nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok

szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.

nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.

az stimmt, hogy a meccs előtt kilátogatok a kispesti temetőbe, a stadion falához igen közel lévő faterhoz és nagyfaterhoz (ketten együtt olyan 120 évet töltöttek a lelátón), és a kicsit távolabb lévő dédihez (dédmama, már kilencvenplussz volt, de kötelességének érezte, hogy a kis nyolcéves én márpedig ideje lenne megtanuljon snapszerozni; és azok a csodálatos rakottkrumplijai, a tetején szinte porhanyós szalonnával, a lecsorgó, barnás-vöröses szafttal, sosem megégett tojásszélekkel). régi liptáktelepi család. a benedek elek utcai ház hátsó kertjében lévő hatalmas fák még most is látszanak a korzóról.

ahogy marika fagyija (marx és vörös hadsereg sarkánál, ma darányi és üllői) is itt van még a nyelvemen, bár később kénytelenek voltunk lesétálni a piros iskoláig és a balaton fagyizóig, mert marika egyszercsak nem volt többet. a fórumban (egykor mozi, ma lakópark) láttuk az első james bond filmünket (kém, aki szeretett engem), a sokadik bud spencert (báppenszert), és lógtunk be jócskán korhatár alatt a freddy valahányra.

az üllőin épült otp mögötti lakóház belső parkolója nekünk maga volt a hungaroring a néhány kanyarjával, tepertünk ki csepellel, valami szovjet összecsukhatóval és gabi a csillagküllős béemikszével, amit úgy csodáltunk. ámor presszó, odafelé valamelyik keresztutcában egy korai kisbolt egy kertes házban, pattintjuk a kólát, majd vissza a biciklire, irány a traktor pályája. a betonfalon végiglóg az egykor volt kerítés maradványa, drótba kapaszkova libbenünk át rajta, mert bent már ott a döngölt földes, a környező srácok, és ha mázlink van, a füvesen is lehet játszani. a pálya sarkán kocsma, lassan feltűnnek az első szülők is a tornác árnyékában.

a kis hanta 1981 nyarán, szüleivel, és a hamarosan érkező hugival

basszameg, ezért gyűlölöm valahol a halottak napját (mindenszentek, etc, református/evangélikus ág a családban, ők nem tartják), mert minden előjön ilyenkor, hogy mennyire, de mennyire jó volt gyereknek lenni a liptákon, járni hétvégente a bozsikba, győzni, bajnoknak látni a csapatot, miközben együtt a család.

egyedül azt sajnáltam, hogy az utcából csak csabát mozgatta meg valamennyire a honvéd, ő is gyakori vendég volt a lelátón, de aztán úgy alakult a sorsa, hogy elmaradozott, és mi is elköltöztünk, a kapcsolat is megszakadt.

sőt, mintha az egészet elvágták volna. mára semmi kapcsolat sincs lőrinccel, az utcával. édesanyám és erzsi néni még névnapokkor megejt egy-egy telefont, de nekem már hatalmas a lemaradásom, azt sem tudom kivel és mi.

és a honvéd ezért fog megmaradni még nagyon sokáig. ennyi maradt az egészből, az egész gyerekkorból.

manapság már teljesen másokkal, de nagyjából ugyanott (korábban a két újságíróknak fenntartott bódé között, félpályánál, jobbra/balra, szigorúan a második sor legszélén, mert felettünk egy többgenerációs család fixen, a nagyfater biciklije a kerítésnek támasztva, melettünk a hentes – őt sem láttam évek óta -, és az öregúr, aki egy hatalmas böllérkéssel járt meccsre, hogy azzal szeljen kenyeret, gondosan magához ölelve).

a halottak napja nekem már egy jó ideje erről is szól. hogy miért vagyok kispesti, honvédos? rohadtul ideköt minden. még az emberek is jönnek-mennek az életemben, de klub az fix, minden áramlik, mindenki áramlik és mindig jó, mert kurvára kell. szerettem éveken át egyedül kijárni, bambulni a nagyvilágba, volt idő bőven gondolkodni, és szeretek a mostani arcokkal is, mert ugyanarról beszélünk, és ugyanúgy ott vannak otthon, ahol én.

igazából egyáltalán nem speciális dolog a honvéd, bármelyik lelátón elvagyok, szinte mindenhol van ismerős, akikkel ilyenkor jó eldumálgatni, miközben szinte semmit sem tudok róluk, csak annyit, hogy emtékás, vasasos, esemtékás, halista, bárki és bármi. miből él? van családja? fingom sincs, de a tudás hiánya nem akadálya egy másfél órás társalgásnak.

aki még ma ott van bármelyik lelátón, az szinte ugyanaz, mint mi. nyilván a bozsik az igazi és egyetlen szerelem, ott jó lenni igazán, vagy idegenben, de a honvéddal, de ettől még a szurkoló az szurkoló, nagyjából univerzális valami.

szóval valahogy így lesz a győr elleni meccs előtt. temető, gyertya, nosztalgia (sírni tudnék belül), majd vissza a villamospótlóra, hogy jöjjön a hagyományos guriga, mert kell a gépsor, minden pillanata kötött, hagyományaink vannak, voltak, lesznek, nélkülük csak droidok lennénk, orwelli figurákként járnánk ki – egy színházba. azt pedig gyűlölném.

és a legszebb, hogy az egész meccstől nem várok semmit. unalmas brusztolást, találunk egy gólt valahogy, lesz mondjuk döntetlen, netán szoros győzelem.

Nem ígérünk semmit, és azt be is tartjuk

Egy aljas, szemét, utolsó senki vagyok – elismerem. Van pofám ismét lehúzni a Balaton mellé, és titeket, a Kedves és Mindig Nyájas Olvasókat tartósan posztok nélkül hagyni. Hiába jön vasárnap a Diósgyőr, lesz biztosan remek hangulat a stadionban, és hiába illenék ilyenkor már bő nyállal beharangozni, ízelítőt csinálni, megpöckölni a dolgok bukéját és hasonló ilyesmik, én inkább leszek egy aljas, szemét, utolsó senki, és lehúzok lábat lóbálni, hagyva a kötelességet másra.

Nyár van, teljesen normális dolog pénteken okosabbnak lenni, és mindenkit beelőzve elsőként hajtani rá kora délután a sztrádára, hogy vasárnap szintén, mert a meccs az meccs, fel kell érni rá. Szóval a lényeg, hogy majd lesz újra normális ügymenet, de kicsiny szerkesztőségünknek ugyanúgy nyara (ill. munkahelye) van, mint másoknak nyáron (ill. munkahelyen), így előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk (vagy nem teszünk), amit sokkal szívesebben csinálunk néha, mint az amúgy igen kellemes időtöltésnek nevezhető blogolást. Ilyen mondjuk például a csobbanás, mert az jó, és télen (amikor hosszan nincs bajnokság!) sokkal nehezebben csinálható, valamint fáj is, jórészt azért, mert a víz halmazállapota ekkortájt jég.

Mellékesen közben rogyásig nézzük az olimpiát, ahogy rogyásig wapoltuk vasárnap Siófokon is a vízilabdás fiúkat, hátha fel lehet még állni a szerbek ellen. Ez a nyár a sportoké, tévében vagy helyszínen, de mindenképp. Sporttal kelünk, sporttal fekszünk, sportról beszélünk a buszon, a metrón, a villamoson, a vonaton, a kocsiban, a kocsmákban, a lelátókon, a mindenhol. Hirtelen mindenki érteni kezd a júdóhoz, és a páros szinkronugrás regulái is végtelenül egyszerűnek tűnnek a mindennapok lesszabályához képest. És ez így van jól. Csak épp e blog látja kárát, de ahogy tanult kollegámtól tudom, az ún. élőben posztolás is legalább akkora élvezet, ráadásul a magyarnak külön szava van rá: beszélgetés. Míveljük hát.

És tényleg még egyszer elnézést, hogy ilyen aljas, szemét, undorító alak vagyok, mert szánt szándékkal, előre megfontolt és fondorlatos módon megvonom szemetektől a mindennapi betevő olvasnivalótok egy darabját, de ahogy eddig is, úgy ezután is lesz majd valahogy. Addig pedig nyár van.

kép: Ksamil @ Albánia, olaj, Czipf Zoltán Múzeum, 20.000€