Paksról utólag, egész más nézőpontból

Ne maradjon el a beszámoló ezúttal sem, mégha retrospetív is lesz a poszt

Hogy képzavarral éljünk, sajnos ezúttal Karakó(szörcsög) szántotta be az Ekét és az egész csapatot (fotó: Lovi – 1909foto.hu)

Mit tesz az idő, akár másfél nap, ami a vasárnap este (= egy vasárnap késődélutáni meccs esetében a beszámolóposzt klasszik ideje), és a kedd dél közt telik el… Főleg, ha olyan kulcsesemény fémjelezte másfél napról van szó, mint amilyen a tegnapi hétfő volt. Bizony, ha nem zuhanok bele Paksról hazaérve az ágyba, és inkább megerőltetve magam, gépelni kezdek, akkor egy szoftos világvége cikk íródott volna – azért csak szoftos, mert az optimista kicsengésű diósgyőri beszámolómat nyilván nem akartam volna zárójelbe tenni teljesen, másrészt borzalmak ide vagy oda, valahol még bíztam az átigazolási időszakban, főleg haloványan, és ambivalens érzésekkel, a Zsoldy visszahozatalában. Mióta ez pedig bekövetkezett, a “kurva nagy bajban lehetünk idén” kicsengése a paksi meccsnek hirtelen átváltozott egy “mikor lesz már szombat?!“-ba. De kicsit lenyugodva, most komolyan: tényleg minden megváltozott volna?

Épp Hatos Pál “Az elátkozott köztársaság” című, egészen zseniális stílusú és értékítéletű könyvét olvasom mostanság, és az utolsó negyedre fordulva pont az jutott eszembe, mennyire igaz, amit ő ír az elején az Őszirózsás Forradalom emlékezetéről és az akkor ténykedők megítéléséről. Hogy a történetírás és a közbeszéd hajlamos az utólagos tudás birtokában, a következmények ismeretében szemlélni az egykori történéseket (amúgy el nem ítélhetően, mindannyian ilyenek vagyunk) és megítélni az akkor szereplők döntéseit, pedig a jövőbe sem akkor, sem most nem lát az ember. Ez paksi kalandunkra is remekül áll, pontosabban most én is boldogan esek a jelzett hibába, és feleannyira sem érzékelem tragikusnak a jövőt, mint éreztem volna vasárnap este, de Hatos útmutatása alapján óvakodnék bárkinek a megfeddésétől, aki temetni akart mindent vasárnap, hisz akkor még nem tudhattuk, mit hoz a hétfő.

Most viszont egyből zárójelbe tenném az eddigi fejtegetéseim, mert most pont olyan vagyok, amiért másokat magamban sokszor megfeddek. Egy igazolástól kezdek hirtelen átesni a vörös-fekete ló túloldalára, és az eddig a pokolba kívánt idény képe helyett már azt számolgatom, melyik túrákat érdemes a legjobban várnom ősszel és tavasszal. Pedig, óvatosság sem egy utolsó szempont. Tegnap már boncolgattam, hogy Lanzafame leigazolása nem jelenti automatikusan azt, hogy visszamentünk 3 évet az időben, sok mindennek kell jól alakulni ahhoz, hogy a talján megint a régi nagy formát hozza. Sok mindennek, de az is biztos, hogy jóbal kevesebbnek, mint mondjuk egy zsákbamacska új arc esetében.

Szóval lehet óvatosan bizakodni, hogy lesz fejlődés – mert van honnan és van hova. Pakson a látottak meglehetősen riasztóak voltak. Eddig az volt a benyomásom Sanninóról, hogy csak nehogy Morales II legyen, mert nem kevés jel mutatott arra, hogy a 2009-10-ben nálunk látványilag büntető (pontszerzésben viszont eminens) Tolmács iskoláját viszi Beppe apó, atomvédekezéssel, sztenderd szürkülettel. Paks viszont egyesen a legrosszabb Vierchowod-i homályt hozta, mind a nem létező koncepcióban, mind a nulla játékban, mind pedig a kispad tanácstalanságában, és abban, hogy amikor már minden mindegy volt, akkor volt 5 jó percünk. Öcsém, a Honvéd-idények nagy lakmuszpapírja, már a szünetben kérdezte tőlem, 0 felé konvergáló lelkesedéssel, hogy “Ati, ha vernek egy harmadikat, nem húzunk el?“, amit próbáltam nem meghallani, mert én életem első két meccse (1989) idő előtti elhagyása óta csak egyetlen egyszer, 1998 őszén léptem le (pont Öccsel) idő előtt, a BVSC elleni hazain, mikor kaptunk egy ötöst az addig 8 forduló alatt pont nélküli BVSC-től, és ebből mesterhármast vállalt az NB1-es gólt szerintem azóta sem lövő Aubel Zsolt (szintén ex-III. ker. TTVE legenda, hogy Áfonya bácsinak könnybe lábadjon a szeme). Szóval igyekeztem nem meghallani a Tesómat, de Hahn kicseszett velem, és beverte a 3.-at, hogy testvérem már szemmel verhessen 3 centiről engem, én meg megalázottan, lehajtott fejjel motyogjam, hogy “érdekel, mit lép Sannino“. Amúgy ki lehet ezért röhögni, hogy szeretek szenvedni, de nem erről van szó, tényleg érdekel ilyenkor, hogy milyen a csapatszellem, mit reagál a pad, a játékosok egymásnak ugranak-e, vagy csak simán leszarják, hogy mi van, a végén kijönnek-e a Táborhoz, vagy sem. Érdekel, na.

