A Török Történelemtanárok Egyesületének ajánlásával

Feltételezem, hogy nem Pintérre gondoltak a törökök, de akkor vajon mire? Egészen furcsa drapi volt kint a tegnapi válogatott meccsen.

Mostanában próbálok minél több, a környező országok középiskoláiba szánt történelem tankönyvhöz, illetve a könyvek tartalmával foglalkozó cikkhez hozzájutni, mert kifejezetten érdekel, hogy a társadalmak, illetve az adott ország hatalmi berendezkedése miként próbálja megélni a modern közép-európai és egyben nemzeti létét, mit tart fontosnak kihangsúlyozni, milyen eredetmítosz(ok)kal igazolja például a saját hatalomgyakorlási formájának érvényességét.

Legjobb tudomásom szerint, az Attila-sztori itthon mostanában került be a tankönyvekbe, miközben a tudományág egyetlen bevett módszertanával sem bizonyítható egyértelműen a kontinuitás a hunok és a magyarok között.

Persze, nyilván mindez cseppet sem zavarja a törököket, ahogy az átlag magyart se túlzottan, hiszen azon túl, hogy nem éppen módszertani diskurzusoktól hangosak a külvárosi kocsmák zárás előtt, ki nem szarja le, hogy Attila, Kündü vagy Béla volt valakinek a neve ezerpárszáz éve, ha a zöldség éppen sosem látott kurvadrága, ráadásul állítólag nem rendelik be ősszel a Való Világ következő évadát.

Furcsa nekem ez az egész. Végülis lehetünk büszkék egy közös és elképzelt ősre, de akkor nevezzük legalább családon belüli erőszaknak azt a mintegy kétszáz évet, amit sikerült az országunk megszállásával, valamint a magyarság kiirtásával tölteniük. (1500 és 1700 között a 2,6 millió magyar száma 1,6 millióra csökkent.)

Nem való válogatott meccsre egy ilyen drapi.

Vagy mégis Pintérre gondoltak. Mert úgy lenne értelme.



Szoboszlai szerencsére beb*szta (és ez valódi történelem!), mert a világ igazságtalansága lett volna nem megnyernünk ezt a meccset. Az első félidő különösen parádés volt, és Holcsika végre újra azon a poszton villoghatott, ahová Rossi megteremtette 2017 tavaszán.