A heti beharangozóinkat, a szurkolói fórumon vagy a facebook-on tapasztalható óriási pörgést, illetve anblokk az előjeleket tekintve annyira Kispest-sikert ígért a tegnapi meccs, hogy pont emiatt volt óvatosabb az ember. Nem arról híres a mi Kispestünk hogy az ilyen kiélezett meccseket húzza be ezerszámra – most mégis ez történt. Végig fegyelmezett és elszánt játékkal ment előre a 11+3 vörös-fekete mezes játékos, mintapéldáját adva annak, hogy milyen Honvédot szeretne látni a Bozsikba kilátogató drukker. Végül azoknak lett igaza akik a “csak nyerjünk egy csoffadt góllal” frázist ismételgették, és jól van ez így. Díszvacsorára gyűltünk össze, ahol végül ha nem is flambírozva, pecsenyelében, de natúr kisütve tálalták fel a zöld sast, amit mi be is kebeleztünk.
Rég vártam, vártunk ennyire Honvédmeccset, főleg Fradi-elleni viszonylatban. A hype már a 2009-es, Győr elleni kupadöntővisszavágót, vagy a 2007-es MK-finálénk felvezetését idézte szurkolói körökben. Magam sem tudtam szombaton már nagyon mit kezdeni magammal: reggeltől próbáltam itthon a hazahozott melóval haladni -nem ment. Takarítani – nem nagyon ment. Olvasni – nem ment. Mindig visszatért a fejembe a Bozsik, a kezdőcsapat, a teli Kanyar, a végre talán megtelő korzó, a bezengő tribün, a megposszanó Prukner, az ámokfutó Csizmadia mellett expresszként elhúzó Tchami vagy Abass képe. Aztán csak elment az idő, és eljött a 6 óra, Faterért beugrani, majd irány a Bozsik.
Már a sorompó felé közeledve harapni lehetett a focihangulatot. Szurkolói kórusok, tippelgetések, Fradi-húzó rigmusok szálltak a levegőben. VÉGRE. Miért csak ritkán van ilyen…? De ezen se sokáig gondolkozhattam, irány a Bozsik belseje, körülöttem hömpölygő sorban a drukkerek, itt egy Gösseres mez, ott egy Wilkinson-os, itt egy ’96-os Joma, ott egy klasszik NB1B-s… augusztusi majális.
…aztán kezdő sípszóra várunk a pálya szélén a fotós srácokkal. Mindenki a saját habitusában. Babar majdnem parásabb, mint én, de ezt már megszoktuk. Féltjük a csapatot az esélyesség terhétől. Lovi nem szarral gurigázik. Három gólos sikert vár. A nyaralást a meccs miatt megszakító Hantát csak egy pillanatra látom meg a korlátnál, kissé gonderhelt – pedig ő általában az optimista vonalat viszi. Mi lesz itt?
Nehezen indul. A Fradi jó kezd, mi görcsösek vagyunk. Németh Norbi, Délczeg nem az igazi. Tchami passzai rendre rossz helyre, rossz ütembe érkeznek. Most hátul van a súlypontunk, de végre Botis mellé Debrő is felnő a hibaszázalék alacsonyságát tekintve. Alexisz és Ivan dettó. Nagyot játszunk hátul. Mégis a fő dícséret Kemenes Szabinak jár: az első 20 percben 2 hatalmas védéssel nyugtat kedélyt.
A félidő második felére magunkra találni látszunk. Lovrics ziccert ront majd vagy Abass vagy Akassou tüzel, ám Ranilovics a helyén. Supka variál, Tchami le, Hajdú be, utóbbi pörög mint a mérgezett egér, talán túlontúl is. Harapni lehet a feszültséget. Jókor jön a szünet.
A második félidő már egyértelmű: aki gólt lő, nyer. Nagy a harc a középpályán, kevesebb a helyzet. Aztán Abass, majd Németh Norbi jelzi, nekünk nem elég az egy pont. Ekkorra, az első féllidő első 20 percének Fradi fölényének vége óta már majd’ egy órája jobbak vagyunk, csak idegesek. Nem jó ez a Fradi, ez a bosszantó, nem jók de találhatnak egy gólt. S akkor oda az egész munka…
…nem találnak! Nem úgy, mint mi! Szabadrúgás, jó Budó/Plókai távról. Ne Hajdú lője, mormolom magamban, hanem Novák, neki van tűzereje. Norbi fut neki mégis, de legurítja…Alexisz lő…Ranilovics hozza amit hoznia kell, bután középre öklöz, s az egész meccsen tompa Németh Norbi ott van mert ott kell legyen, és beküzdi…ilyen kiszenvedett gólt Kovács Kálmitól láttam Izland ellen 1992 júniusában. ÓRIÁSI. Itt már én sem bírok magammal és ugrálok a reklámtáblák mellett… innen nem lehet baj…
…nem is lesz…hiába nyom a Fradi, a jobb csapatnak kell győznie mert néha a futballban is van igazság. Még egy Pölő helyzettel azért borzolja idegeinket a SORS, de Kemenes Szabi hihetetlen formában belekap a gólba tartó zsugába, majd még arra is van energiája hogy izzítsa az amúgy csodálatos közönséget. Fiesztahangulat, végre hármas sípszó, óriási hangulat. Időtlen idők óta először a csapat kimegy pacsizni, körbe-körbe a stadionban, még Supka is, a játékoskijáró mellett. Mi van itt, álmodom?
Évek óta először abszolút megérdemelten, nem defenzíven, nem szétszínészkedve a meccset levertük a Fradit, de úgy, hogy a győztes személye a meccs nagy részében nem lehetett kérdés. Nyernünk kellett és nyertünk, mert jobbak voltunk. Tényleg nincs más hátra, mint az adekvát Vörösmarty idézettel zárni: “ez jó mulatság, férfimunka volt” srácok. Szurkolók, játékosok, szakvezetés. Korábban azt írtam, sorsfordító meccs lehet ez a szezonunkra nézve. Behúztuk. Ám nehogy most üljünk le, álljunk le. Nehéz meccsek sora jön, de éljünk azzal amink van: nem mi vagyunk a leggazdagabb csapat. Nem a leghosszabb a kispadunk. Egy posztra nincs 3 válogatottunk. De amink van abból igen jól gazdálkodunk, és az elcsépelt jelző, amit próbálnak ráaggatni időről időre hol a válogatottra, hol a Fradira, hol erre hol arra, az, csöndben megjegyzem, nálunk a legigazabb: szerethető most a csapatunk. Legyen így még hónapokig!
Fotók: Babar, Lovi. 1909foto.hu
