Mastodon

A rendszervita megérkezett a nappalinkba: a négy lehet több, mint az öt?

MTK – Bp. Honvéd 0-0

Pisont sokkal, de sokkal bevállalósabb volt, mint azt előzetesen mertem gondolni:

  1. pöccre ugyanazzal a kezdővel állt fel, mint a Diósgyőr elleni felkészülésin.
  2. felküldött egy négyvédős felállást, ráadásul a padon hagyta Batikot.
  3. Lanzafame elé betett egy középcsatárt.
  4. Gazdagot kivitte a szélre.

Van egy mondat, ami nem hagy nyugodni hónapok óta, és úgy tűnik, a kupameccs odavágója ahelyett, hogy válaszokkal szolgált volna, még tovább feszítette az amúgy is kényes kérdést:

Ez a keret nem alkalmas arra a stílusra, amire át szeretnénk áll(íta)ni, viszont amire alkalmasnak gondoljuk, ahhoz egyszerűen gyenge.

Vagyis.

2016 őszén kezdte el próbálgatni Rossi a háromvédős (ötvédős, esetünkben mindegy) felállást, amit mintegy kényszerből tett alapértelmezetté 2017 tavaszán, miután a télen távozott Botka. A rendszer maradt is az alapértelmezett felállásunk EvdM őszét, valamint Supka visszatérését követően pár meccset leszámítva. Az utóbbi években nagyjából úgy próbáltunk igazolni is, hogy a rendszer és a keret sajátosságaiból adódó hiányposztokat valahogy betöltsük.

Ennek ellenére három év alatt nem tudtunk tisztességes, a rendszerben magát kiismerő szélsőket hozni a csapathoz (Aliji, Heffler, Kukoc, satöbbi inkább a négyvédős rendszerben érzi jól magát, akár a védelemben, akár a középpályán), valamint nem találtuk meg az egy darab Eppel utódját középcsatárban, és ezt megfejeltük azzal, hogy a nyáron elküldtük a már ismert és bevált Danilót, és hoztunk helyette egy Kulachot, majd a télen Georgeot. Hogy az idő nagy részében Lanzafame és Moutari (aki egyébként szintén rendszeridegen igazolás az alapjátékunkhoz) játsszon csatárposzton.

Tehát az egyik oldalon volt valamiféle elköteleződés a háromvédős rendszer mellett, mert legalább a védelem közepén megvoltunk, azonban a másik oldalon ott találjuk az igazoláspolitikánkat, ami egyszerűen képtelen volt összhangban mozogni az edzői stábok támasztotta igényekkel. Konkrétan vagy rossz, vagy nem feltétlen rossz, de ebben a szituációban alkalmatlan játékosokat hoztunk.

Azt már Sannino is levágta a végnapjaiban, hogy épkézláb középcsatár nélkül Lanzafamét képtelenség azon a szinten használni, amit elvárhatnánk tőle, valahogy tehermentesíteni kell. George hirtelen a kezdőben találta magát, és a Kisvárda ellen egész sokáig a pályán is maradhatott.

Három hete, amikor Pisont elkezdte az edzéseket a csapattal, valószínűleg ugyanazzal a dilemmával szembesült, amivel 2018 telén Supka is, vagy amin én is rágódom az utóbbi időben. Vagyis:

maradni a háromvédős rendszernél, amit nem csak kiismertek az ellenfelek, hanem egyre több posztról látványosan hiányoznak nemhogy a minőségi, hanem a feladatot egyáltalán megoldani képes játékosok, vagy

átállni egy olyan játékra, amihez talán megvagyunk, ami tehermentesíti Lanzfamét, viszont nagyon rég nem játszottuk, és konkrétan futballfilozófiai váltást jelentene.

Azt gondolom, nem lehetett egyszerű a mérlegelés, aminek a végén bevállalta a négyvédős, és a visszavont Lanzafame, valamint a szélre kitett Moutari köré épülő felállást.

El tudom képzelni, ahogy felírta Pisont egy lapra a számításba vehető játékosok neveit, húzott mellé két oszlopot, és beírta, hogy melyik rendszerben érezheti inkább otthon magát. Például egy eddig testidegennek tűnő Moutari a 4-2-3-1 elején, a szélen akár találkozhat is azzal a területtel, amit be tud szaladni. Vagy a szélsőhátvédeink, akik nem feltétlen alkalmasak egy kilencven méteres sáv bejátszására, viszont támogatólag fel tudnak lépni a középpályára, számukra egy védekezőbb felállás talán inkább megfelelne.

