Gondoltátok volna? – mondta Lovasi egy ősrégi Kispál koncerten, mikor kiderült, hogy gitárja azért nem szól, mert a technikus elfelejtette csatlakoztatni a megfelelő aljzatba.
Gondoltátok volna? – mondom én, hiszen alig néhány hete, hogy azt is kétkedve fogadtuk, nyerünk-e egyáltalán meccset a tavasszal. Most pedig mindjárt sorozatban kettőt.
Cikkünk apropója (persze a Borsodi sörözős játékán túl) ezúttal Bárányos Barika lesz, mégis csak egy ősidők óta velünk élő bohócliger, nem különben a szombaton elpicsázott Pápa agya. A pályán természetesen.
Idézzünk egy kis szakirodalmat a legendás90 nevű oldalról, ahová a vicces kedvű szerzők kigyűjtötték azokat a játékosokat, akikre ráhúzható a legalább négy fővárosi csapatban szerepléssel definiált fociprostiság ismérve, valamint összeraktak belőlük egy felettébb erős válogatottat.
A képzeletbeli tízes mez, és a karmesteri pálca tulajdonosa egy még napjainkban is aktív labdaművész, egy letűnőfélben lévő kor egyik utolsó mohikánja, akinek feltűnését a sportnapilap egészoldalas címlapon hozta le. 1995 nyarán robban a bombahír, Illés Béla (és Hamar István) a Honvédból az MTK-ba igazol. Másnap egy azóta legendássá vált címlappal jelenhetett meg a Nemzeti Sport (bár lehet, a nevekben most tévedek, de mentségemre szóljon, hogy nincs előttem a kérdéses lapszám – v.h.), felül négy király, alul négy bubi, rajtuk pedig arcok: Illés, Hamar, Duró, Kovács Kálmán vs. Bárányos, Kovács Béla, Hungler, Gabala(?), vagyis a kispesti közelmúlt távozó nagyjai, és a kispesti közeljövő reménységei. Bárányos Zsoltban [adatlap], az olimpiai válogatott irányító középpályásában akkoriban sokan a következő Illés Bélát látták (ahogy Sándor Tamásban, Szanyó Károlyban, Dárdai Pálban, Lisztes Krisztiánban, Vincze Ottóban is), és tagadhatatlan, minden képessége megvolt hozzá. Csak épp nem úgy alakult. Barika, ha kedve tartja képes meglőni az év gólját, vagy jobbkülivel dekázni néhányat félpályánál, mint ahogy képes akár fél-egy órákra eltűnni a mezőnyben, szép magyar szóval élve – alibizni.
Barikában, amikor először láttuk, valóban a nagy elődök saját gyártású megfelelőjét véltük felfedezni. Vagy legalább próbáltuk elhitetni magunkkal. A tehetsége adott volt, ráadásul egy olyan csapatban edződhetett, amelynek középpályáját akkoriban maga Bélakirály (Illés, nem Kovács!), Pisontpista, Warzycha és még néhány hasonló kaliberű név alkotta. Úgy tűnt akkor, a fiatal tehetséget majd felfelé húzzák a társak, és néhány év múlva nagyon, de nagyon jó lesz nekünk.
Aztán eltört valami. Barika Belgiumba távozott, hogy onnan – nem kis meglepetésünkre – a Ferencvárosba jöjjön haza kölcsönbe. (Igen, tudjuk, hogy Imrebának ebben vastagon benne van a keze, és a hasonló jelzővel fogó ceruzája.) Két év múlva újra Kispesten, de örömünk ekkor sem sok volt benne, a tavaszra fenemód megerősített csapat képtelen volt megőrizni élvonalbeli tagságát, és történetünk során először, egy átmeneti évre megmerítkeztünk a másodosztály mocsarában.
Hogy a baj nem jár egyedül, a magyar futball történetének talán legerősebb NB2-es bajnokságában kedvencünk az örök rivális Vasas színeiben játszott – és jutott fel, némi szövetségi segítséggel.
A vándorútra tévedt Barika mégsem állapodott meg az őt befogadó angyalföldieknél, a következő rajtnál már Sopronban találjuk, de – persze – csak átmenetileg, mert egy év múlva meg ismét a Vasasnál. Eddig bírjuk követni? (Eddig talán Komlósi is tudná.) Egy év REAC, egy év Görögország, majd újra egy év hazai pálya. Az újbóli feltűnése fura intermezzo, és hiába vagyunk a kupa címvédői, újrázni csak a távozása után tudtunk. (Ekkor esik meg velünk egy újabb csúfság, és a Loki elleni kupafináléban hazai pályán kapunk egy alapos pofont.)
Az év végén harmadszor is távozik tőlünk, és egy nyíregyházi vargabetűvel leparkol a pápai Perutz-stadion művészbejárata előtt. Itt végre úgy tűnik otthon érzi magát, és Véber Gyuri megtalálta/megadta számára a leginkább kedvére való szerepkört. Talán utolsó mohikánként villantja meg hétről-hétre az NB1-ben, hogy mi is az igazi magyar virtus, miért szép az irányítós játék, ki az igazi klasszikus tízes.
Ugyan a múltban volt néhány összezördülés közte és szurkolóink között, de egy dolgot soha nem szabad elfelejtenünk, ő is a mi almunk kölke, kétszer is visszatalált hozzánk. (A Lassie-faktor igen erősen beágyazódott a magyar futballba.)
Szeretünk, Barika!
A találkozó lefújását követően vezetőedzőnk értékelte a látottakat – és a játékosokhoz hasonlóan a közeljövővel kapcsolatos elvárásairól is beszélt blogunknak.
A találkozó végén fiatal szűrőnk, Hidi Patrik, illetve a “cséká”, Hajdú Norbi is mikrofonunk elé állt, értékelve a mérkőzést és kicsit előretekintve a Kis Carlo atomcsapata elleni összecsapásra.
Rózsafüzért szorongató Supka mester, a római katolikus egyházfővel parolázó Hemingway úr – ilyen, és ehhez hasonló képek ugorhatnak be egy pápai túra előtt. Most azonban úgy tűnik, nem kell imádkoznunk, ezek nélkül is meglehet a bakonyi siker.
A szombati találkozó hősével, Ivan Lovric védőnkkel a meccs lefújását követően beszélgettünk el – az eredményt e kis villáminterjúban szemrevételezhetitek. A szimpatikus és visszafogott horvát fiú láthatóan boldog volt a győzelem miatt és bizakodva tekint a tavasz folytatása felé. Reméljük optimizmusa nem kincstári – mindenesetre a teljesítményével eddig elégedettek lehetünk mi, szurkolók. Bár minden igazolásunk így sülne el.
A tavasszal első ízben végre kellemes kötelességünknek teszünk eleget a megszokott osztályzókönyvünk elővezetésével, hiszen amellett, hogy győzelemnek örülhettünk szombaton, ezúttal tényleg akadtak megsüvegelendő teljesítmények. Továbbra is tartom, hogy nem lett minden rózsaszín varázsütésre, korántsem. Viszont jól esik egy kicsit fújni, örülni és dicsérni is. Hát lássuk.