Az az igazság, hogy én nem vagyok a funkcionalista, letisztult formák ősi ellensége, és van olyan kockalakótelep, amiért még elismerően is bólogatok, ne is menjünk messze, Wekerle északnyugati szomszédja például ilyen. A hazai házgyári próbálkozások közül már kevésre tudom azt mondani, hogy ez telitalálat, finoman szólva. Na de az ember továbbmegy északra (SLK), vagy keletre (UKR, RUS), délre (SRB), és máris megengedőbb a hazai förmedvényekkel szemben. És akkor jön mindezekre a nonpluszultra. Románia, amely ország Ceau alatt a panelépítésben is büszke különutasként mutatta meg, hogy lehet még fokozni a fokozhatatlant. Nincs két ugyanolyan panelépület Craiova városban sem, ellenben egyik deprimálóbb, mint a másik. Sajátos díszítőelemként török- és kis-ázsiai beüvegezett erkélyfülkékkel, vagy a mi kispesti ex-Centrum Áruházunk felső homlokzatát megidéző borításokkal próbálkoztak a derék olténiai Corbusier-k, az esztétikumhoz szokott közép-európai szemnek kevés sikerrel. Az eredmény jobban büntet, mint Dúró Józsi szőrmebéléses kabija a 2003-as kizuhanáskor.
Ha mégis értékelhető dolgot keresünk Craiovában, mert az is van, akkor érdemes a kis utcákba beszaglászni – nyilván nem a stadion melletti szegregátum telepen, hanem a belvárosban, vagy az azt körülfogó gyűrűben, esetleg a régebbi temetőkben. A Monarchia idejével párhuzamosan itt, a Román Királyságban is épültek kisebb épületek, városi polgárházak, ma már romos, de egykor délceg homlokzatok, figyelemreméltóbb kripták, amelyek valami sajátos, mára már szinte végleg elveszett boldog békeidők hangulatot hordoznak nyomokban. Na pont ezeket nem fogjuk látni, mi buszosok tuti, aki meg egyedül megy autóval, annak sem ajánlom, hogy szóló városnéző csatangolásokba kezdjen. Csak jeleztem, hogy nem mind rohad, ami Craiova.
Ha valaki mégis autós megoldást választ és megtoldaná az utat némi nézelődéssel, annak hazafelé ajánlom inkább Herkulesfürdőt, a Monarchia anno legdélebbi gyógyhelyét, ahol, ha túlmegy az ember a ’70-es években felhúzott román betonmonstrumokon, belecsöppen egy sajnos ma már málladozó, omladozó, de még enyészetében is gyönyörű, XIX. századvégi ekletikus csodába, a pusztulásában is szemet gyönyörködtető egykori monarchiabeli fürdőépületekbe, fedett promenádokba, szállodák csontvázaiba, antik hatású szobrokkal díszített szökő- és ivókutakba, mindez dús lombkoronák alatt, és míg egy oldalról fáj a szív az ekkora mérvű pazarlásért, másik oldalon, aki elég fantáziával bír egy kis időutazáshoz, már szinte láthatja a dámákat és üdülő katonatiszteteket, képviselő urakat és fürdőorvosokat lépteiket szaporázni a sétányokon és a még fényük teljében pompázó fürdő- és szállóépületek között. Félelmetes élmény.
A másik opció elkanyarodni Turnu Severin felé, és befizetni egy Vaskapu-sétahajókázásra. Ha a Zsil-völgyét legyűrűkuráztam, az itteni kulisszákról hasonlókat tudnék áradozni, még a parti sziklákba faragott vásári Decebal-fej sem rontja el (teljesen) az összhatást, csak a hajókonyhán felkínált fura hallétől óvnék mindenkit, ami valahogy zavarosabb, mint az igazoláspolitikánk.
Szóval lényeg a lényeg: utazni jó, és mindig, mindenhol vár valami vagy nyilvánvaló, vagy rejtett érték, amiért érdemes megállni, már ha nyitott vagy a világra, és nem csak a meccs-sör-busz szentháromságban látod a túrák értelmét. De egy biztos: ha a fenti jellegű útiélményekre vágysz, azt most inkább a tágabb térségben keresd, és ne Craiovában – és nem azért mert a város eredendően érdektelen, hanem mert fő a biztonság.
Címkép: sclance.com