Győztél értünk, csodálatos Kispest

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.

Baráth Boti dettó. Az első félidőben még kicsit megszeppentnek tűnt, és volt, hogy tisztán állva, a túloldali lelátóra bikázott egy labdát, de ahogy lehiggadt, úgy lett egyértelmű, ezen az estén keresztbe szopatja majd a kis futógép Walter Leet. Megtette. Nálam mindketten legalább nyolcast, de inkább kilencest kapnának. (Érdemes kicsit visszatérni a korábban leírtakra, és elgondolkodni azon, hogy nálunk két (három) védő volt a meccs hőse, miközben a Videoton kvázi ‘B’ sora ellen játszottunk.)

És akkor Lovric. Bevallom töredelmesen, ilyet még nem láttam életemben. Iván úgy tűnt, megsérült a vége előtt néhány perccel, a partvonalnál egészen sokáig ápolták. Akik látták már Ivánt futballozni, tudhatják, soha, de tényleg soha nem szimulál, ha őt ápolni kell, akkor az minimum kulcscsonttörés, de lehet akár áttételes vakbél is. Stramm srác és szeret focizni, akar és tud a végletekig hajtani.

És ennek a stramm srácnak kellett a végén beállnia a kapuba, a 92. percben egy addigra agyonnyertnek tűnő meccsen, hogy megfogja a Gentnek három gólt lövő, a helyzeteit kegyetlenül kihasználó Nikolics büntetőjét. Megcsinálta, mit megcsinálta, parádés robinzonáddal tolta ki a jobb-középre helyezett szögletet az alapvonalon túlra. Talán Kemenesnek sem sikerült volna, hiszen ő mégis egy kapus, akinek van tudása és rutinja, aki ilyenkor tudja mit kell tenni, és akit át akarnak verni az ítéletvégrehajtók. Lovricot nem sikerült. Saját bevallása szerint csak erre tud vetődni, mást nem is tud a kapusok művészetéről, de most ennyi is elég volt.

Gondoljunk bele. A 91. percben fújta be Szabó “Kettő” spori a tizenegyest, volt még hátra négy perc az öt perces hosszabbításból, vagyis ha bevarrják, még mindig lett volna három percük fordítani, és – gondolom – meg is oldották volna. De nem, mert csodát láttunk. Olyan dolgot, ami egy szurkoló életében egyszer van, megismételhetetlen, örökké emlékezetes, amit majd az unokáinknak is el fogunk mesélni, ami néhány hónap múlva hasonló szintre nemesedik, mint – a szintén vészkapuskodó – Ádi Negrau fejese, amit ha Pagliuca nem tol ki hihetetlen mozdulattal, akkor … (nem Ronald Koeman, hanem Plókás lövi a BEK-döntő mindent eldöntő gólját Rómában.) Egy újabb mondattal, egy újabb történettel lettünk gazdagabbak, mi a Honvéd, ahol mondatból, történetből azért nem kevés összejött a 103 éves történelmünk során.

Persze ne feledjük, ezt a meccset nem csak kivédekeztük, hanem – és sőt! – végig is támadtuk egyszerre. Helyzetünk, kapura lövésünk szinte csak nekünk volt. Délczeg elképesztő labdát tálalt Zivanovic elé, aki megverte a valamiért odakeveredett Walter Leet, majd okosan a jobb alsóba helyezett. Nyolcvan perccel a vége előtt.

Lehetett volna megremegnünk, hogy majd úgyis fordít a Videoton, de nem, inkább rámentek a mű- és valódi esésre a tizenhatosunkon belül, miközben mi gyorsan kontráztunk, akár Délczeg, akár Diaby, akár Faggyas, netán Vernes is szerezhetett volna újabb gólt. (Külön szépség, hogy a támadásokat nemhogy feladtuk volna a végéhez közeledve, hanem ezzel ellentétben, inkább ráerősítettünk, és a védekező felfogású Diarra helyett behoztuk Vécseit, majd Faggyast és Vernest is.) Lovric védése után pedig majdnem megismétlődött a Fazekas-Lékai-affér, amit Izland ellen láthattunk kéziseinktől az olimpián, vagyis a büntető védéséből indított ellentámadás – góllal. Sajnos Fagyi kihagyta, de akkor már ünnepeltünk, szinte mindegy volt minden.

Rég volt olyan érzésem, hogy egy/ezt a meccset vétek lett volna kihagyni. (Jó, jó, minden meccset vétek kihagyni, ahol a Honvéd játszik, de ezt különösen az lett volna.) Azért az utolsó öt percért minden szenvedést el lehet viselni, mert ez az öt perc jelent nekünk mindent. Összesűrítve az egész lényünk, ahogy izgulunk, ahogy szurkolunk, ahogy akarjuk a sikereinket, ahogy szeretjük a klubunkat, csapatunkat, ahogy az viszonozza, hogy robbanhassunk, hogy az öklök az égbe csapjanak, hogy zúgjon a “Csak a Kispest!”, hogy érezzük, összetartozunk.

Köszönöm, srácok, ez most nagyon kellett.

Videoton – Bp. Honvéd 0-1 (0-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Marshal, Diarra (Vécsei) – Délczeg, Ivancsics (Faggyas), Zivanovic – Diaby (Vernes)
gól: Zivanovic

fotó: babar & Lovir @ 1909foto.hu