Nem mindennapi csörtén bizonyíthatja rátermettségét csapatunk a bolondos – eddig három győzelmet hozó – április utolsó napján, hiszen az immáron hét éve NB I-es bástyának számító, jelenleg az éremért küzdő, szerdán a Fradi baját ellátó Kraci lesz a vendégünk.
Számunkra azonban mégsem a várhatóan zöld-fehérben a Bozsik gyepére futó somogyországi titánok adják a holnapi meccs különlegességét, hanem a rákóczisták lassan formálisan is Sisa Győzővé avanzsáló TRÉNERe, aki egykor bizony nekünk is okozott örömöt, bár ehhez nem ritkán állatáldozatokat is be kellett mutatnia (emlékezhetünk az aranyhal, vagy a legendás, Hólé-díjas kakaspöri esetére). A hajtás után a centenáriumi kupaaranyra emlékezünk egy szinte tökéletes (anno) általunk készített videóval.
Hetenként esedékes Sörözz a Csapatodért! című Borsodis rovatunk témájához mindig próbáltunk valami érdekességet találni a csapat múltjából, jelenéből. Ezúttal sem lesz másként, annyi különbséggel, hogy kivételesen kitekintünk a mezőnyre is, hiszen egy létező intézmény sikerességét, avagy önmagába kódolt bukását vizsgáljuk meg: Az ún. edzőkeringőét.
Nyugalom, egyszerű lesz a gondolatmenet, senkit sem szeretnénk untatni mindenféle statisztikai indoklásokkal, összetett képletekkel. Két szám, és slusszpássz.
A 2010/11-es szezonban eddig nyolc kispad cserélt gazdát, összesen hét csapatnál, úgy, hogy Csertői Aurél kettőn is ülhetett. A nyolc váltásból hat mondható sikeresnek, egy még elválik, és egy viszonylag egyértelmű bukta volt. Nézzük időrendben:
Kezdődött az egész hét kör után, és Urbányi “Bepassz” Pistát Tomiszlav Szivics váltotta Kecskeméten. Következmény:pozitív, a pontokra vetített 14%-os teljesítmény felkúszott 56%-ra, a Kecsó pedig a középmezőnybe.
Két fordulóval később két klubvezetés is a váltás mellett döntött. Szolnokon az azonnali kiesés elől Vágóból Simon Antalba menekültek, míg Angyalföldön a dallamos nevű Dellacasát cserélték le az oda-vissza egynullás meccsek királyára, Komjáti Andrásra. Következmény (Szolnok):pozitív, 19% –> 28%, de a kiesésgyanússág tényén ez sem változtatott. Következmény (Vasas):pozitív, 37% –> 52% és Kecskeméthez hasonlóan középmezőny-várományosság.
Haladunk tovább, újabb egy forduló, ezúttal a Haladásnál kerül elő a szertárból a frissen fényezett lapát, és a nyeretlen kétéves Csertőit Aczél Zolira cserélik. Következmény:pozitív, 13% –> 57%, ami egyben a fix másik kiesői státuszból való kiemelkedést is magával hozta.
Aprót hunytunk a sok vezető hírre, majd borult a hazai bili, és Morales mester bedobta a türcsit egy újpesti vereség után. Váltótársa a Hemingway-éra egyetlen sikeresnek mondható edzője, Supka Attila lett. Következmény:egyelőre nem tudni, 50% –> 40%, és az idény első harmadában a sűrű mezőnyben dobogóközeli csapat visszaesett egy 7-12. hely között ingázó biztos nem kiesővé.
Debrecenben Herczeg András megvárta a téli szünetet, hogy akkor jelezze, köszi szépen, ennyi volt, visszavonulna a nemesebb feladatot jelentő utánpótlásképzés élére. Cseh utódja Scasny mester nem váltotta be a beráneki reményeket, egyértelmű buktának nevezhető magyarországi szerepvállalása. Hét kör után Kondás Elemér vette át a pásztorbotot. Következmény:egyelőre nem tudni, 58% –> 29% ( –> 100% )
Jelen felsorolásunkban utolsó delikvensünk győrből került ki, Pintér Attila helyére Csertői Aurél érkezett megmenteni a komolyabb reményekkel indított idényt. Következmény:igazából semmi különös 42% –> 47%, vagyis alig történt előrelépés a megszerezhető pontok arányában.
Nagyjából ennyi lenne. A legtöbb helyen – láthatjuk – történt némi előrelépés, de mindez csak azt eredményezte (a mi parányi visszaesésünkkel karöltve), hogy a középmezőny annyira besűrűsödött, mint egy jól elkevert főzés nélküli puding. Ha Supka Attila hozza az öt hátra lévő meccsünkből a kötelezőt, akkor nagyjából ott lesz majd, ahol Morales abbahagyta, vagyis egy jó feles mutatóval. (Ide tartozó apró védelmi mechanizmus: akik Moralest azért szidták, hogy defenzív célfutballal csak az eredményre játszik, azok most nyugodtan elhallgathatnak, Supka egy gyökeresen kicserélt csapattal is felismerte a törvényszerűséget, és valamivel fogyaszthatóbb formában, de mind inkább markánsabb játékot mutatva, szinte ugyanoda kormányzott minket. Uff.)
