Miután az elmúlt hetekben hanta jóvoltából blogunkon lassan nagyobb mértékben tobzódnak a színes-szagos statisztikai jellegű egypercesek, mint az cordellabébi talent légiósok a Magyar Futball Akadémia társalgóiban, némi erősítés az egyéb stílusú posztjaink forgalmára is ráfér. Ez pedig most jön is, egy szezonvégi révedezés keretében, különösebb műfaji határok nélkül, csak úgy bele a virtuál-éterbe.
Amikor ezek a mostanság kísértő gondolatok először megtámadtak, az szó szerint az idény lezárultakor történt. Tamás barátoméktól a diósgyőri hópehely-áradatból sétáltunk az engem kikísérő házigazdával és piciny lányával a Felső-Majláth villamosmegállója felé, az előző napi még szimplán hideg, echte november-vége időjárás varázsütésre télre váltott, hatalmas pelyhekben hulló fehér áldással, barátságosan füstpászmákat eregető ó-diósgyőri kisházakkal, és lassan hószín paplanba bújó vasgyárral és panelrengeteggel a két jellegzetes diósi „S” házsornál. (Költői képem modoros és lehetetlenség is, nyilván egy 10+ emeletes sorházat nem lep be a hó, de ezen lépjünk túl).
Szóval fel a villamosra és csorogtunk le a nagyállomás felé, a Tiszai felé, sok emlék rohant meg, nem is annyira Honvéd, persze az is, de még több egyetemi emlék, a Gyula barátunknál töltött téli és őszi Miskolc-bázisú túraszeánszok, igen, valahogy Miskolc= ősz és tél és szürkeség, ez nálam már csak így van, de ez nem pejoratíve értendő, én pl. imádom az ilyen időt – jó társaságban, jó sörökkel. Szóval emlékek… a Tiszai melletti hentes, ahol csécsiszalonnát vettünk a teresztenyei utunk előtt, aztán elsuhan a villamosablakon túl az a kocsma ahol a MUTD-Zete visszavágót néztük Borsodik mellett, és… és ekkor érkezik a stadion, ezekkel a jellegzetes szaggatott karéjaival, amiből mára csak a kapuk mögött maradt mutatóba 6-7 darab, ahol már sokszor voltam Honvédos vendég, szóval itt a stadion, a tegnapi harcteret belepte a hótakaró, sehol egy lélek ott, ahol tegnap este még több ezres tömeg hullámzott a környező krimók körül majd a lelátókon, előbb piros-fehér gólt, majd Tandia fejét és szívét követelve, utóbbit frissen resztelve, hagymás tört burgonyával, savanyú uborkával. Már semmi sem emlékeztet a lezajlott ütközetre, sőt, menjünk tovább, semmi sem emlékeztet az őszi idényre, minden téli álomba borult, minden alszik, a Bohócliga és miskolci manifesztuma is hibernálta magát tavaszig…
…és mégis van egy kis pont, ami visszaköt az elmúlt hónapokra. Ott lobog, lengedezik még a piros-fehér hazai lobogó mellett a stadion dupla zászlórúdján a vörös-fekete, Honvédcímeres zászló, tépázza, szaggatja a szél, de azért ő egykedvűen libeg a csípős, Lillafüred felől a városra leszakadó széllökések martalékaként. Még elfelejtették lehúzni őt, illetve őket, hisz a hazaiaké is ott leng, elfelejtették, vagy így szokták, ki tudja, hát érdekes, de örülök neki, mert valahogy ez a látvány jelenti nekem a pontot az őszi sztorink végén, hogy nem csak úgy el lett vágva a tegnapi estével az idény, a bebacsapatrikozott haramadik dió góllal, hanem azért egy markáns pont, egy utó-iniciálé (sic!) azért felkerült a vörös-fekete kódex „2012 ősz” címkéjű lapjára.
És miközben révetegen nézem ezt az egész jelenést, borsodi ízzel a számban, csécsiszalonna illattal az orromban, a jó baráti emlékek összefolynak a legfőbb hobbimmal, a Kispesttel, feljönnek az utóbbi évek túrái, aztán régebbi évek, régebbi meccsek, Borgulya-dupla a másodosztályban, 5:1-es megaláztatás krémer-tálentumokkal, aztán egy másik 5:1, 1993-ból, ez valahogy szebb emlék.
És most? -kérdezem magamtól, miközben Luca lány valami óvodai éneket ad elő Tamás ölében, elképesztő kis figura, szóval: és most? Milyen volt ez az ősz? Nem tudom. Volt egy csomó jó dolog, ami abszolút pozitívan meglepett, hősies Anzsi-meccsek, Vernes-Vécsei-Boti, a meglepően nagy arányban beváló nyári légiós-alom, a markáns bajnoki rajt… aztán egy csomó dolog, ami abszolút negatívan meglepett, így a váratlan morales-like vereségek a verhető ellenfelek némelyikétől, a kéthetente ész nélkül beépített új fenomenók sora, az eltiltások által keretbe foglalt év… egyszerűen nem tudom hogy ez jó év volt -e avagy sem? Rossival dettó így állok: év eleji jóslatom több darabja is bevált, bábnak tűnik a csapatösszeállításnál, sok légióst erőltet, mint Morales, de sok fiatalt is erőltet, nem úgy, mint Morales, nagyon hat pozitívan a csapatra, mint Dolcetti, kifelé viszont iszonyat bénán kommunikál, nem úgy, mint Dolcetti… mi van itt? Nem tudom.
Azazhogy dehogynem tudom. Interregnum van, kedves nézőink, kedves hallgatóink. Egy markáns keret utáni átmeneti időszak, ami kiteljesedhet a hantai optimista verzióban (én is titkon ebben reménykedek, tegyük hozzá), azaz egy 2-3 év alatt lefiatalodó, saját nevelésű keretben, a mostani 10-16 légiós helyett stabilan 4-5 külföldivel. Vagy? Vagy a rosszabb forgatókönyv, idő előtt eladott saját junior ászokkal, mielőtt ász lehetne belőlük, félévente új ikennekingekkel és henryodiákkal, látni nem is látott Thiam-Iyane-kkal, szerződtetett és mégsem szerződtetett Belottikkal. Meg viccigazolás Donátó Bottoni-Dottoni-Battoninókkal. Vagy hogy a brébe hívták a gyereket.
Persze nem kell meglepődni: ha végignézek saját szurkerségemen, állandóan stabil államberendezkedés és interregnum váltogatta egymást, csak épp napjaink fele közeledve egyre gyorsuló mértékben, valahogy így (pirossal jelölve az általam nagyon kedvelt csapatok. A lila rész pedig egy jól indult uralkodás véleményes befejeződését jelzi.):
Jó lenne, ha elmozdulnánk kissé a táblázat felsőbb régióinak irányába, és növekedne a stabil királyságok időszaka, számban és hosszukban is a félévente beköszöntő királyközi állapotok helyett. Persze ezek pusztába kiáltott szavak, de hátha meghallja valaki…
* * *
Addig pedig interregnum ide, megítélheteten félév oda, emlékezzünk a szépre, mint ahogy én is tettem a villamos ablakában, ahogy a Diósgyőri VTK Stadion megállóból kigördült a miskolci „1”-es kötöttpályás viszonylat, maga mögött hagyva a havas pályát, az évet és a régi emlékeket.