Hogyan futballozzunk? (1938) // 1. rész

Minder Frigyes.

1936-ban megjelent egy viszonylag nagyhatású magyar szakkönyv Holits Ödön és dr. Mamusich Mihály gondozásában Hogyan futballozzunk? címmel.

1938-ban a magyar válogatott világbajnoki döntőt játszott Olaszországgal, és ott 4:2 arányban veszített.

Általános vélekedés volt az elbukott döntő után, hogy a magyar futball, bár tehetséges játékosok tömegével rendelkezik, taktikai szinten komoly elmaradásban van a kor világelitjéhez képest. Az utólagos visszatekintések, valamint a futballjáték változásának irányai mindezt később egyértelműen igazolták.

1938 végén Az Est című lap felmelegítette a Hogyan futballozzunk? címet, és a magyar futballban korábban komoly szerepet játszó szakembereket kérdezett meg a témáról, majd ezeket a véleményeket a téli lapszámokban közzé is tette.

Most a sorozat első második darabját olvashatjuk.


HOGYAN FUTBALLOZZUNK?

Írta: Minder Frigyes volt szövetségi kapitány

A magyar labdarugásnak három korszakát állapíthatju meg. Az első korszakban a »hajrástílus« uralkodott, az erőből való és a gyorsaságon alapuló játék. Az akkori játékosok ezt a rendkívüli erőkifejtést igénylő játékmódot 90 percig végig bírták; igaz, hogy akkoriban a Millenáris pályán hét nap alatt nyolcszor treniroztunk és meccseltünk. És mégsem panaszkodott senki, mint a maiak, kimerültségről! Ilyen lelkes és kitartó sportemberek voltak az akkor játékosok. Ebben az időben a csatárok minden helyzetből és kapásból remekül irányították a labdát. Szenzációs góllövőink voltak!

A technikai fejlődés korszakában a játék művésziesebb lett ugyan, de már vesztett gyorsaságából és előtérbe léptek a technikai bravúrok. A visszaesésnek be kellett következni, mert a technika hova-tovább öncél lett; a cselezések és a labdaeladások már nem szolgálták kizárólag a játék eredményessé tételét és mind gyakrabban tapasztalhattuk a pályákon az »alibi-futball« ismert képviselőit.

A magyar labdarúgás időnként kitűnő eredményeket ért el ebben a korszakban, de gyakran érték kellemetlen vereségek is és minden szakember tisztában volt azzal, hogy a csapataink által elért eredmények nem állnak teljesen arányban a játékosanyagunk tehetségével és sportratermettségével.

Mi a hiba a magyar fufballjátékban?

1. A csatárok fogyatékos lövőképessége. Ezt én egészen rejtélyes dolognak tartom, hiszen nem boszorkányság a lovőtudomány elsajátítása. Ha az ember a trénerekkel beszél, valamennyien elismerik, hogy milyen fontos a csatárok minden helyzetből való lövőkészsége, de arra nem tudnak magyarázatot adni, hogy játék közben miért hagynak ki mégis elsővonalbeli csatáraink is, kedvező lövőhelyzeteteket? Miért tudják a magyar trénerek a külföldi játékékosokat, például az olaszokat és a franciákat a góllövésre megtanítani és miért nem tudják magyar tanítványaikat?

2. Nagy hiba nálunk, hogy a szélsőkre való játék egyoldalú, vagy pedig azt teljesen elhanyagolják. Sokszor fordul elő, hogy olyan kitűnő szélsőink, mint Titkos, Tánczos, stb., negyedórákig állnak és hiába várnak labdára. Az is gyakran fordul elő, hogy következetesen csa az egyik szélsőre játszanak, noha a másik fedezetlen. Ez talán arra vezethető vissza, hogy a mi csapataink keveset használják a rendkívül hasznos és az angolok által előszeretettel alkalmazott kereszt-passzokat, amelyekkel az ellenfél védelmét legjobban lehet zavarba hozni. Itt az angol példakép volna követésre méltó. A brit csapatok játékában a támadás nagyrészt a szélsőkre van alapozva.

3. Komoly hibák vannak a játékosok gyorsasága körül. Különösen futballistáink startja nem elég gyors. A legutóbbi világbajnoki döntő alkalmával szembetűnő formában ütközött ki játékosaink lassúsága a rendkívül gyorslábú olaszokkal szemben. Ezen a téren tehát speciális munka vár a trénereinkre.

Minden csapat játékrendszerét az ellenfél szabja meg

Technikailag játékosaink általában olyan színvonalat képviselnek, amely egyenrangúvá teszi őke a nemzetközi futball legjobb játékosaival is, — sőt van néhány olyan kimagasló technikai tudású futballistánk is, akik még Angliában is a kivételek közé tartoznának.

Ami a taktika kérdését illeti, az a véleményem, hogy minden csapat játékrendszerét az ellenfél játékmodora szabja meg. Ha ismerjük az ellenfelet, akkor aszerint kell taktikánkat megválasztani, hogy melyik ponton erősebb és melyiken gyengébb az illető ellenfél. Ha nem ismerjük az ellenfelet, úgy véleményem szerint, általános irányelvül elfogadhatjuk azt a hadirendet, hogy a szélső fedezetek az ellenfél szélső csatárait fogják, a hátvédek pedig a kissé hátrább húzódó középfedezettel együtt, az ellenfél belső csatárait igyekeznek semlegesíteni. Én általában a nyílt támadójátéknak vagyok a híve és ha gyengébb ellenféllel kerülünk szembe, akkor semmiersetre sem vonnám hátra az összekötő csatárokat, hanem meghagynám őket elől. Természetesen ha olyan ellenféllel kerülök szembe, amely erősebb, mint az én csapatom, úgy változtatnom kell a taktikán és ez esetben hátra lehet vonni az összekötő csatárokat és a középfedezetet is, akit a támadások elindításánál ilyenkor a hátravont összekötők helyettesítenek.

A fontos mindenkor az, hogy a taktika rugalmas legyen, azaz ne sablónszerűen kerüljön alkalmazásra.

Véleményem szerint az lenne az ideális magyar futballstílus, amely egyesítené magában a régi játék gyorsaságát és a csatárok minden helyzetből való lövőképességét — a mai technikás játékkal. Ez körülbelül megfelelne a jelenlegi skót stílusnak, amelyet legutóbb Glasgowban volt alkalmam megcsodálni és amelyet ezidőszerint a legfejlettebb futballstílusnak tartok.

Minder Frigyes, Az Est, 1938. december 31.


További források:

címlapkép: mérkőzés 1940-ben az UTE stadionjában. fotó: Fortepan

“Hogyan futballozzunk? (1938) // 1. rész” bejegyzéshez 2 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.