3 zsinórgyőzelmünket egy kecskeméti peches ám a nagy számok törvénye alapján (= a kihagyott kecskeméti ziccerek miatt annyira nem meglepő) vereség követte – a kecsói rájd után pedig a bajnokság egyik meglepetéscsapatának, a Rákóczinak a Bozsikbeli vizitálása következik. Nem lesz könnyű meccs- de hát nekünk melyik az?
A közelmúlton rágódva vegyes a kép, bosszantó oláhlóris utolsóperces szivornyától (2007) kezdve Takács Zolis unalomgyőzelemig (2005) van itt minden, sőt, győzelemből valamivel több is, ez még Pölővel is sikerült (2008). Ha pedig a Zsoleszgólpasszal súlyosbított, Hrepka-Hajdu-Abraham gólokkal fűszerezett magabiztosság is eszünkbe ötlik 2009 júliusából – hát az bíz épp az utolsó hazai meccsünk volt a Kapos-partiak ellen jó másfél éve. Akkor a zöldek vezetőedzője még a ma már Fradinál pallérozódó (és a kispad mellett egyre szemöldökrántásra késztetőbb pörformanszokat bemutató) Pruki volt, a mi padunkon pedig az a Sisa Tibor ült aki most a Kaposvárt igyekszik dobogóra vezetni, bármennyire is hangsúlyozza a derék tréner lépten-nyomon, hogy ő arra koncentrál: talán legyen már meg az nb1-es bennmaradás.
Ha a múltkor Kis Károlyra azt mondtuk, hogy kedveljük, mit írjak Sisa Tiborról. Az emberi oldalt tekintve a kedvenc kispesti edzőim egyke, ha nem „A”. Sajnos az eredményesség tekintetében a kép legalább annyira megosztó, mint José Mourinho popularitása. A mindenhol népszerű Tanár úr megítélése ugyanis éppen Kispesten nem egyöntetű. Emlékezhetünk, hogy 2009-ben egy csapnivaló bajnoki szezon végén húzta be nekünk az MK-t a palóc tréner (a győri odavágón a szezon játékát produkálva…csak hát addig mi volt…) hogy aztán a következő ősszel átalakított csapatával már a korzói észosztások kereszttüzében álljon földbe. Magam nagyon kedveltem a hihetetlenül szimpatikus Sisát, akit ha az ember megismeri, bizony nehéz a több fórumon is hangoztatott álszerénységgel vádolni. Tényleg ilyen visszafogott és józan szemléletű figura és talán pont ezért is bukott meg a közismerten nehéz közeg Kispesten – mert fájó a tudat hogy Tatabányától kezdve Diósgyőrön és az U19-es csapaton át Kaposvárig mindenhol szerethető (ezúttal nem az elcsépelt értelemben) és míves csapatokat rakott össze, nem ritkán már-már élvezetes focit is produkálva – ez alól csak mi voltunk kivételek, bizonyítva egyúttal futballszurkerségem fájó alapigazságát: szimpatikus edzővel nem leszel sikeres. Ettől függetlenül egy szebb, jobb világban szívesen látnám még a padunkon valamikor a távoli jövőben.
Nos múltat tegyük félre, most nekünk egy a következő fordulókra a lelkiállapotunkat bebiztosító, stresszoldó, és a ránk váró soron következő 2 hazai rangadó, a Vidi és UTE meccsekre ráhangoló győzelemre lesz szükségünk. A zöld-fehérek valszeg nagy önbizalommal jönnek majd Fradiverés után, de ne feledjük, Kecsón őket ízekre szedték szintén egy hazai sikerük után, azaz hajlamos a fiatal kaposvári társaság rápihenni egy-egy meccsre, azzal meg mi élhetünk, ha úgy akarjuk a sikert mint a Hali/Pápa/Paks asszók alkalmával. Vagy Kecskeméten, mert ott sem volt baj az attitűddel. Ami necces lehet nálunk az a keret szűkössége, ugyanaz a kezdőcsapat futhat ki várhatóan a Rákóczi ellen is mint K’méten, max a brazil pók váltja a szúrós szemű kiwit. Kérdés, ez a szűk variációs lehetőség nálunk mikor ütközik ki. Előre szólok: nyáron OKOSAN, MEGGONDOLTAN igazolni kell a lehetőségeinkhez mérten.
Azonban vissza a jelenbe: nagy küzdelmet várhatunk tehát, jó meccset kevésbé, hisz mi sem a támadófoci ajatolláiként tündökölünk ebben a szezonban, és azért Sisa tréner sem egy barcelona-like haljunk meg a szépségben jellegű alaptaktikát nyomat Somogyországban.
Szombaton tehát Kaposvár, Bozsik, frissen nyírt gyepszag, szotyola, sör… és reméljük, 3 pont a kispesti tarsolyban.
A keddi kecskeméti túráig azt hittem, nem tud igazán újat mutatni számomra a magyar futball rögvalósága. Hatalmasat tévedtem, de kezdjük az elején.
A blog történetében először fordult elő, hogy a komplett szerkesztőség együtt induljon vidéki túrára, szépen, egymás mellett ülve egy személygépjármű hátsó ülésein. Remek, gondoltuk, hiszen így teljes képet kapunk majd a mérkőzésről. Fotós, riporter a klubházban, és szurkoló a vendégszektorban. Ez utóbbi lennék én.
Megérkeztünk, szétváltunk, mindenki ment a saját útjára, és amíg a többieknek módjuk volt igen közel kerülni a csapathoz, addig jómagam egy úgynevezett söritallal, valamint műértő közönség társaságában múlattam a kezdésig hátralévő nagyjából háromnegyed órányi időt, és nézegettem a ledfalon ad-hoc megjelenő hölgyportrék sorjázását.
Szép a kecskeméti pálya. Patkó alakú lelátó, a patkó ívében egy-egy állóhelyi szektorral a hazaiak és a vendégek részére. A patkó gyújtópontjában olimpiai kapu, vélhetően az 1962-es átadás óta elhanyagoltan, miközben a hosszanti oldalak felújítva, támlás székekkel vannak ellátva. (Mielőtt még félreértés támadna belőle, semmivel sem rosszabb a kecskeméti vendéglelátó, mint az ország többi stadionjának hasonló része, sőt!) A büfében étel ugyan nincs, a sör mérsékelten hűtött és a kóla is pepsi, de legalább a pult mögött álló hölgy kedves, és az árak sem pestiek. A mosdók elhelyezkedése fura, párosával vannak a büfé két oldalán, viszont egy párba nem két eltérő nem részére alakították ki azokat, hanem azonosra. A férfiben amúgy nincs folyóvíz, erre tessék figyelni.
Mindez persze még kevés lenne cikkünk apropójára, annak valódi indíttatását az alábbi képen áruljuk el:
klikkre megnő
A lényeg (pirossal bekeretezve), hogy Kecskeméten adnak a minőségre és a vendégtábort nem akárhol, hanem az állóhely ún. VIP sorában látják vendégül.
Persze jogosan merül fel, hogy mit is jelenthet a VIP állóhely homályos fogalma? Talán egyenes betont, nem murvásat, esetleg foncsoros lépcsőéleket? Hozzáértő munkásemberek által lesimázottat, hogy a földre letett söröspohár ne dőljön föl? Tágas tereket? Nem tudjuk, bár nbcee kollega felvetése jogos, hogy ha létezik VIP állóhely, akkor milyen lehet egy harmadosztályú?
Természetesen posztunk mindössze játék a szavakkal, a lelátóra csepp panaszunk sem lehet, mindössze egy apróság. Ha már van VIP sor a körlépcsőn, talán érdemes lenne kitáblázni annak pontos helyét, hogy még véletlenül se legyen ebből kavarodás a későbbiekben. Törvénytisztelő állampolgárként nem szeretnénk megkárosítani a kecskeméti sportegyletet, és amennyiben a közeljövőben nem VIP soros jegyet vásárolnánk, nem használnánk ki annak többletszolgáltatásait.
Vegyes a kép a kis piros-fekete ellenőrzőkönyvecskékben – jó és csapnivaló teljesítmény egyaránt akadt a kecsói koraestében. Hajtás után spílereinket értékelgetjük.
KEMENES: Az első gólnál mintha kissé későn indult volna légi útjára, de lehet, hogy tévedek. Ma valahogy az emberfeletti (pagliucás, vagy ha úgy tetszik, notás, petrys) bravúrt hiányoltam tőle, lehet az kellett volna az 1 /vagy a 3/ ponthoz. De lehet, hogy telhetetlenségem csak a vereség keserve hozta elő. 5.
LOVRICS: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál” – énekelhette volna ma neki a begyógyult szemű Presser Pici a hegesztőhemü mögül. Na jó, ennyire nem volt drámai a visszaesés, de tény, ma visszafogottabb volt az elmúlt meccsekhez képest, de ezt fogjuk kisebb sérülésére. Amúgy hozzáállását ma sem érhette szó! 5. DEBRECENI: Volt 1-2 hajmeresztés, 1 az első, 1 a második félidőben, ezt leszámítva az elmúlt hetek sztenderdjét tolta. Azért tud ő biztosabb is lenni. 5. BOTIS: A nyugalmat hozta a védelembe, mindig ott volt ahol már fogyóban volt a védelmünk tudománya – rendre jól közbelépve. Azért nem kap 6-ost, mert Hanta hazaúti beszámolója szerint a második kapott gólban benne volt (én a túloldalon álltam, bevallom, nem láttam mindezt). Vérzik a szívem. 5. HAJDÚ: Ma a halványabb verzió jött tőle is, viszonylag biztos védőteljesítménnyel és visszafogott előrejátékkal- nála pedig magas a saját maga által feltett léc, így ez most csak 5.
HORVÁTH ADRIÁN:Adri’s best performance in Kispest ever. Ennyi. A második félidőben ugyan jött egy menetrend szerinti baromsága, amiből majdnem gólt hozott össze nekünk félpályás labdavesztésével, de előtte-utána gigarobot, szinte hibátlanul, a végén űzve-hajtva a többieket még előre is jött támadni, a passzai ma is emberhez mentek – eljutottunk oda, hogy már nem raknám ki a keretből, erre az Adriánra szükség lehet hosszabb távon is. Well done! 6. HIDI: Patrikunk úgy látszik az a lassú víz partot mos típus – á la Gabala Krisz, Takács Zoli, etc. Hosszan tartó, nyögvenyelős indítás, majd egyszerre biztosabb teljesítmény. Hidi még az út elején jár, de azért szépen lassan nő a jó passzok száma, most már nem 30, nem is 40 inkább 60-70%-ban választ jó megoldást, és tegnap végre előrébb is, mert törni. Igaz még mindig ott a fék benne, de ha ezt így folytatná, folyamatos játéklehetőség mellett, fél- egy év múlva meg lehet a beérés. Most már csak rajta múlik hogy él-e a lehetőséggel. 5.5.
MOREIRA: Morére is igaz, amit Adrián tegnapi meccsteljesítményére írtam, azzal a különbséggel, hogy a kis brazil lekapását már reflexből sem bántam. Komolyra fordítva a szót, ma a jó küzdés mellett végre a passzai is többször mentek jó, mint rossz helyre és keveset fetrengett. 5. Cseréje, Sadjo a baltámadó középpályás posztján bemutatta, hogy miért sírunk 1 éve, hogy őt egy sorral hátrább vigyük: bántóan bugris támadómegoldások, fából faragott mozdulatok – ő a fejszés aprításban jó, nem az intarzia-berakásban. A gólról nem tehet, az pech volt. 4. ZELENKA: Én ugye legutóbb legalaschekeztem, Hanta hazafele a kocsiban már „az öreg Bárányost” vagy Váczi Zolit vizionálta a bohémiai játékmester kapcsán. 2-3 remek ütempasszát és egy ziccerlabdáját ma is kiosztotta az oktondi társaknak, arról nem tehet, hogy a támadószekciónk gól- és játékképtelen nagyrészt. A gólunknál a helyezkedés magasiskoláját hozta, igazi, a ’80-asokból, kora ’90-esekből ittragadt arculat ő, régi idők napszámosa. Tegnap is (egyik) legjobbunk. 6. Cseréje, Nagy Gergőkevés időt kapott, de végre pörgött, mint a mérgezett egér, az hogy nem ismert elveszett labdát nekem nagyon szimpi volt, Ribánszkival való összecsúszása minden volt csak direkt prosztóság nem…ezt rendesen túlreagálta a kecsói kapus és a hőzöngő lila hátvédek. (–) IVANCSICS: Ment előre böcsülettel, de mintha lassult volna az utóbbi években, ez most különösen kijött. Viszont hajt rendesen, az már 2007-et idéz, labdát jól tartott és játszott meg, főleg a bal- és a jobb oldalon. Irányítóban továbbra sem az igazi. 5.
BRIGHT: Nem tudom ma mi volt a házi uruk-hai -unkkal de egy értelmes mozzanat nem volt 25 perc alatt, minden labdát eladott, ám úgy hőzöngött a társak felé, mint egy zeniten lévő Tököli.3. Cseréje abszolút jogos volt, Danilo barátunk pedig álomszerűen (egy véletlen) gólpasszal és 3 jó elfutással indított. Nos ettől aztán hamar észbe kapott és a második félidőben megint Markó Iván számára összeállítandó DVD-jére gyakorolt kivételes balettmegoldásokat. Kár, hogy ezt egy Kispest-ziccer közben kell végignéznünk, úgy kevéssé szívderítő. Bright-ot azért ma túlszárnyalta. De mi van Bajnerrel?! 5.
Amennyire szeretek lejárni Kecskemétre (mind a Széktói stadionba, mind magába a városba, mely egy igen remek hely, Aranyhomok szállodával, lecsoffadt állatkerttel, műheggyel a városi strandon, szecessziós csodafőtérrel… tényleg baró, na) annyira nem terem nekünk itt babér. Tegnap is egész napos flúgos futamot tolok odabenn a melóhelyen, gyomorgörcs, határidőkkel mahinálás, miazmás, hogy időben lelépve leérjek a bács-kiskuni megyeszékhelyre, ám sikerélmény helyett futószalagon érkezik a (fütyülős) baracklekvárral töltött bukta.
A meccs előtt úgy voltunk vele a –hogyha fellengzős akarok lenni- blogszerkesztőségben, hogy itt az ikszet már aláírnánk. Hanta persze hozta a kötelező kincstári optimista attitűdjét, de be nem vallottan szerintem ő is örült volna az 1 pontnak is – mi ketten pedig babarral, a kispesti futballélet elmúlt 20 illetve 10 éve által kezelt, vegetáló szurkolódroidokként csodaszámba menőnek véltük volna a sikert (amiben azért, utópiaként bár, de titkon bíztunk).
A meccs első negyed órája aztán arról szólt: az utópia azért utópia, mert. Bizony a lilák nekünk estek, beszorítva zsinórban 3 győzelmet kiizzadó csapatunkat, ám lövéseik igazi veszélyt szerencsére nem jelentettek Kemenes Szabi kapujára. Ezt követően végre sikerült kijönni a szorításból és a Gege-Zeli kettős vezérletével már támadásra hajazó mozgásformációkat is képesek voltunk prezentálni. A félidő közepén aztán újfent a Kecsó percei következtek: néhány veszélyes helyzet(ecske), majd egy ártalmatlannak tűnő szabadrúgás, jó 24-ről, amit Mohl kanyarít – a bal pipába. Kemenes nem ért oda, talán ha előbb indul, talán akkor sem. Vezet a Kecskemét, innen nehéz lesz azt játszani, mint Pápán, a halántékőszülés tehát prognosztizálva.
Supka ekkorra kapta le 25 perc játék után a ma kegyetlenül ergya indiszponált Bright-ot, Danilót küldve a helyére. „Na a másik huszár”-sóhajtottam épp, ám Dani barátunk kb. első támadásából jól húzott el, benn többen érkeztek volna, ő persze kiszorított helyzetből kapura lő…khm…”lő”… a gyengusz kísérlet Ribánszkit találja, a kecsói cerberus belepüföl, de pont középre üti, ott a remekül érkező Zelenka mester pedig köszöni szépen, és olyan biztonsággal gurítja a labdát a hálóba, mint a Sörgyári Capriccio derék kispolgárai torkukba az aranyló nymburki sörzeteket. 1:1, remek gól, gyors egyenlítés, ez az!
Olyannyira ez az, kedves nézőink, kedves hallgatóink, hogy a félidő vége a miénk. Előbb Moreira jó elfutása (igen, jól olvassátok) és beadása után Ivancsics levegőben úszó csukafejessel küldi épp mellé a zsugát, majd Lovrics abászkodik előre a jobb oldalon, nem támadják, hát oké, akkor ő jön, már benn jár a büntetőterületen, 1 visszahúzás, labda át a bal lábra, lő, Ribánszki véd, ismétlés, fölébombáz! Kár ezért, 3 percen belül a vezetés is meglehetett volna, így ikszes a szünet. Remek első félidőn vagyunk túl, semleges nézőknek is ajánlható. Izgalmas, fordulatos meccs, sok helyzettel, erre mondaná egy III. félidő élő adásban bepörgött Puhl Sanyi, hogy „a labdarúgás propagandája asszem”.
A második 45. perc már nem ilyen vidám. Szivics 3 pontot akar, és komolyan gondolja. Nyom a Kecskemét, füstöl a kapunk. Hol Kemenes véd, hol a kapufa. Védekezünk, mint állat, Hidi és Hore nagyot takarít középen, mindkettő a legjobb tavaszi meccsét hozza, hibáznak is néha, de alapvetően fogcsikorgatva tartják a középpályát – mi pedig az ikszet. Közben Zelenka megint villant egyet a régi idők focijából, zseniális labdát nyom Danilónak, azonban a brazil pók megint összegabalyodik a saját gólyalábaiban majd előbb a labdát, azzal pedig az őt utolérő kecsói bekket rúgja seggbe. EPIC, mondanám, ha nem Honvéd-támadó vezetné elő a kűrt. Így csak csöndben sírok a pálya szélén. Nem sokkal ezután szöglet, Lovrics fejel, egy lila védő, hát, bizony kézzel ment, de a kiskunsági Suarezt nem bünteti a spori. Mi sem történik.
…egészen a 83. percig. A kecskeméti mezőnyfölény meddőből virulensbe vált. A megtermékenyítő maga Sadjo baba, aki egy földre rúgott labdát stukkol meg vétlenül, így öngóllal dől el a meccs. Hiába támadunk már fejetlenül az uccsó 6 percben, a lecserélt Zelenka helyére irányítani húzódó Ivancsics e poszton nem az igazi, Tököli keselyűként vár egy kontrára, de szerencsére ma csak egy sárgát szüretel a borosták hazai élharcosa. 3 sípszó, vége.
Megint nem nyertünk Kecskeméten. Úgy látszik, ami ment a másodosztályban, ami ment az MK-ban az a bajnokságban nem működik. Pedig közel voltunk az ikszhez, pont, mint tavaly Moralessel. Akkor meglett, mert Vaccaro tudott gólt lőni, ami a Bright/Danilo kettősnek szökőévente sikerál, úgy tűnik. Remélem a két birodalmi lépegető azért rám cáfol szombaton és kedvenc bohócliger edzőm, Sisa mester orra alá valamelyikük borsot tör. Összegezve tehát Kecskemét megint hozta magát: jó focihangulat, parázs mérkőzés, sok helyzet, zöld jegenyefák, kék alföldi ég… és vert kispesti sereg. Ha őszinte akarok lenni, kegyetlenül unom már ezt a sormintát.
A posztcímben szereplő gyenge szóvicc kettős indíttatású. Egyrészt, a Borsodi Sörözz a csapatordért játékában nem állunk vészesen rosszul, büszkén tartjuk a bajnokságban frissen elnyert helyezésünket – a hetediket. Előttünk némi fórral a Kecskemét menetel, akik ugyebár gyenge szóvicces címünk másrészt opcióját is viszi, hiszen Csernobil 25. évfordulóján (kedden) délután hatkor éppen náluk vendégeskedünk. A tovább után némi statisztikai adalékkal megfűszerezett beharangozónkat olvashatjátok.
A múlt: Kezdjük mindjárt a legkegyetlenebbel: az élvonalban eddig ötször találkoztunk, és még soha nem sikerült nyernünk a pálinkavidék labdazsonglőrei ellen. Három vereség mellett mindössze kétszer döntetleneztünk, és a 6-10-es negatív góldifi sem arra vall, hogy történetét tekintve melyik fél volna a hagyományos élcsapat. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: bizony a Kecskemét ellen a legsilányabb a mérlegünk az NB1-ben, ever. (Érdekesség, hogy a kupában hagyományosan jól megy ellenük, amikor eddig találkoztunk, kivétel nélkül mi jutottunk tovább.)
Az aktuális forma: Nem lennénk igazi kispesti háziblog, ha nem próbálnánk meg kapaszkodni bármibe, amikor beharangozót írunk. Az elmúlt hetekkel ellentétben ezúttal valamivel (jóval!) könnyebb a helyzetünk, lévén három győzelem sorozatban azért mégiscsak három győzelem sorozatban. Nincs még messze a téli átigazolási szezon, amikor a szerzőgárdát is erősen megosztotta a tavaszra összeszedett keret minősége. Volt aki reménykedett – és egyre inkább úgy tűnik, neki lesz igaza. Az MTK, Fradi és a kupás Videoton elleni meccsek keserű tapasztalatai alapján mégis derülátóak tudtuk maradni, és bejött. Supka mester felismerte a törvényszerűségeket, és egy stabil védekezésen megágyazva, korrekt kis kontrafocit rakott össze, a csanki szintet is meghaladó pontrúgás-hatékonysággal. Alakulunk. (Érdekesség: az NB1 idei szezonjában eddig mi hoztuk le a legtöbb kapott gól nélküli meccset, egész pontosan 10-et a 24-ből.)
Az ellenfél: A Kecskemét az elmúlt négy bajnokijából mindössze egyet tudott megnyerni, igaz, az épp a legutóbbi hazai volt, és egy komolyabb 4-1-es kiütés a jobb sorsra érdemes Rákóczi ellen. Menet közben volt még egy ötösük az egerszegi hálóban, de az nem számít a bajnokság szempontjából, mert bármekkora is, legfeljebb kupadöntőt érhet. Formában azonban nem rossz.
Néhány versus:
Rúgott gól: a 24 meccsen 28-ra nem lehetünk igazán büszkék (13. hely összesítésben), főleg, ha a kecskeméti 40-el vetjük össze (3. hely).
Kapott gól: erre viszont nagyon is. A 27 beszedett dugónknál (2. hely) csak a Videoton kapott kevesebbet, míg a Kecsó hasonló mutatója 44 (15. hely) és nála csak a kiesőnek tűnő Szolnok nyalt be többet.
Gólkülönbség: Nem mondhatjuk, hogy hatalmas kiütéseket, valamint vereségeket hoztak volna az eddigi meccseink. Kettőnél többször sosem kaptunk ki, és kettőnél többel sohasem nyertünk. Sőt! 17 meccsünk volt egy gólon belül ide, vagy oda, ami messze a legkiegyensúlyozottabb teljesítmény a ligában. A Kecskemét ezzel szemben még egyszer sem döntetlenezett, kapott már ki hárommal, néggyel, és nyert is kétszer hárommal. Ha ennyi nem elég, az utolsó pontban azt is bemutatjuk, mennyire gyökeresen eltérő karakterű csapatok meccse következik a 25. fordulóban.
A mérkőzéseken esett gólok száma: Mondjuk ki: unalmasak vagyunk. A meccseinken átlagosan 2,29 gól született, ami alig jobb, mint a csontutolsó Siófok 2,21-es mutatója, miközben soros ellenfelünk éllovas egy jobbféle 3,5-el. Mindössze 10 olyan találkozónk akadt, ami meghaladta a kétgólos meccs jelzőt, szemben a Kecskemét brutális, 18-as értékével. Érdekesség, hogy két csapat nem játszott még idén nullás meccset, az egyik a Fradi, és – minő meglepetés – a második épp na, ki?
Azt hiszem, ennél fényesebben nem is lehetne igazolni, hogy a keddi kecskeméti derbi az érdekesnek ígérkező meccsek sorát gyarapítja, aztán majd meglátjuk, hogy melyik felfogás jut végül érvényre. Ha a pápai tapasztalatokból indulunk ki, a célfutball üti a támadófocit de mivel ismerjük az ulti alapigazságát: a piros terített betlinél van legalább jópár nagyobb bemondás, tutira nem mehetünk.
Osztályozókönyvünkben szerencsére most is több a dicséret, mint a teli szájjal történő gyalázkodás – mégiscsak győztünk, ráadásul harmadszor sorrendben! A csapatban végre megint akadtak megsüvegelendő teljesítmények, igaz, olyanok is, amelyektől azért még a 3 pt behúzása után is lecsoffad az ember szemöldöke. Lássuk.
Zsinórban 3 győzelem? Hát ilyen is régen volt, legutóbb múlt szeptemberben. Akár a forduló meglepetésnek is titulálhatnánk tehát az aktuális második helyezett legyőzését a Bozsikban, ha…ha a kedvező előjelek már nem utaltak volna erre nagy erőkkel. Tegnapelőtti beharangozónkban már több mint optimistán tekintettünk a találkozó elé, s a saját meccsmúlt-babona jellegű jóslatok mellett maga a szombati nap is olyan hangulatban telt már reggel óta, hogy itt nem is lehetett más az eredmény. Nem is lett!
A reggeli kelést követően a Húsvétra készülő Kispest-szurker útja hova máshova vezethetne, mint a Kossuth téri piacra, az otthoni sonkakészletet 1-2 ráadás ínyencfalattal kiegészítendő. Mi is így tettünk, s mikor a savanyúság-szekcióból a húsosok felé haladva a derék Szuri bát láttuk nagy vidáman csapatni a már beszerzett áruval tőlünk mintegy 100 m-re, optimizmusom tovább nőtt. Ha én Honvéd-játékost vagy klubalkalmazottat látok napközben az általában jót jelent. Ennek örömére még egy gyors Vásárcsarnok-rájd következett a Fővám-téren, majd a pénteki szétesést gyógyítandó egy obligát gyógysör a Puskin utcai Hrabalban, és az alaphangulat tökéletesen adott egy Kispest siker kiküzdéséhez-kiszurkolásához.
Maga a találkozó az évad eddigi legszebb időjárásában, verőfényes késődélutánon startolt a Bozsikban, az utóbbi időkhöz képest hajszálnyival több néző előtt. Csapatunk ismét az elmúlt hetekben jól bevált fehér dresszében vetette bele magát a küzdelembe – mint később Supka a kérdésünkre megerősítette: a mezbabonában való bizodalom részeként. Úgy festett: az ötlet bejön, hisz a meccs első helyzete a nevünkhöz fűződött: Zelenka tolta Bright elé a labdát remek ütemérzékkel, ám a borostás zélander a múlt heti brutálgóljánál jóval kecsegtetőbb helyzetben ezúttal fájón hibázott. Ekkor az addig őt még bíztató („Gyerünk, Brájt…” „ez az Brrrájt…” „menj rá Brrrrájjt”) vén korzós hang-imperátor is keményebbre váltott és (gyaníthatóan deficites) angol-szókincsét megcsillogtatva egy „Brájt sztyupid” örökbecsűt vakkantott bele az éterbe. Köszönjük, már ezért érdemes volt kimennem. Ekkora már a Bohócliga második helyén száguldó, friss Ligakupa-győztes Paks meglepően indiszponált futballt mutatott be (melyet Kis Karlo később sérülésekkel indokolt, igaz a szimpatikus mester rögvest ki is hangsúlyozta: nem erre fogja a történteket).
A félidő végre aztán ébresztőt fújtunk a tavasz legszebb akciójával: Zelenka a ’96-os RobWarzycha-i magasságokba emelkedve dobta támadásba Hajdút a bal oldalon, csékánk élesen középre lőtt labdáját pedig az oktalan Moreira verhette volna kapura, ám a labda ereje sok volt a mélynövésű brászilerónak, úgy fektetve meg a csöppnyi futsal-élharcost mint egy csúcsformás 2003-mas Budovnszky-löket az egyszeri sorfaltagot. Kár volt ezért.
Nem sokkal később szöglettel következhettünk – ekkor egy igen szép 10 percet produkált a csapat, beszorítva a zöldeket a saját térfelükre. A szöglet szállt is befelé, Lovrics emelkedett és már-már védjegyszerű erőfejeseinek egyikét a léc alá küldte. Szolid hangrobbanás(ocska), öröm a korzón, öröm a tribünön, öröm a kanyarban, kár hogy nem 4000-ren vagyunk, mint a régi szép időkben, akkor még szebb lett volna a visszhangzó CSAK-A KISPEST. 1:0, vezetünk, jöhet a szünet!
A második játékrészben aztán nyomakodtunk tovább, nem álltunk vissza, ennek örültem. Annak kevésbé, hogy ez a nyomás azért túl sok helyzetben ne manifesztálódott, de hát jelenleg sajna a bennmaradás a fő cél így inkább nem hőzöngök különösebben. A beszürkülő Brightot Supka meglepően korán lekapta, Vólent így több, mint fél órát kapott a bizonyításra előretolt ékként. A félidő közepén majdnem a mennybe is ment a fiatal csatár… egy előreívelt labdára egy paksi hátvéddel együtt startolt én meg épp azon morfondíroztam, hogy „na ha aláfutna a paksi harcos a labdának” amit a kollega meg is tett, Tímár Krisztán magyar-svéd meccses pörformanszát megszégyenítő módon, így Rolandunk egyedül törhetett kapura. 100%-os ziccer, ám ahelyett hogy a fiatal titán izomból a kapus szeme közé küldte volna a golyót, „igazából-nemtudommitakarok-mertkurváraidegesvagyok” attitűddel Csernyászky kezei felé emelte bágyadtan a labdát, amit a paksi hálóőr szögletre mentett. Rolandot meg is viselte a kihagyott helyzet, hiába vigasztalták szimpatikusan a többiek (Debrő, Zeli), a találkozó végén még a könnyek is előtörtek. Kitartás, fiú, higgadtabban, lesz ez még jobb is.
A találkozó végére fölényünk több, mint egyértelműbe váltott, a lecserélt Hore helyett rombolni beérkező Akassou pl. kiváló cserének bizonyult a szórványos paksi támadókedv méginkábbi letörésére, azonban a rossz emlékek (Töki egyenlítése a Sisa-team ellenében 2009-ben) miatt kórusban cidriztünk a lelátón a barátokkal. (Kivéve talán a törzshelyén a meccset figyelő Hantát aki a szünetben már azt fejtegette nekem nagy nyugalommal, hogy kedvező esetben a dobogó közelébe is felosonkodhatunk – ebben nem igazán értek vele egyet, annak viszont örültem, hogy az általam már rongyosra ajnározott Zelenkát végre ő is az „arcok” közé sorolta). Mikorra azonban a bíró lefújta a meccset, a ledfalon az eredmény nem változott: behúztuk a három pontot.