A lényeg viszont az, Öccs csak szökőévente ilyen hitehagyott, és azok a szökőévek mindig borzalmas szezonokban manifesztálódnak. És ennek most minden jele megvolt – vagy megvan? A kispad meglehetősen tanácstalannak tűnik nekem és az eddigi 4 EL- és két bajnoki meccs nem sokat árultak el a sanninói foci lényegéről. Persze bántani sem akarom III. Kopingert, mert a türelem mindenkinek kijár – ha Supkát anno harciasan védtem egy év után, akkor Beppe is megérdemel még pár hét türelmi időt egy hónapot követően. De ha azt látjuk, amit például Vérhódnál, akkor azonnal váltani kell, és például akkor már az is késő volt, majdnem rá is ment az első osztályú lét.

A játékoskeretben az általam is hiányolt szupercsatár és/vagy szervezőképes arc posztja megoldódni látszik, “2in1” megoldásban, de egy hátravontabb, Vadócz szerű szervezőt én még elbírnék Gazdag és Gergő közé. Ez lenne a jelen felállásban Moretti, aki sajnos nekem eddig a legrosszabb cordellai hagyományokat idézi, az igazi hasztalan zsoldos mintapéldájaként. Persze a türelem neki is kijár, Sanninóval együtt: elvileg a kopasz kispadvezér valamiféle szegény ember Tacchinardiját próbálná belelátni, nekünk eddig ez még eddig nem sikerült. De hátha.

Egyre több kommentelőnél fogalmazódik meg a másik régi parám, a gyanúsan nagy sérülésszám is. Ez lehet fatális véletlen is (Robi és Mezghra súlyos sérülései például a rossz lépések klasszikus esetei), de a sok izomfáradtság, beszakadás már veszélyes tendenciát jelez(het)nek. Sőt, a túlterhelt test talán könnyebben kerül olyan szituba és válik ezekben sérülékennyé, mint amit a két kiemelt sérült szenvedett el. Remek, hogy egész olasz stáb jött, de csak rimánkodhatunk, hogy az erőnlétért felelős stábtag tényleg értse a dolgát, és ne egy sarlatán legyen. Most nézem, Zuddas a fizikális kollega, nem pedig Alessandro Recenti, ami tiszta szerencse, mert már készült a műhelyemben a hegyiiváni merénylet a tagról, aki a csapatot megRECCSENTI.

Paks tehát arra jó volt, hogy állatorvosi lovát adja minden létező és potenciális problémánknak [meg a hazai stadionépítési láz ellenére felemás infrastruktúrának: a büfében ásványvíz nem volt kapható “mert nem készült fel a létesítmény ennyi drukkerre” (wtf?!), a kies, és a Nap által viaszosra égetett parkolóból pedig egy helyi, épp termő lucernaföldön át vezetett a 100 méteres könnyed séta a vendégszektor felé, hazafele meg is jegyezte egy szurkertársunk: az ajándékboltban Honvéd logóval ellátott tasakokban javasolja majd árulni a leszárított paksi lucernacsokrokat, ha OldBabar vevő lesz az ötletre]. E nehézségeket szép kihívás lesz megoldani. Beppe úr ebben most kap egy nagy segítséget, egy önjáró gólgép személyében, a csapda csak annyi, hogy kezelni is tudni kell a kiskakast, az pedig eddig itthon 1 edzőnek sikerült teljesen, kettőnek jobbára, 2-nek pedig beletört a fapapucsa/vodkásüvege. Mi mást kívánhatnék? Sannino legyen e téren és eredményességben is a második Rossi mögött – bár, ha belegondolok, hogy Rossi bénább kerettel is biztatóbban indult, akkor inkább olyan lesz az arcom, mint a kocsiban hazafelé Dunaújváros előtt valahol a Mezőföld és a Solti-sík között, ahol egy közeli sertéstelep küldte rá vert hadunkra a trágyabukét, fejbe grátisz.

Méltó lezárása volt az a paksi kirándulásnak.


Ha még nem osztályoztad volna a paksi teljesítményt, itt megteheted: