A poszt, amelyben ismét bevallom a rajongásomat Pisontért/nak/hoz

és amelyben komoly elvárásokat támasztok mindenki felé a klubnál.

Délelőtt óta Pisonton, illetve Pisont kinevezésén jár az agyam. Legalább egy tucat lehetséges scenáriót végigpörgettem magamban, hogy miért pont rá esett a választás. (Azonban ezekből most egyet sem fogok leírni, mert nem képezik a poszt témáját.)

Előzetesen szeretném elmondani, hogy én rajongok Pisontért. Nála kevés jobb embert találni a modern fociban, benne meg lehet találni azt a szikrát, amiért valamikor megszerettük ezt a csodálatos dolgot.

Valamint előzetesen szeretném azt is elmondani, hogy – bár nem tudok más nevet mondani – én nem Pisontot választottam volna, mert egyszerűen, és nem fogom tagadni, prekoncepcióim vannak vele szemben. Talán mert túl embernek tartom ahhoz, amit 2020-ban a futball megkövetel egy edzőtől. Még Magyarországon is.

Viszont.

Így!

Viszont, ha már beleálltunk Pisontba, akkor tartsunk ki mellette. Nem feltétlen mi, a szurkolók, mert nekünk annyi nézőpontunk lehet, ahányan vagyunk, hanem a klubház, a sportvezetés és a játékosok. Tegyenek alá mindent, amivel eredményes lehet.

Ha, és esetleg ők is úgy látják, hogy nem elég felkészült a feladathoz, akkor hozzanak mellé olyan segédszemélyzetet, aki igen, és akivel konzultálva meg tudja hozni a fontos döntéseket. Nem főnököt kell fölé rakni, hanem megfelelő munkatársakat mellé.

Hoztak egy döntést, hogy Pisont lesz a Kispest arca. Erős, bevállalós döntés, azonban most jön a neheze.

Pisont egy ikon, nekem konkrétan gyerekkorom egyik nagy szerelme, mondhatni a lábain nőttünk föl. Sőt, Pisont nagyon sokak kedvence, és nem csak a Kispesten mutatott játéka miatt, hanem ahogy azóta megnyilvánult a klubról, amilyen a hozzáállása az emberekhez, ahogy beszélget velünk. Nagyon nehéz lenne nem csupa jót mondani róla.

Az ilyen ikonokkal pedig nem szokás kicseszni, mert ha vele cseszel ki, akkor a klubbal és a szurkolókkal is kicseszel, konkrétan tagadod, hogy a Kispestért dolgoznál. Pisont lett a döntés, Pisont mellett kell tehát kitartani. Ha megoldja a jelenlegi keretek között, akkor hagyni dolgozni, ha pedig nem, akkor segíteni neki, együtt gondolkodni, és megadni azt, amit kér. Továbbmegyek (egy necces fonalon a jelen meghatározottságaink halvány ismeretében), adott esetben akár ráerőltetni a segítséget. Nem ellene, hanem érte.

Nagyon, de nagyon rég nem volt olyan edzője a Kispestnek, aki úgy igazán kispesti lett volna. Most itt egy lehetőség valami egészen nagyot gurítani. Nem nagyobb az öröm, ha úgy vagyunk sikeresek, hogy még a padon is kispesti edző ül?

Mostantól én óriási szurkolója leszek Pisontnak (ebben mondjuk nem lesz nagy változás), és óriási reményekkel fordulok a klubház felé, hogy amit Bódog esetleg nem kapott meg, amivel Bódognak esetleg keresztbe tettek akarva vagy akaratlanul, az ne ismétlődjön meg Pisonttal.

Nehéz elhinni, hogy Pisont annyira buta (jó szó ez ide?) lenne, hogy ne érezné, ha kevés a Kispeshez, akkor nem vállalja. Vállalta, tehát ő hisz magában, én is hiszek benne (mások is hisznek benne), vagyis maradt ismeretlen változónak a klubház és a játékosok. És itt szeretném megjegyezni, hogy Pisonttal kicseszni valami elképesztően szemét dolog lenne, tehát fel se merüljön senkiben a gondolat.

Fél év hosszú idő, várjuk ki a végét. Nyáron az Eb miatt úgyis hosszabb szünet lesz, lehet módosítani, ha szükséges. Addig pedig hadd idézzem az isteni Martti Kuuselát: munka, munka, munka.

Szóval:

hajrá, Trezibá !