Felírogatta tehát egymás alá a neveket és az érveket, majd a végén összeszámolta, hogy egy oszlopba mennyi minden jutott, és döntött: váltunk. Nem hiszem, hogy akkora lett volna a különbség, ami egyértelművé teszi, mégis a váltás mellett döntött.

George középcsatárban, Lanzafame hátrébb vonva, az egyik oldalon Moutari szaladgáljon, a másikon pedig Gazdag legyen futballokos. Uzoma és Mezghrani is vállalható előrejátékkal rendelkezik, a középpályán pedig szűr majd Nagy Geri és Hidi. Eddig ez rendben is van, alapvetően majdnem mindenki ott játszik, ahol jól is érezheti magát.

Ha lenne még egy klasszikus, vagy legalább annak tűnő szélsőnk (Ugrai?), mint Moutari, akkor megnézném Gazdit Hidi vagy Nagy Geri helyett, hátrébb vonva, amolyan mélységi irányítóként, esetleg Lanzafamét tolva előre George helyére, és Gazdival Lanzában.

A két belsővédő maradt csak kérdéses. Kamber szerencsére eltiltott, vagyis nem állt elő az a helyzet, hogy Lovriccsal kiegészülve elmesélhették volna a régi viccet, hogy ők együtt még találkozhattak volna Leninnel. Lovricot mondjuk fixnek, de ki legyen a másik? Batik vagy Niba? Nem tudom mi lehet Batikkal, hogy végül Nibára esett a választás, azonban azt sem állítom, hogy Niba hiba nélkül oldotta volna meg a feladatát, mert nagyon nem.

Konkrétan Lovric és Tujvel tartott minket meccsben.

Fájó volt látni a szerencsétlenkedésünk, hogy képtelenek voltunk a pálya bármelyik területén létszámfölényt kialakítani. Paradox helyzet, de pont a sok hibával játszó Niba egy-egy váratlan csele, illetve megindulása eredményezhetett volna ilyesmi szituációkat, azonban a megindulás és mondjuk egy csel konstatálása után a labda azonnal eladásra került.

További kellemetlen tapasztalat volt, hogy egyesek lábában és fejében annyira benne van a háromvédős rendszer, hogy többször is olyan helyen kerestünk játékosokat kiszorított helyzetben segítségként, ahol ebben a rendszerben nincsenek. Az MTK többször is sikeresen támadott le minket nem csak a szélshőhátvédek helyén, hanem az eddig megszokott félkörünk mentén is, amikor hátul járattuk végig a labdát rövid passzokkal, négy-öt lábon át az egyik széltől a másik szélig. Most, ugye, kevesebben voltunk, a passzok hossza is megnyúlt, nagyobb a kockázat, mégis csináltuk.

És akkor a töketlenkedés. Jellemző jelenete volt a meccsnek, amikor a második félidőben bedobáshoz jutottunk az MTK térfelének közepén, és mintegy fél percig csak vártunk, és vártunk, és vártunk, annyire nem volt ötlet, hogy mi történjen. Sehol egy kis vállalkozókedv, ha már a rutin, a rendszerből fakadó rutin nincs meg. Rossz volt nézni.


Pisont döntött, és bevállalt egy olyan komoly átalakítást, amit más talán

  • másfél hónap kihagyás, és három hét felkészülés után;
  • nagyon szűk kerettel;
  • egy kupa elődöntőjében úgy;
  • hogy egy sűrű bajnoki hajrá előtt állunk, és még a bennmaradásunk is kérdéses lehet

nem vállalt volna be. Ha a futballban valamihez, akkor egy ilyen szituációban meghozott hasonló döntéshez óriási bátorságra és magabiztosságra van szükség. Vagy hatalmas butaságra – és mint egy tisztességes történelmi tettnek, úgy e döntésnek a megítélése is csak utólag dől majd el. Itt kell idéznem a Richelieu bíborosra hivatkozó Stuart ezredest a Die Hard 2-ből: “Az árulást a tett dátuma dönti el”.


Az első meccsre tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy bár nem igazolta a döntés feltétlen helyességét, azonban csúfos bukásnak se tűnik, hiszen mennyi az esélye, hogy Moutari, Lanzafame és Gazdag még egyszer ennyire gyenge napot fogjon ki? Ebben a tengelyben bőven lehet perspektíva, és ha kiegészülnek a feladathoz felnövő George-dzsal, akkor még bármi lehetséges.

Annak ellenére, hogy tegnap elképesztően rossznak és szinte kilátástalannak tűntünk a tévében, mégis képes maradtam reménykedni.

címlapkép: honvedfc.hu

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||