A sajtótáj szokatlanul nyugodt, már-már bágyadt hangulatban telt. Supka nyugodtan összegezhetett, Kis Karcsi szegény nem volt vidám de nem is omlott azért össze, Debrő a javuló csapatszellemről beszélt nekünk, mi meg örültünk, mert úgy indulhattunk haza a húsvéti vacsorára, hogy kicsit fellélegezhetünk a tavaszi flúgos futamban. Mielőtt azonban jó kispesti szokás szerint ráülnénk a babérokra, két dolog azért fontos. 1) A Kecsó elleni meccs még ennél is nehezebb lesz, és bizony nincs még vége a szezonnak. Tartsuk hát melegen a vörös-fekete puskaport, nem kéne visszacsúszni a necces helyekre a szezon végére, nem akarunk izgulni a lelátókon! 2) Jövőre mi lenne ha nem ezt a szokásos forgatókönyvet folytatnánk, hanem már ősz elejére olyan keretet hoznánk össze, amivel a középmezőny teteje a minimum? Az alapok, ha hézagosan is, de megvannak. Már csak okosan kéne építkezni – ami valljunk meg, nálunk sajnos nem egy folytonos dolog. Ha kérhetjük, most lépünk el ebbe az irányba…
Az elmúlt két hét két nyögvenyelős sikerei bebizonyították, hogy javíthatatlan vagyok: Kispest-kedvem visszatért és általános fényében tündököl. (Na jó, ennyire nem rózsás a helyzet, de legalább a zéró-kedv érzésem elmúlt, ami abban is manifesztálódik, hogy végre van érkezésem beharangozót írni: az elmúlt hetek kilátástalan Kispesthagulata ugyanis először a minden idők legpéklapátosabb beharangja megírására késztetett, utólag is elnézést a kínokért mindenkitől, a múlt héten pedig babarv kollégának dobtam oda a marsallbotot, amit egy decens photoshop-pal abszolvált is ifjú munkatársunk). Hiába, ha nincs pozitív élmény, az ihlet sem jön – mondta annak idején Csokonai Vitéz Mihály is, mielőtt visszaindult volna szűrni valamelyik baráti pincébe. Most viszont 2 siker után jön a Paks én pedig beharangozok, újfent.
És mi máshoz is nyúlhatnék e műfajban, mint az emlékekhez – e blogon olvasóink általában úgyis azokon a posztjaimon lelkendeznek, amikor könnyes szemmel múltba révedek. Tegyünk hát most is így. Biztosra menni persze nem egy nagy deal, nyilván jó lenne valami hűdeinnovatív kedvcsinálóval előállni – de ha Mourinhónak is bejött szerdán a Copa del Rey döntőjében a tutira menetel, én miért tegyek másként?
Fellapozzuk hát egyfelől a menetrendet, aszongya, közeleg a Húsvét, holnap nagyszombat, mi pedig a Paksra várunk. Az esélyek nem mellettünk szólnak: Kis Carlo tavaly atomerős csapatot ígért erre az évre (a derék edző pont az ellenünk való bennmaradás-bebiztosító siker után vizionálta e méretes célt) és bíz be is tartotta fogadalmát: valóban atomerős a PFC. Legalábbis a jelen Bohócban mindenképp, azt pedig most ne firtassuk illendőségből, hogy milyen is az idei NB1. Annál is inkább, mert mi még ezen belül sem…khmm…szárnyalunk. Kis Károlynál pedig megállok egy szóra. A tömzsi tréner igen szimpatikus színfoltja a hazai szcénának: nem arcoskodik, nincsenek botrányai, csak csöndben teszi a dolgát. Türelemmel várt a sorára, nem állt a földbe első NB1-es váci kudarckalandja után, évekig segítette Gellei munkáját, hogy aztán 1 év alatt nőjön túl mesterén. Sisa mellett ő a másik palóc az NB1-ben, hát úgy látszik, ezek a nógrádi edzők már csak ilyen szimpatik arcok, meg kell őket zabálni. Szóval összeszedett, kiegyensúlyozottan teljesítő csapat amott, hektikus, szurkolói által szórványosan támogatott, véleményes erejű haderő itt. Mire hát akkor az optimizmus?
Na megmondom: az utóbbi 10 évben a Húsvét tájéki, azaz ne kerülgessük a forró kását: konkrétan Húsvét hétvégi hazai meccseinket, ha kint vagyok, hozzuk. Nincs apelláta. Nem kegyelmeztünk Gálhdivel a Diósgyőrnek ’99 tavaszán, Dubi először és utoljára duplázott is színeinkben (atya-gatya), pedig nem kezdtük túl jól azt a tavaszt sem… Szuri bával, aki friss Tornyi-utódként debütált akkor a Fehérvár ellen, Milinte-öngól-pörformansszal vertük a Vidit (erről és az ízlelőbimbóim máig kísértő sonkáról bővebben itt)…ha emlékezetem nem csal a Pápát is Húsvét-tájékon intéztük el egy laza hármassal az NBII-ben ’04 tavaszán, és hogy egy konkrétan a holnapi ellenfelünkre is utaló emlékkel zárjunk: 2008 tavaszán, ahol sok örömünk ugyan nem volt, a kevesek egyikét épp a Paks elleni hazai, húsvéti 2:1 jelentette, Zsolesz máig egyetlen kispesti találatával, majd Genike Égeren megpattanó pöcs góljával győztes lövésével. Szóval egy a lényeg: ha Krisztus urunk feltámadását ünnepeljük, és a Bozsikban van jelenése a csapatnak, és szerzőnket kieszi a kedve a Szentélybe, az sok jót nem ígér az aktuális ellenfélnek.
3 zsinórgyőzelmünket egy kecskeméti peches ám a nagy számok törvénye alapján (= a kihagyott kecskeméti ziccerek miatt annyira nem meglepő) vereség követte – a kecsói rájd után pedig a bajnokság egyik meglepetéscsapatának, a Rákóczinak a Bozsikbeli vizitálása következik. Nem lesz könnyű meccs- de hát nekünk melyik az?
