Legalább az eső elállt estére… ennyi.
Ennél azért valamivel többre számoltunk, mint amit végül is kaptunk tegnap – úgy összességében. Mert egyes alkotóelemeit tekintve minden tegnapi történésnek megvan a maga magyarázata, nem is éppenséggel valami ördöngős dolog – de ezek ez egyenként érhető és logikus negatívumok együtt egy olyan konstellációban alkottak negatív szinergiát, hogy szerzőnk is csak ilyen idegen szavak sorjázásával próbálja valahogy eladhatóvá tenni a szombat estét.
Tudjuk, tudtuk hogy a tavalyi bronz jó eséllyel egyszeri csoda, hogy az idei, elviekben már a fiatalok húzóerején alapuló keret a csikócsapatok összes gyermekbetegségét hordozni fogja magában: a hullámzó teljesítményt, a gyakori formaingadozásokat, a “nincs két ugyanazon tónusban lenyomott egymást követő meccsünk” jelenséget, a lelátói, szinuszgörbéket idéző hangulathullámzásokat. Mert akárhogy magyarázzuk magunknak az alaptézist, a korzó az korzó marad, és miután Kaposvárott rommádícsértük a srácokat, tegnap este egy gyengébb meccs elég volt a soron következő dehonesztáláshoz. Még ha ennek jelentős részét a tényleg év eleje óta halovány olaszok is kapták, és ha valahol érthető is a lelátói elkeseredés, hisz itt mindenki a klubért aggódik, csak épp nem úgy fejezi ki, ahogy azt várná… mondjuk Rossi. Aki posszant a sajtón, úgy üvöltve a “ha a szurkolóknak baja van az olaszokkal és az olasz edzővel aki beteszi őket, menjenek Mr Hemingwayhez, oké, én lemondok, elmegyek, van ajánlatom máshonnan, más országból“, hogy én inkább elhúzódtam egy méternyit, nehogy engem is tarkón somjon a hadonászó talján. Szóval neki is igaza van, ők mindent megtesznek, a lelátónak is igaza van, ők nem rakás szerencsétlenségeket akarnak nézni Kispest-mezben, ugyanaz a helyzet, mint a tegnapi beharangban: mindenkinek igaza van, senkinek sincs igaza. A szurkoló azért van, hogy szurkoljon ÉS kritizáljon, az edző azért van hogy csöndben dolgozzon a vörös fekete színekért, viszont anyatigrisként védje is a játékosait. Alapesetben nem is kellene ez ügynek akkora feneket keríteni, Rossi úgyis lehiggad hétfő reggelenként, és egy következő győzelmünk után megint nagypapájáról regél, aki miatt Honvéd edző lett és az oly mértékű szurkolói szeretetről, amit még sose kapott másutt. Alapesetben – de a mostani hetek nem annyira “alapeset”.
Mert nem tudunk semmit. Pár hete úgy festett, kiegyenesedik a keret: Tandia befogva, Dél hosszabbít, jön 2 új, ígéretes pedigréjű légiós. Tandi Pakson beáll, minőségi változás a védelemben. Dél is felveszi a kesztyűt. Na. Erre ma ott tartunk, hogy Tandia a fácsén búcsúzgat Pandúr szertárostól (“sose felejtelek el”), Dél Pakson (“rosszul éreztem magam Kispesten”) a Kaposvárott remekül bekezdő Godoy hova lett a válogatott meccsei után, ki tudja, Daud sérült, persze. És megkoronázva a történéseket, persze menetrend szerint érkezik a Boss-Ultras csörte újabb felvonása, nyilván, most már hangulat se legyen a stadionban, ez biztos segít.
És akkor megint jön egy ilyen borzalmasan gyenge ellenfél, mint volt a Kecsó, aki a rajt óta szopóágon van, vagy a Pápa, ahol egyre múlik Tóth Bálint mágikus klottgatyájának hatása, szóval a ‘kövesd, és az utóbbi évek fájdalmasabb hazai forgatókönyv-változata: egykapuzunk, de meddőn, beh’ kár, majd egy észveszejtő hiba (Szabi, bakker, ideje lenne felébredni idén), a második félidőben ugyanez, küzdünk, majd talál egy gólt a Tállai-team, és vége, nincs a padon húzóember, mit a padon, a kezdőben sem, hiába játszott tegnap kiválóan Nagy Geri, ha Vécsei a kaposvári álommeccse után most csak fogcsikorgatva küzd szegény, de nem megy neki, Vernes tompa, inkább csak az ellenoldali lábakra csúszik rá, neki se megy pedig nagyon kéne a Ricsi-fikcsi… Ignja ugyan császár hátul nagyrészt, de Kemenes megint az álommanóval randevúzott… és ez erre elég, sajnos, a semmiből nyer semmi taktikával a Mezőkövesd, Véber Gyuri megdicsőül, és meg van sértve mikor Rossi azt mondja, az első félidőben felbillent a pálya. Pedig de. És ezzel mit sem érünk.
A beharangban búfelejtő Kispestet kértem – kövesdi kokit kaptam. A meccs végére az idő is tejesen lehűlt, társaságunk egyik tagja jelzi is, még 2-3 hét és a nézhetetlen játék mellé megkapjuk a szétfagyós időjárást is az elgémberedett lábujjakkal, lila kézfejekkel, mit ne mondjak, várjuk. Valahogy varázsütésre megint 2009 lett ismét, Pölős, Sisás nemtudjukmerretartunk feeling a lelátón, ahol a csúcspont sajnos nem egy Hidi dugó vagy Vernes csel, Vécsei álomassziszt vagy egy kedvelt légiósunk remeklése, hanem az, amikor szünetben egy bekapcsolt mikrofonból Maros szpíker elhaló hangja jelentkezik be az éterben “Kálmán szóljatok az oroszlánnak, jöjjön már fől…“, vagy a találkozó eleji mintapárbeszéd, a bemelegítés során szóló Hendrix – All along the Watchtower” alatt, mikor Faterom beközölte, hogy ez a kedvenc száma Jimmytől, mire Hanta rögvest kontrázott, hogy neki meg a “Nézz le rám, Istenem“. Ezek egy győztes meccsen, egy jó éránkban megkoronázzák a hétvégét, de így, hogy a legsivárabb szakaszainkat idézően ezek jelentik a fénypontot, kissé sovány.
Reméljük a hullámzás olyan téren folytatódik, hogy Miskolcon ismét a jobbik arcunkat mutatjuk. Különben az esős tájképeket defalultból linkelhetem az összes idei beharangozónk elé…
Fotó: Babar – 1909foto.hu.
